A látogatás (Johann Wolfgang von Goethe)

A látogatás
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

Váratlan' meglesni szeretőmet
Elosontam máma ajtajához.
Zárva leltem. De hiszen zsebemben
Volt a kulcs. Lopózva bényitottam.

    Nem találtam őt a nagy teremben,
Nem találtam a kisebb szobában.
Végre hogy az erkély-zúgba nézek.
Ottan látom, szépen szenderegve,
Felöltözve - az ülő díványon.

    Munka közben fogta el az álom...
A gyöngén egymásba font kezekben
Ott volt a kötés még s a kötőtű.
És melléje űltem, fontolgatva,
Hogy felköltsem-e az édes alvót?

    S megcsudáltam a szűz békeséget,
Mely ott nyúgodott a szeme héján,
Ajkain a hűség néma zárát,
Arcza gödriben a kedvességet
És a könnyen pihegő kebelben
Ártatlan jó szíve dobbanását.
Minden tagja tetszetősen omlott
Ifju álma üde balzsamától...
Gyönyörködve néztem s a szemlélet
Mind erősb, rejtélyes tilalommal
Állt közénk, hogy álmát ne zavarjam.

    Oh te szép! Hát néked ő sem árthat,
Minden fogyaték elárulója -
Még a szender sem takar föl olyant,
Mi az áhítatot megzavarná?

    Zárva ím a szem, az andalító,
A mely ébren egymaga igézet;
Édes ajkad nem nyilik beszédre,
És nem dudorodik édes csókra,
A puha erős láncz föl van oldva,
Melylyel karjaid ölelni szoktak;
Mozdulatlan csügg a kéz, - a kéjnek
Máskor ingerteljes játszótársa.
Ha csalódás lenne, hogy imádlak,
Önámitás volna, hogy szeretlek,
Most kisűlne, míg mellettem Ámor
Bekötetlen szemmel áll előtted.

    Igy ültem soká s örömmel érzém
Az ő nagy becsét s szívem szerelmét.
Annyira megtetszett álma közben,
Hogy felköltni nem volt bátorságom.

    Halkan tettem a kis asztalára
Két szín rózsát és egy pár narancsot,
S lábujjhegyen, lassan odahagytam.

    Ha az én Jóm majd szemét kinyitja,
S látja a virágot, a gyümölcsöt,
Elcsodálkozik, miként került e
Kis ajándék a bezárt szobába?

    S éjjel, ha az angyalt ujra látom,
Hogy örűl s kétszerte viszonozza
Szerelmemnek gyöngéd áldozatját!