A vérkút
A romlás virágai
Úgy érzem néha, hogy omlón itthágy a vér,
mint bő kút csobog el, mely zokogva zenél.
Hallom, hogy lejt az ár hosszú morajjal esve
s a sebet nem lelem, újjam bárhogy keresse.
S a városba a vér, mint zárt mederbe tér,
tócsás szigetje lesz a járda és a tér,
minden szomjúhozó torkon kéjt adva pezsg le
és a természetet átfesti víg veresre.
Vágytam gyakorta én nehéz bor mámorát,
Álmot, egy napra csak, amíg tompulna kínom:
De bortól lesz a szem éles és a fül meg fínom!
Kerestem szerelem kába álomporát,
de hajh, a szerelem vad tűvel szórt matracom csak,
hogy inni vért a vad lányoknak újra ontsak!