A rongyszedők bora

A rongyszedők bora szerző: Charles Baudelaire, fordító: Tóth Árpád

Gyakran, míg rőten ég a sarki utcalámpa,
S üvegje szélbe sír, s csapkodva leng a lángja,
Vén külváros szivén, hol útvesztő a sár,
S a nyüzsgő, vak tömeg zúgón erjedve jár,

Látni a rongyszedőt, ingatja furcsa séta,
Fejet ráz és falat bökdös, mint egy poéta,
A rendőrökre most ─ szolgák! ─ ügyet se vet,
Szive áradva ont tündöklő terveket.

Nagy dolgokat fogad, remek törvénycsodát hoz,
Sújtottakat emel, gonoszakat kiátkoz,
S az égi bolt alatt, mint baldachin alatt,
Részeg erényei dicsfényével halad.
       
Igen, e jó fiúk, sajgón a házi gondtól,
Kiket a munka nyű, s a vénség ledorongol,
S kiket, mert görnyedőn lomot visznek, silányt,
Hatalmas Párizsunk kavart bele kihányt,

Most jönnek, szagosan a hordók illatától,
S velük agg cimborák, fehérek sok csatától,
Kiknek nagy bajsza csüng, mint ócska lobogó ─,
Jönnek, s őket virág, zászlók és dobogó

Diadalmi ivek várják dús mágiára:
Kábító fények és zengések orgiája,
Napfény, éljenzsivaj, dobszó és harsonák!
S dicsőségük viszik a szédült marson át!

Így hömpölygeti a lezüllött földgolyón át
A bor Pactolusa égő aranyfolyóját;
Hőstetteket dalol, míg torkunkon csorog,
S tudja, hogy adni a legkirályibb dolog.

Elnyomni a dühöt, csitítani a búkat,
Vén, kivert szívekét, kik halni félrebúttak:
Álmot adott az Úr, már bánva a nyomort ─,
S hozzá az ember a Nap szent fiát, a Bort!