Az ezüst kecske/Az ország reformja. Családalapítás
- Miért ne csinálnánk forradalmat?
- Az idő még nincs itt, a dolgoknak érniök kell.
- A nép boldogtalan, a zsarnokság üldözi.
- Béccsel, elvégre is, végeznünk kell.
- De hogy kezdeni?
- Megkezdjük minden téren. Úgy társadalmin, mint politikain.
- Az állókarzatról ki vagyunk tiltva.
- Egyesülnünk kell, összeállanunk.
- Szívesen, egyet azonban kikötök: a nők teljes egyenjogosítását vegyük föl a programba. Ez igazságos és okos!
Amit eddig hol súgva, hol kiáltva beszélgettek, abban egyek voltak mindannyian. De a hónapos szoba főlakója, a nőemancipáció dolgában egyedül maradt. Ezen alaposan megkülönböztek, összevesztek. Valamennyien a régi eszményi alapon állottak, a két orvosnövendék azonban természettudományi alapon, és egy kissé cinikusan is, megtámadta az egyenjogosított nőt, mint hitvest.
- Ezt megtiltom, nem tűröm! - dörgött Robin, akinek a legtöbb tekintélye volt az egész társaságban, nem annyira eszénél és tudásánál, mint nagyobb testi erejénél fogva. Ilyenformán az ország újjáalakítását egyelőre elhalasztották, és egyszerre a gimnáziumról, ottani tanáraikról, az érettségi téziseiről kezdtek el beszélgetni. Két esztendeje múlt már, hogy túl voltak a középiskolákon, mégis még mind az ottani dolgok izgatták őket. Bátor fiúk, furcsa feleletek, tanárok igaztalansága, magánviszonyai, tehetsége. Nem egy közülük még nap-nap után arról álmodott, hogy kérdezték, és nem tudta a Jupiter genitivusát...
Édesdeden elbeszélgettek, miközben este lett, és Robin leült az ablakfához, hogy megírja rendes szerelmes levelét a lánynak, haza. Természetes, hogy e levélben, amily nyomorúságosnak tüntette föl a maga lelkiállapotát - tőle távol, nála nélkül -, oly fényesnek rajzolta anyagi viszonyait és előhaladását a polgári életben. A kis hónapos szoba, amelyet a csúf Hirsyvel örökös veszekedés között kellett megosztania, több részből álló lakosztálynak volt jellemezve; az egyenruhaszabó, kinek könnyebb leveleit írta: egy nagy irodalmi részvénytársaság. Robin nagyon hazudott, hogy hölgye igen boldog legyen, de jelleme azért nem értéktelenebb, mint azé, akiről a gimnáziumban azt hazudták nekik, hogy tréfából sem füllentett soha.
Robin túlzott, a kelleténél talán egy-két fokkal jobban. Mert azt írta például:
Írod, hogy atyád anyagi zavarokkal küzd. (Ez a pénz, ez a nyomorult pénz!) Nos, ha valami szövődés állana be, ha nem maradhatnátok abban a nyomorult városban (és ez az én szülővárosom!), úgy jöjjetek fel mindnyájan. Anyád, Ida és - elsősorban persze - te. Várlak benneteket. Van nékem erős karom, dolgozni fogok. A pálya előttem nyitva, mindenki oly jó hozzám. Határozott szerencsém van; várlak, jertek!
Bevégezte és borítékba tette a levelet. Aztán fogta, hogy elvigye, bedobja a szekrénybe. De az ajtó nyílott, és a füstbarlang szádájában megjelent egy hófehérnél is fehérebb arcú leány, éppen az, akihez a levél volt címezve.
- Eljöttünk! - suttogta szemlesütve. A háttérben még két hölgy jelent meg, egy karcsú, magas, idősebb leány és egy kövér, öreg asszonyság.
Robin Sándor megdermedve állott a küszöbön. Botjának kedves ezüstfejére ha rátámaszkodhatott volna: a fiatalember lába kétségkívül biztosabb, arcszíne is bizonyára melegebb. De a fiatalember ebben a pillanatban minden támasz nélkül állott, és amint hirtelen megpillantotta szerelmesének gyöngéd, tejes arcát, melyen néhány régebbi, igen erős csókja most is meglátszott, nem az jutott eszébe, hogy ez emlékeket fölfrissítse, hanem az, hogy: nincs petróleum, az üveg üres. Pedig estefelé jár az idő, különösen az udvari szobában. A félhomály hasznára vált úgy a bent tartózkodó ifjúságnak, mint a megérkezett hölgyeknek, akik közül a nagytermetű, sasorrú szép leány nyerte vissza leghamarabb önuralmát. Az ablakhoz szaladt, kinyitotta:
- Soha ilyen rossz szivarokat! A jó szivarfüstöt szeretem. Maguk talán meg vannak büntetve?
Kacagva kacérkodott végig a férfitársasággal, aztán kis húga és Sándor közé állott, akik még mindig azon voltak, hogy egymás kezének csücskét szorongatták, és meglehetősen fáztak a szörnyű melegben.
A nagy leány a hatalmas termetű fiatalember orrára tette a mutatóujját:
- Maga, lelkem, hazudott, érzem az orrán; puha. Maga mind csalogatott ide bennünket, hogy milyen nagy úr, és úgy látom, szintén anyagi zavarokkal küzd. Mi is ebben járunk, a papának egy kis malőrje támadt.
- Sikkasztott! - sóhajtott közbe a kövér, idős asszonyság. - Az én férjem sikkasztott! - ismételte szaggató hangon, mintha egy egér szaladt volna föl az alsószoknyáján, mintha fényes nappal a sárba ragadt volna a cipellője.
Az idősebb leány folytatá:
- Te ne beszélj, csak te ne beszélj, anyám. Apuska tévedett és elbujdosott, alighanem itt van Pesten. És mi inkább őutána jöttünk, mint önhöz. Piroska, csókold meg vőlegényed, és jerünk.
A menyasszony még síróbbra álló ajakkal suttogott valamit, de Sándor ebben a pillanatban kiegyenesedett, elpirosodott:
- Nem engedem meg, hogy elmenjenek, megtiltom, hogy Piroska máshova fáradjon. Barátim - mondá a fiúk felé fordulva és Hirsy felé pislantva -, legyetek szívesek, és távozzatok el. Egyedül kívánok maradni családom körében.
Csak most került a sor a bemutatásokra, csak most vették föl a fiúk kabátjaikat, és az eseménydús délutántól fölizgatva, boldogan, ragyogó arccal távoztak. A laktárs nem búslakodott, hogy a szabad ég alatt kell töltenie az éjjelt, és úgy érezte, hogy valami igen szép, lovagias szolgálatot teljesít. Nagyon lelkes hangulatban voltak mindannyian, különösen Bem, a festőnövendék, aki honvédtiszti nadrágot viselt folytonosan, a kapuban többször megjegyezte:
- Szeretném lefösteni. Ez lesz az én legjobb képem. Londonba küldöm. Fiúk, a jövő mosolyog reánk, meg van állapítva. A kisleány arcának vonalai az ember szívében folytatódnak...
Édes irigységgel néztek Robinra, aki kikísérte őket a kapuba, vagy helyesebben a kapu alá, ahol összeszedte értéktárgyaikat: egy nikkel- és két ezüstórát, két gyűrűt, több kék és zöld cédulát, amelyekkel még mindig lehetett valamit csinálni. Hirsynek jutott a feladat, hogy ez értéktárgyakat a korán kelő külvárosban, még reggeli előtt értékesítse, és a családalapítás céljaira átadja.
Rendkívül boldogok voltak mindannyian, és Robin Sándor most már büszke szívvel tért vissza a megtévedt árvagyám családjához, amely az ő erős karjaira bízta jövendő sorsát, életét. Azok már eddegéltek, sült csirkét, melyet az öregasszony, nagy búbánatában, utolsó percben gyönyörű pirosra sütött, gondosan megspékelve, a zúzáját szabályszerűen elhelyezve. A kicsike is evett, és az oly kedves volt így, amint legörbülő ajkaiba lassan apró darabkás húsokat tett be, csirkehúst, ártatlan leány-könnyei egyre hulltak, hulldogáltak.
A családi boldogság érzése mint kimondhatatlanul édes forróság ömlött el a fiatalember valóján. Megölelte az öregasszonyt, és könnyekig meghatva kérdé:
- Mama, mit szoktak, mit akarnak majd reggelizni, teát rummal vagy habos kávét?
- Habos kávét! - szólt a kisleány szepegve.
- És Ida?
- Kiment vizet inni!
A gyönyörű termetű nagyobb leány tényleg vízivás címén kiment, és amint én tudom, el fog tűnni az ismeretlen város estjében. És rövidesen nem is tér vissza, hanem csakis az utolsó pillanatban, amikor e részint tündéri, részint valóságos, igaz történet - amelyben amaz ezüst kecske tényleg nagy szerepet fog játszani - elérkezik a végső befejezéshez.