Az ezüst kecske/Az ezüst kecske
A zálogház előtt egy fiatalember állott; ez nem ritka eset. Az ifjú a nyárhoz képest pepita nadrágot, de a forró nyári nap dacára fekete cilindert és ehhez rövid kabátot viselt; ezért öltözködéséből minden idényszerűség, minden harmónia hiányzott. Azonban egy igen szép bot volt a kezében; a bot feje egy ezüst kecskét ábrázolt.
A zálogháznak három ajtaja is nyílott az utcára, sőt minden valószínűség szerint, a kapu alól is meg lehetett közelíteni. A fiatalember mégis úgy viselkedett, mintha sehogy sem találna az intézetbe. Az összes szokásos mozdulatokat megcselekedte már, úgymint: nézte a házat, mintha meg akarná venni, vagy legalábbis megzsindelyezni. Hogy minden gyanút elhárítson magáról, olyan módon szemlélgette az ajtókat, mintha a legközelebbi viharos éjszakán egy kis betöréses lopást tervezne. Majd többször elment a kérdéses épület előtt, fölnézett a piszkos ablakokra, és minden valószínűség szerint azt kívánta elhitetni a külvilággal, hogy vidékies ablakpromenádét csinál. Az utcát igen vizsgálta, és ellenséges szemmel mustrálta a járókelőket, akik hite szerint megakadályozták őt abban, hogy egyenesen céljára törjön. Különösen a nők alterálták, a szép hölgyek, akik miatt a fiatalság olyannyira szégyenli a szegénységet. Kihívóan vagy igen megalázva, szemlesütve ment el mellettük, és a szép bottal lehetőleg föltűnés nélkül játszott. Forgatta, pörgette, az ezüst kecskefejet többször figyelmesen megnézte.
A kevésbé éles szemű megfigyelőnek is észre kell vennie ilyen módon, hogy ez az ifjú ember az ezüst kecskét a zálogházba viszi. Nem sétál vele, hanem viszi. A bot máris elvált tőle, külön állott. Ez fájhatott az ifjúnak, sőt egészen fölizgathatta, olyannyira, hogy egyes kósza gondolatát hangosan fejezte ki. Például:
- Adieu, kecske!
- Isten veled, szép ezüst kecske!
- Nem tudom, nem tudom!
Abban a pillanatban, amikor így monologizált, másik, valamivel korosabb fiatalember érkezett a bizonyos ház elé; szintén fekete cilindert viselt, és augusztus hava dacára egy télies felöltő volt a vállára csapva. Ez az úr egy pillanatig sem habozott, és egyenesen nekivágott a zálogház legnagyobb ajtajának. Ez az energia magával ragadta az ezüstkecskés fiatalembert is, aki a következő pillanatban már ott állott a tulajdonos farostélya előtt.
A bot elvált gazdájától.
- Egy bot! - diktálta a zálogházas.
- De milyen bot! - szólt a fiatalember halkan.
- Csúf állat, kecske, ez nem kedvező! - jegyezte meg a tulajdonos rosszkedvűen, és mereven, ellenségesen nézett a kecskefejre, amelyhez az ő feje hasonlított, csakhogy szarvai, ha esetleg voltak is, a fekete selyemsapka alól nem látszottak ki.
- Hogy lehet ily ízléstelen tárgyat venni pénzért, készpénzért! - fonta tovább megjegyzéseit a tulajdonos.
- Nem vettem! - szólt a fiatalember mérgesen.
- Hát? Kapta?
- Ahhoz önnek semmi köze! - jegyezte meg ingerülten az ezüst kecske gazdája, és az egész arca elpirult, a pelyhedző bajusza alatt is.
- Neki igaza van! - vágott közbe idegen nyelven a diktandóra váró nő, kövérkés, formás, kedves, egyenes ellentéte a sárga-szürke zálogházasnak, következésképp biztosan a felesége, mivel a földi rend egy bolondos, romantikus költő, aki folyton ellentétekkel dolgozik.
Az ezüst állat végül is ott maradt, és az ifjú nyolc forinttal távozott a helyiségből. Porig alázva, iszonyú szerencsétlennek érezte magát; a kapott pénz, mint a pokolkő, égette a mellét, összeszorította a szívét, sőt arra késztette, hogy elfojtott hangon ordítson is, mind ezt, hogy:
- Bűndíj, bűndíj!
Pedig nem lehetett annak nevezni, bárha a szép és értékes tárgy egy hölgytől eredt, ajándék volt, egy pazarló édesanyának születésnapi ajándéka.
A fiatalember szerette volna a pénzösszeget visszavinni az intézetbe, de a kamat lefogva, két kassai szivar útközben, szinte öntudatlanul megvásárolva; nem lehetett többé semmit tennie.
Futott haza a pénzzel. Útközben megvásárolta a legszükségesebbeket: egy üveg kávélikőrt, fehér nemez kamásniborítást, két üvegcse olcsó illatszert. Majd betért egy henteshez is, és nagyobb összegért úgynevezett párizsit vett.
A fiúk mind aludtak, amikor belépett. Részint a meleg, részint az éhség ellen cselekedték, és igen rossz néven vették, amikor Robin vészes kiáltással felköltötte őket:
- Ezüst kecske nincs, nincs! - ordítá ismételve, tréfás kétségbeeséssel. Azzal letette egy tükörasztalra mindazt, amit a bűndíj árán megváltott. Edwárd király, aki cipőjének hiányossága folytán már hetek óta nem hagyhatta el a lakot, a kamásni után nyúlt, fölcsatolta és elrohant. A többiek ettek és ittak, kivéve Hirsyt, kinek vallása ez ételt tiltotta. De miután őt is erővel megetették, és mind jóllaktak, a megelégedés kifejezése ült ki rendkívül barátságos, de elhanyagolt orcáikra. A Robin élénk lelkiismereti furdalásai is mind gyengébbek lőnek, végre elbágyadtak egészen.
Bem az asztalra ütött, Jagics Tivadar fölborzolta üstökét és mindketten egyszerre szóltak:
- Ez gyávaság, valamit kellene tennünk.