A holdhoz (Goethe)
1799.
Újra leng ezüst ködöd
Völgy s bokor felett,
Új harmattal öntözöd
Szomjas lelkemet.
Enyhe szemed úgy tekint
Ligetimen át,
Sorsomon őrködve, mint
Kedves jó barát.
Hallom az elköltözött
Szép napok dalát,
S járok öröm s bú között
A magányon át.
Folyj le, folyj, kedves folyó.
Meg nem térsz soha,
Tréfa, csók és eskü-szó
Így tüntek tova!
Csakhogy bírtam perczre, mi
Édesb, mint a méz.
Ah, de hogy felejteni
Mindezt mily nehéz!
Zúgj, folyó, a völgyön át
A tenger felé,
Súgd hullámid dallamát
Húrjaim közé.
Vihart téli éjjelen,
Ha a gát szakad,
Vagy tavaszt, ha széleden
A bimbó fakad.
Boldog, ki magányban él
Gyűlölet nekűl,
Hű baráttal szót cserél,
S mind annak örűl,
Mit a tömeg sohse lát,
Mi hivatlanúl
Keblünk utvesztőin át
Éjenként kigyúl.