Az isten és a bajadér

Az isten és a bajadér szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Tóth Árpád

Mahadő, az úr, az isten,
Ím közénk ismét lejő,
S kéjt és kint már hatodízben
Mint halandó ízlel ő,
Kész lakozni földi tájon,
Sorsunk végigéli mind,
És hogy méltón verjen s áldjon:
Embert emberként tekint.
Így jár-kel a városon, egyszerű vándor,
Figyel: ki a rossz, és ügyel: ki a jámbor?
S indul, ha az est jön, új útra megint.

S már amint künn jár a lépte,
Ritkulván a ház-sereg,
Festett arccal tűn elébe
Egy bűnös szép lyány-gyerek.
„Jó estét, szűz!” ─ „Hogy megtisztelsz!
Jövök is ki! várj reám!” -
„Hát ki vagy?" ─ „Kéj háza itt ez,
S én a bajadérleány.”
S már fürge kezén riadoz zeneszerszám,
S már keccsel a táncra kering is ezerszám,
S bókolva virágot is ad azután.

Majd hízelgőn csalja, vonja
Át a kunyhó küszöbén:
„Drága vándor, térj lakomba,
Hadd ragyogjon lámpafény!
Lankadásod hadd üdítem,
Sebzett lábad írra lel,
Bármit óhajts, meglesz itten:
Pihenés, kéj, tréfa kell?"
S az ál-sebeket bekötözgeti frissen.
Elnézi mosollyal, s örül a nagy isten:
Mily tiszta e szív, noha szenny lepi el.

És alázza, mint szokás a
Rabszolgát, ám víg a lány,
Sok zsengén tanult fogása
Mély érzés lesz mindahány.
Mint virág nyomán ha érnek
Halk gyümölcsök ízesen:
Hogyha meghajolt a lélek,
Messze nincs szerelme sem.
Ám zord lesz a próba, a Mély s a Magasság
Örök ura szabja: szívét hasogassák
Új kéj s vele kín s iszony is tüzesen.

S festett arca ég a csókra,
S szíve fájó üdvre gyúl,
Áll szegényke elfogódva,
S édes első könnye hull.
Majd ledől, eléje esve,
Oh, nem kéjért s haszonért,
Ám aléló gyenge teste
Terhén tantorul a térd.
S már halkan a kéjteli ünnepü ágyra
Ráhull szelid Éj susogó, sűrű fátyla,
A fekete kelme, a drága sötét.

S éber éjre, hosszú kéjre
Alig szunnyad el a lány,
Felriad már, s szép vendég
Halva fekszik oldalán.
Ráborul jajongva, esdve,
Ám az nem hall semmi jajt,
És viszik, s a dermedt testre
Vár halotti máglya majd.
S a lányhoz a lég papi dalt, zokogót hoz,
S őrjöngve rohan ki s tör utat a holthoz.
„Ki vagy te? s a gyászpad elébe mit hajt?"

Sír, a holthoz rogyva térden,
Vad jajától búg a lég:
„Őt kívánom, őt, ki férjem,
Sírban is ölelni még!
Látnom hamvvá hullni széjjel
Szent szépségét szörnyű kín,
Mely egyetlen édes éjjel
Az enyim volt, csak enyim!” ─
És zeng a papok kara: mind idetérnek
A lassú mulásu, kihűlt erű vének,
S ki raja se gondol: az ifjú is ím!
 
„Lány, figyeld e szent igéket:
Nem volt néked férjed ez,
Bajadér vagy, és így téged
Szent kötés nem kötelez.
Csak az árnyék száll a testtel
Járni holtak hűs hónát,
Csak hitves hal a hitvessel,
S hű halála díszt is ad.
Szent harsonahangok a gyászt, nosza zengjék,
S ki a lét disze volt, im ez ifjat, oh, szent ég,
Emeld kebeledre a lángokon át!”

Zeng a zord kar, és az árva
Tőle csak több kínra jut,
S íme, karjait kitárva,
A forró halálba fut.
Ám a szép és ifjú isten
Láng közül a légbe kel,
S karja közt viszi szelíden
Kedvesét az égbe fel.
Mert tetszik a bűn töredelme az égnek
S tévedt kicsi lelket az isteni lélek
Tűzkarral egébe magához ölel.