Az álarcos

Az álarcos szerző: Charles Baudelaire, fordító: Tóth Árpád

        Allegórikus szobor, a reneszánsz
        Ízlésében, Ernest Christophe-nak,
        a szobrásznak

Álljunk meg itt e dús, flórenci bájú kőnél;
az izmos testen át hullámos vonalat
erő bont s Úri Kecs, két egyként égi nővér.
Ez a nő igazán csodás egy műdarab,
istenin telt tagú, csábítón karcsú termet:
várhatná, trón gyanánt, pompás főúri ágy,
s pápák és hercegek gondját űző szerelmek.

- És nézd, a mosolya mily fínom s buja-lágy,
átrezgi a kacér önhittség kósza kéje;
gúnyos, sovár szeme sunyin les, mélyre ás;
kényes arcán keret a lágy fátyol szegélye
s büszkén kiált felénk róla minden vonás:
"Enyém a Kéj szava és Ámor koronája!"
E lényen, mely olyan dús fönségnek örűl,
nézd, milyen izgató a kecs finomka bája!
Gyerünk, s szépségeit sétáljuk most körül.
Óh, végzetes csoda! óh, káromló müvészet!
Im, a mennyei test, mely üdvöket igér,
felül kettős fejű, mint holmi szörny-igézet!

De nem! Az egyik arc csupán finom s ledér
álarc, csalóka dísz, s bármily kacérul intett,
óh, nézd, mögötte mily görcsösen fordul el
a bús, valódi fej, az őszinte tekintet,
amelyen az a maszk csupán hazug lepel.
- Te nagy szépség, szegény! Könnyeid roppant árja
gondokkal vert szivem mélységébe szakad;
csalásod részegít, és lelkem szomja várja
szemed vizét, mely a Vad Kín nyomán fakad!

- De miért is sír e nő? e tökéletes szépség,
holott eléborul, ha int, a földi térd?
Mily titkos bú fogán fogy az atléta-épség?
Azért sír esztelen, mivelhogy élt! s azért,
mert most is él! De a legjobban az rikatja,
s térdében remegés e gondolatra kél,
hogy, jaj, holnap se más létének bús robotja,
holnap, holnapután s örökre! - mint mi - él!