A csodaszép virág

A csodaszép virág
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

A RAB GRÓF ÉNEKE.

Gróf.

Van egy virágszál, százszor szép,
Legszebb nekem e földön,
Én arra vágyom mindenkép,
De fogva tart a börtön.
Ezért a szívem fáj nagyon,
Mert a mig éltem szabadon,
Mindig közel találtam.

E sziklavárból mind lesem.
Hogy lássam, hol virágzik,
De ah, hiába keresem.
Nem ér szemem odáig.
Ki meghozná virágomat,
Ha csatlós, apród vagy lovag,
Örökre híve lennék.

Rózsa.

Itt nyíltam én a vár tövén
S hallgatlak reggelente.
A rózsát érted, tudom én,
Szegény fogoly levente.
Te nagyra látsz s szived szerint
Nem is kivánhatsz, mást te, mint
Virágok királynéját.

Gróf.

Bibor ruhád pompája nagy
Zöld bársony dolmányodban,
Leánynak drága dísze vagy,
S becsül rubintnál jobban.
De bár szeret egész világ,
Még sem te vagy az a virág,
Kit titkon én imádok.

Liliom.

A büszke rózsa fényt kiván
S mind fölfelé törekszik,
De igaz szívnek néha tán
A liljom jobban tetszik.
A kiben tiszta tűz lobog,
S oly szennytelen, mint én vagyok,
Lehet, hogy engem választ.

Gróf.

Én tiszta vagyok s bűntelen,
Nincs gonosz hiba bennem,
Mégis gyötrődöm szüntelen
És rabbá kelle lennem.
Tisztellek, liljom, tiszta, szép,
Szűz lányok enyhe másakép',
De van, ki kedvesb nékem.

Szegfű.

Az én vagyok, a szegfü, tán,
Az őr kertjébe' kelve.
Öntözget is nap-nap után
Hűn gondomat viselve.
Levél-gallérom szép szoros,
Szinem oly tarka, százszoros,
És örökös az illat.

Gróf.

Vét, ki a szegfüt megveti,
A kertész szeme fényét.
Majd nap, majd árnyék kell neki,
Kár vón', ha nem beczéznék.
De nem pompára vágyom itt.
Az, a ki engem boldogit,
Csöndes, szerény virágszál.

Ibolya.

Én hallgatag virág vagyok,
Fejemet lehorgasztom,
De némaságom', mert van ok,
Ez egyszer megszakasztom.
Ha engem áhitsz, fáj nagyon,
Derék lovag, hogy illatom'
Nem szállhat mind te hozzád.

Gróf.

A jó ibolykát kedvelem.
Oly illatos, szerényke,
De hajh! sokkal több kell nekem,
Hogy ne essem kétségbe.
Bevallom hát, e tájon itt,
E sziklák árnyán nem virit
Az én csodavirágom.

Az érnél lenn egy asszony jár,
A leghűbb e világon.
És halkan sóhajt, várva vár,
Míg megszünik rabságom.
Megáll, hol kék virágom hajt,
Letépi s «Ne felejts» sohajt
S én távolból megérzem.

Igen, ha két szív hűn szeret,
Távolban egymást érzik.
Ez menti meg itt szívemet,
Hogy végkép el nem vérzik.
S ha azt hiszem, már meghalok,
A nefelejtsre gondolok
És lelkem újra éled.