Az én istennőm

Az én istennőm
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

Az örök Istennők
Melyikének nyujtsam
A koszorut én?
Nem pörlök senkivel,
De nékem a legfőbb
Zeûs változékony
Örökkön új
Különös leánya,
Dédelt kedvencze:
A Képzelet.

Mert rá ruházta
Mind a szeszélyt Zeûs,
Melyet magának
Tartogatott csak,
S öröme telik
A bohó leányban.

Akár koszorúsan
Járja virányit
Liliomszált hordva,
Pillangót űzve,
Szürcsölve méhként
A kelyhek harmatát,
A lenge étket, ─
Akár kusza fürttel,
Sötétlő szemmel
Zudítsa viharban
A sziklakatlant, ─
Vagy reggtől estig
Száz tarka színben
Játszék váltakozva,
Mint hold bujkálva
A halandókkal.

Dicsérjük mind
Az atyát, a teremtőt,
Az öreg magasztost,
Hogy ilyen szép hitvest,
Hervadhatatlant,
Adott a halandó
Embernek társul.
Mert csak mihozzánk
Fűzte e tündért
Égi kötéssel,
Hogy velünk kitartson
Örömben, bánatban
Mint hű hites társ.

A sok magzatú
Eleven földnek
Minden egyéb
Szegény szülötte
Csak legelőn jár.
Tompa élvezetben,
Érthetetlen kínok közt,
A pillanatnyi
Korlátolt létnek,
Percznyi szükségnek
Jármát viselve.

De tőlünk Isten
─ Dicsérjük váltig! ─
Nem sajnálta
Legűgyesebb és
Dédelt leányát.
Keressük kedvét
Mint szeretőnek,
Hadd vigye a ház
Asszonyi tisztét!

S aztán ne merje
Bántni a bölcseség,
E vén anyós, menyének
Érzékeny lelkét!

Ám nénjét ismerem,
Ki higgadt, csöndesebb,
Kedves barátnőm.
Oh, csak ő ne
Hagyjon el engem,
Csak éltem fogytával:
A nemes ösztönző,
Vigasztaló Reménység!