Az Isten és a bajadér

Az Isten és a bajadér
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Tóth Árpád

Mahadő, az úr, az isten,
im közénk ismét lejő,
s kéjt és kínt már hatodízben
mint halandó ízlel ő,
kész lakozni földi tájon,
sorsunk végigéli mind,
és hogy méltón verjen s áldjon:
embert emberként tekint.
Igy jár-kel a városon, egyszerü vándor,
figyel: ki a rossz, és ügyel: ki a jámbor?
S indul, ha az est jön, uj útra megint.

S már amint künn jár a lépte,
ritkúlván a ház-sereg,
festett arccal tűn elébe
egy bűnös, szép lány-gyerek.
"Jó estét, szűz!" - "Hogy megtisztelsz!
Jövök is ki! várj reám!" -
"Hát ki vagy?" - "Kéj háza itt ez,
s én a bajadérleány."
S már fürge kezén riadoz zeneszerszám,
s már keccsel a táncra kering is ezerszám,
s bókolva virágot is ád azután.

Majd hizelgőn csalja, vonja
át a kunyhó küszöbén:
"Drága vándor, térj lakomba,
hadd ragyogjon lámpafény!
Lankadásod hadd üdítem,
sebzett lábad írra lel,
bármit óhajts, meglesz itten:
pihenés, kéj, tréfa kell?"
S az ál-sebeket bekötözgeti frissen.
Elnézi mosollyal s örűl a nagy isten:
mily tiszta e szív, noha szenny lepi el.

És alázza, mint szokás a
rabszolgát, ám víg a lány,
sok zsengén tanult fogása
mély érzés lesz mindahány.
Mint virág nyomán ha érnek
halk gyümölcsök ízesen:
hogyha meghajolt a lélek,
messze nincs szerelme sem.
Ám zord lesz a próba, a Mély s a Magasság
örök ura szabja: szivét hasogassák
új kéj s vele kín s iszony is tüzesen.

S festett arca ég a csókra
s szíve fájó üdvre gyúl,
áll szegényke elfogódva,
s édes, első könnye hull.
Majd ledől, eléje esve,
ó nem kéjért s haszonért,
ám aléló gyenge teste
terhén tántorul a térd.
S már halkan a kéjteli ünnepü ágyra
ráhull szelid Éj susogó, sürü fátyla,
a fekete kelme, a drága sötét.

S éber éjre, hosszu kéjre
alig szunnyad el a lány,
felriad már, s szép vendége
halva fekszik oldalán.
Ráborúl jajongva, esdve,
ám az nem hall semmi jajt,
és viszik, s a dermedt testre
vár halotti máglya majd.
S a lányhoz a lég papi dalt, zokogót hoz,
s őrjöngve rohan ki s tör útat a holthoz.
"Ki vagy te? s a gyászpad elébe mi hajt?"

Sír, a holthoz rogyva, térden,
vad jajától búg a lég:
"Őt kivánom, őt, ki férjem,
sírban is ölelni még!
Látnom hamvvá hullni széjjel
szent szépségét szörnyü kín,
mely egyetlen édes éjjel
az enyim volt, csak enyim!" -
És zeng a papok kara: mind idetérnek
a lassú mulásu, kihűlt erü vének,
s ki rája se gondol: az ifju is ím!

"Lány, figyeld e szent igéket:
nem volt néked férjed ez,
bajadér vagy, és így téged
szent kötés nem kötelez.
Csak az árnyék száll a testtel
járni holtak hűs honát,
csak hitves hal a hitvessel,
s hű halála díszt is ád.
Szent harsonahangok a gyászt, nosza, zengjék!
S ki a lét disze volt, im ez ifjat, oh szent ég,
emeld kebeledre a lángokon át!"

Zeng a zord kar, és az árva
tőle csak több kínra jut,
s íme, karjait kitárva,
a forró halálba fut.
Ám a szép és ifju isten
láng közül a légbe kel,
s karja közt viszi szelíden
kedvesét az égbe fel.
Mert tetszik a bűn töredelme az égnek,
s tévedt kicsi lelket az isteni lélek
tűzkarral egébe magához ölel.