A boldog házaspár

A boldog házaspár
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

Megadta ég immáron
A régen várt esőt.
Jer, nézzük, édes párom,
A megujúlt mezőt.
Határt csak a távolság
Kéklő homálya vet.
Itt lakik a boldogság,
Itt a hű szeretet.

E fehér galambpár itt
A lúgasig röpűl,
Hol ibolyavirág nyit
Napfényes fű közűl.
Egymásnak csokrot ottan
Először szakitánk,
Ott tört ki, mit titokban
Tápláltunk rég, a láng.

S hogy a kedvelt «Igenre»
Áldást mondott a pap,
Kéz kézbe hazamenve
Mily boldog volt e nap!
Új csillag járt az égen,
Új fénybe' kelt a hold,
Az egész föld egy éden,
Mely nékünk nyitva volt.

És hány ezer pecsétet
Nyomtunk a frigyre még!
Tanúja föld meg ég lett.
Erdő, hegyomladék,
A pagony és a hámor,
A rét virága is,
S tüzét elvitte Ámor
A lenge nádba is.

Igy éldegéltünk ketten...
Ketten? A szám hamis.
Alig hogy észrevettem,
Voltunk már hárman is.
S jött még két, három pajtás.
Az ibrik főve főtt ─
S most mind e zsenge hajtás
Régen fejünkre nőtt.

Nézd csak, a bükkös árnyán,
Hol patak búj elé,
A zöld tisztás határán
A szép új ház kié?
Párjának vaj' ki rakta
E fészket? Senki más,
Mint az a serény gazda,
A mi fiunk, Tamás.

S ott, hol szirtből kiérve
A megszorúlt folyam
A malom kerekére
Zudúltan átrohan?...
Szép molnárnét hiába
Hogy annyi dal dicsér,
Mert lányunk árnyékába
Közűlük egy se fér.

De hol a templom árnyán
Oly mély-setét a fű,
S az égre ─ külön állván ─
Mutat a nagy fenyű:
Ott kis halottainknak
Korai végzete
Vonja pillantatinkat
A földről ég fele.

A dombon hullámozva
Villognak fegyverek ─
Ott jön s a békét hozza
A honvédő sereg.
Mellén érdemkeresztet
Hordván, elől ki jő?
Fiúnkra emlékeztet ─
Károly! Úgy-e hogy ő!

Ő boldog, hogy megtére,
Arája boldogabb,
S a béke ünnepére
Egy szép párt áld a pap.
S te lakodalmi tánczra
Fonsz három koszorút:
Viseli a két lányka
És kedvencz kis fiúd.

Síp, dob közt ujra látjuk
Az aranyos időt,
Mikor kettesbe jártuk,
Mint boldog szeretők.
És aztán, esztendőre ─
- Szemem mily messze lát!
Viszünk keresztelőre
Fiút meg unokát!