A Szuléjka könyve egyesítve a szerelem könyvével
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos
(Usk Nameh)
MINTA-SZERELMESEK.
Példa, napsugár
Hat szerelmi pár.
Hírre gyúlt ki, szóra pusztán
Rodawuért Rusztán.
Álomlátás martaléka
Jusszuf és Szuléjka.
Csupa szerelmi kín
Farhad-Szirín.
Hűségre példa
Medsnun és Léjla.
Késő szerelemre gyúl
Botejnára ősz Dsemúl.
Ajak ajakon
Szulamith és Salamon.
Ezeket tartsd szem előtt
S szerelemre lesz erőd.
MÉG EGY PÁR.
Bizony a szerelem nagy érdem.
Nagyobbat mit nyerhetni, kérdem.
Rangot nem ad, nem gazdagít az,
De hírben hőshöz hasonlítasz.
Wamikot s Azrát a poéták
Ugy ünneplik mint a profétát.
Nem kellenek ahoz mesék,
Ha nevük hangzik, már elég.
Ki bánja, mást mit tűrtek s tettek?
Mind tudjuk azt, hogy hőn szerettek.
A többit nem is kérdezik,
Elég ez: Azra és Wamik.
OLVASÓ KÖNYV.
Legfurcsább sok furcsa könyv közt
A szerelem könyve.
Végigolvastam figyelve:
Pár lap öröm - mily kevés!
Füzetszámra szenvedés.
Nagy szakasz a válás.
Viszontlátás kis fejezet,
Töredék csak. Kötet a bú,
Hosszú magyarázatokkal
Végtelenbe nyujtva.
Igazad van, óh Nisámi!
Ki old meg megoldhatatlant?
Szeretők, ha végre
Ujra találkoznak!
*
Igen! Ez volt a szem, a mely rámtekintett,
Igen! Ez az ajk, mely csókkal telehintett.
Ez a vékony derék, ez az öblös lágyék,
Melyért édenből is az ember kivágynék!
Álom-e, hogy itt volt? Lehet-e, hogy eltünt?
Igen, itt volt s egygyé forrott testünk, lelkünk.
Nekem adta magát, s leköté, még szökve
Egész életemet magának örökre.
*
Kedves, ah, most szoros féken,
Mint rab börtön falain,
Ugy tapadnak szabad légben
Néked dalolt dalaim.
De az idő-áradatban
El nem tünnek én velem,
Minden soruk halhatatlan,
Örök, mint a szerelem.
*
Mi gond az, mi szivembe csap?
A lét rövid s hosszú a nap.
Vágyik a szív - ki mondaná,
Hogy égbe-e, vagy máshová?
Békét e szív sohase hágy,
Magától elszakadni vágy,
S ha eljut a lány kebleig,
Az égbe ért és aluszik.
De már viszi az élet-ár,
Onnan meg lelke hazajár,
Nyer, veszt, bont avagy összetűz,
Magával mind bolondot űz.
BEÉRI.
Tied az a szép leány,
De nem szerelemböl ám!
Boldoggá ez hogy' tehet?
Hizeleg csak, nem szeret.
Költő.
Elég, hogy enyém a lány
S ezzel mentem magamat:
A szerelem adomány,
A hízelgés hódolat.
MEGADÁS.
Danolsz, a míg magad' emészted?
Gyönyört okozva tönkre mész?
Költő.
A kedves rám rossz szemmel nézett
S megvallom, hogy szivem nehéz,
A míg ajkamról cseng az ének.
Lám, mint a viaszgyertya égek -
Az is világít s elenyész.
*
A bús szerelem zúgot keresett,
Hol bús rideg éjbe' magára lehet.
Üres szivembe nézett
És oda rakott fészket.
TITOK.
Kedvesem szemforgatásán
Csodálkoznak az emberek,
De csak én tudom valóban,
E szemek mit jelentenek.
Azt jelentik: Ezt szeretem.
Nem pedig mást vagy akárkit,
Rám ne vesztegesse senki
Tekintetit, sóhajtásit.
Bizony szörnyű hatalommal
Néz e két szem köröskörűl,
De csak egynek, ki az ígért
Szép órának titkon örűl.
MEGHÍVÓ.
Kár a Ma elől szaladni,
Mert a nap, melyet elérsz,
Nem fog szebbet, jobbat adni.
De ha magányomba térsz,
Hol a világot kerűlöm,
Hogy szeretnem sikerűljön:
Itt örvendhetsz tiszta jónak.
Ma legyen ma, holnap holnap.
A mi volt és a mi jön.
Meg nem állít, el se ragad.
Csak te maradj örömöm,
Boldogíts s légy boldog magad.
*
Hogy Jusszufot Szuléjka megszerette,
Nem volt mesterség.
Ő fiatal volt s mondják szép felette,
Természetes volt, hogy egymást keressék,
És boldogítsák és szeressék.
De hogy te, régen áhitott leány,
Ifjú tüzes pillantást vetsz reám,
Szeretsz ma s holnap boldogítsz talán: -
Azért hadd dicsőítsen énekem:
Szuléjka légy örökre énnekem.
HATEM.
Tolvajt csinál az alkalom?
Dehogy! A tolvaj ő maga.
Ellopta, a mi nyugalom
S szerelem bennem még vala.
És néked, néked adta mind,
Mit őrzék éltem kincseként
S koldus szivem most rád tekint
S csak tőled várhat lét-reményt.
De már karbunkulus szemed
Fényéből int az irgalom
S biztat, hogy csókod' közepett'
A megujúlást várhatom.
SZULÉJKA.
Szerelmed hangja boldogított
S a tolvajt én nem korholom.
Engem - ha téged károsított,
Gazdaggá tett az alkalom.
Aztán lopásnak mért is tessék?
Add önként magadat nekem!
Én loptalak meg! És dicsőség,
Hogy érted lesz tolvaj nevem.
Az ajándékért dús a kamat
És édes lesz a jutalom;
Vedd éltemet, nyugalmamat
Oly örömest, mint én adom.
Ne emlegess hát szegénységet,
Gazdaggá tesz a szerelem.
Ki nem irigyli szerencsémet,
Mikor Hatem-et ölelem?
HATEM.
Az lehetetlen! Én - öledben?
Én - ittasúlva hangod hallatán? -
De hiszen minden rózsa lehetetlen,
S megfoghatatlan minden csalogány.
SZULÉJKA.
Csónakázván alkonyatnál,
Ujjamról, álomszerű
Könnyüséggel, melyet adtál,
Lecsúszott a kis gyürű.
Fölébredtem, mikor ép a
Rózsás hajnal nyilt ki fent.
Mondd, poéta, mondd, próféta:
Ez az álom mit jelent?
HATEM.
Adok erre, édes szépem,
Jó megfejtést, egyszerűt.
Tudod, mint vált Velenczében
Dóge s Ádria gyürűt?
Szép ujjadról úgy esett le
Euphratesbe a gyürű...
Szítson hálaénekekre,
Ez álom oly gyönyörű!
Azt, ki téged óhajtva,
Hindostánból jött ide,
S innen, új karavánt hajtva
Vörös-tenger szélire: -
Engem összeadsz folyóddal,
Erkélyed hűsével itt -
S néked adom ezer csókkal
Éltem többi napjait.
SZULÉJKA.
Mondd, te, ki költő-varázszsal
Száz dalt írtál gyöngyírással
S ide szórtad, majd oda,
Dús kötésben, arany széllel
Gondos, pontos, szép tökélylyel,
Hogy kézműnek is csoda -
Mind ez, telve szenvedélylyel:
Szerelemnek záloga?
HATEM.
Igen! Szemet, kéjben bolygót,
Ajkat zengett, víg mosolygót
S fehér fogsort énekem -
Fürtöt, kigyóhoz hasonlót
Vállra, nyakra bájjal omlót.
Ebből látod, édesem,
Hogy Szuléjka milyen rég volt
Megjósolva énnekem.
*
Kevés az, a mit én kivánok,
Mert örömem sokban telik
S e kevesért nem kell, mint mások,
Sovárgnom hosszú évekig.
Csapszékben ülök deszkapadon,
S nem szűkelem a kis helyet,
De mihelyt rád tér gondolatom,
Timurrá[70] tesz a képzelet.
Hódolt országit néked adnám,
Úr lennél számtalan hadán,
Rubinttal adóznék Badaksán,
Türkiszszel az ind' Oczeán.
Aszalt gyümölcsöt, édes nyerset
Fizetne napos Bokhara,
Selyempapíron ezer verset,
Samarkand, a papír hona.
Irnám, hogy jönnek, bárha késve
Ormus felől ajándokok,
S hinnéd, a föld kereskedése
Csupán a kedvedért forog;
Hogy a bramínok ősi földjén
Sok ezer ujj számodra fon,
Lotus virágit tűre öltvén,
Hímezve selymen, gyapoton.
Hogy kedvesemnek ékességűl
Ássák Szumelpuz mélyeit,
S földből, agyagból, törmelékből
Gyémántot mosnak néked itt.
S buvár merészen száll az árba,
Halászni gyöngyöt, drága jót,
S hozzáértők egész divánja
Rostálja a neked valót.
Még csak Balsórah adná hozzá
Töményét, ritka füszerét:
Igy az egész föld kincsét hozná
A dús karaván elibéd.
E császár-javakat csudálnád,
De tudnád: csak bódítanak.
A szerető szív boldogságát
Szerető szívben érzi csak.
*
Úgy-e, tudod, nem haboznék
Néked adni Bokharát,
Samarkandot és ahoz még
Mit csak föld meg tenger ád?
Kérdd a császártól, hogy ád-e
Országot szerelmedért?
Dicsőbb, bölcsebb nálam - ámde
Szerelemhez ő nem ért.
Felséged, hogy így tehessen,
Kéne ahoz két dolog:
Hogy egy ilyen lány szeressen,
S koldus légy, mint én vagyok!
*
Szivet szívért, napot napért,
Szóra szó és szembe szem,
Csüggni, ajkhoz ha ajak ért,
Kölcsönös lehelleten -
Így minden nap, minden estén!
Ah, de méla gondolat
Lappang dalaim alatt:
Jussuff bájával szeretném
Viszonozni bájadat!
Csak élvezni vagyok képes
Érdemelni - nem lehet.
Érd be dalaimmal, édes,
S vedd hozzá hű szívemet!
*
Mint a mósusz, oly dicső vagy,
Ha eltűntél is, érzelek.
SZULÉJKA.
Nép és rab, s ki győzött küzdve
Mind csak ezt vallotta rég,
Hogy halandó legfőbb üdve
Jellem és személyiség.
Élni való minden élet,
Csak magadhoz hű maradj.
Veszteség nem érhet téged,
A míg az lész, a mi vagy.
HATEM.
Lehet. Ámde új világot
Gyújt nekem a szerelem:
Én a földi boldogságot
Szuléjkában ismerem.
Míg magát rám pazarolja
Megbecsülöm Én-emet.
Ha elhagyna, érzem nyomba':
Hogy mivoltom elveszett.
Hatem akkor véget ér. De -
Sorsot is vált csakhamar:
Beleszáll a boldog Én-be,
Kit ölel e puha kar.
Kedveért - ha nem is Rabbi
(E rang még sem ingerel)
De Firduzi, Mohanabbi,
Sőt császár leszek, ha kell.
HATEM.
Barna fürtök, mámorítók,
Takarjon be éjetek!
Ez ősz haj, ti lenge kígyók,
Nem versenyez véletek.
De e szív nem állhatatlan,
Örök tavasz az övé
S mint hó lepte Aetna-katlan
Veti lángját ég felé.
Pirt vet a kopár tetőkre,
A hajnalra rápirít
És még egyszer érzi Hatem
Tavasz s nyár fuvalmait.
Fuss, csapos! Még egy üveggel
Hadd köszöntök ő reá!
S ha elégek, mondja reggel:
Értem égett hamuvá!
SZULÉJKA.
Nem hagylak! Hidd, szerelemre
Ád erőt a szerelem,
Szíved erős gerjedelme
Dísz, dicsőség énnekem.
Kéjjel hallom énekesem
Világhírét zengeni:
Föld öröme a szerelem,
De a szellem mennyei.
Ne vond meg rubin ajakad
Korholva a tolakodótúl:
Szív betegének csak szabad
Oda fordúlni, hol kigyógyúl?
Ha olyan távol van is kedvesed,
Mint a nyugattól a kelet,
Szived a Saharán végig siet
A nélkül, hogy az utat eltéveszsze.
Szerető szívnek Bagdad sincsen messze.
---
Minek öt érzék? Sok a boldogságnak!
Egy is elég, ha jő a pillanat.
Süket szeretnék lenni, hogyha látlak,
És vak, ha hallom hangodat.
---
Távol szívem szerelme,
Hogy' lenne víg napom?
Tollat fogok kezembe,
Nem kell a billikom.
Ha kebelén nyugodtam,
Nem szóltunk azalatt.
Mint akkor nyelvem, mostan
A toll is elakad.
Csak töltsd, csaposlegényem!
Ő szótlan int Igent.
Csak ennyit mondok: Éljen!
S ő tudja, kit jelent.
Csokros, bokros ágakon
Nézd csak, kedves, ottan
Mint függ gyümölcs gazdagon
Tüskés, zöld burokban.
Nem ösmerve még magát
Formálódik régen,
Ringatván türelmes ág
Várja, hogy megérjen.
S folyton hajt az erjedő
Barna mag varázsa,
Hogy a nap, a levegő
Birodalmát lássa.
S pattan kérge s húllnak ím
Édes ízzel telve:
Igy hullanak dalaim
Bokrosan öledbe.
DICSKÉP
A nap, a hellén Helioszsza,
Arany fogatján útra kel,
Tudván, a világ szélehossza
Hódolva néz hozzája fel.
S látván, a felhők égi lánya
Buvában könyre könyet ejt,
Minden sugárát néki szánja
S víg tájra sütni elfelejt.
Belé merűl e borzalomba,
A felleg-éjre fényt derít,
Gyötrelmeit megaranyozva
Csókolja minden gyöngyeit.
Fölnéz az, a fényt kéjjel iszsza,
Nem szűnik feltekinteni,
És Helioszt tükrözve vissza,
Alakot nyernek gyöngyei.
S így tarka ívben, nászi kedvre
Várja urát a szép ara:
A Nap feléje jön sietve,
De ah, nem éri el soha.
Így engem, ha feléd repülnék,
Eltilt a sors határzata,
S bár Heliosz-szekerén ülnék,
Nem érlek el soha, soha!
UTÓHANG.
Dicső a költő, ha magárúl,
Mint napról, császárról beszél:
De hogy soványúl, halaványúl,
Ha éjjel, loppal útra kél.
A felhő-foszlányt át nem hatja
A nappal oly azúros ég,
Sápadt és szürke arczulatja.
Szíve könnyei feketék.
Ne hagyj ilyen sötétbe' - vess rám
Kedves fényedből gazdagon:
Te Phosphorusom, mécsem, gyertyám,
Te napom, holdam, csillagom!
SZULÉJKA.
Hogy irigylem nedves szárnyad,
Óh harmatos esti szél!
Mért nem kelhetek utánad
Messze, hol a kedves él?
Vágyra keltesz minden szivet
Ha suhogva szárnyra kelsz,
Fű és virág, domb és liget
Könyez, a mint rá lehelsz.
De kisírt szememhez érvén,
Könnyítsz a sajgó seben:
Meghalnék, ha nem remélném
Viszontlátni kedvesem!
Szállj s köszöntsed lelkem hívét,
De csak vágyam' tudja meg:
Szólj szerényen! Ne bántsd szívét
Azzal, hogy mit szenvedek.
Két szót mondj, mindent jelentőt,
Hogy «Szerelme életem»,
Jöjjön, jöjjön: mind a kettőt
Csak láttán remélhetem!
VISZONTLÁTÁS.
Ujra sütsz hát, általtörvén
A felhőn, szép csillagom?
A távollét, ah, mily örvény,
A válás mily fájdalom!
Te, örömim felezője,
Itt vagy? Merjem hinni azt?
Oly nagy a múlt kín erője.
Hogy a jelen is riaszt!
Mikor Isten szíve mélyén
Szunnyadt még az Egyetem,
S alkotó nagy ösztön késztvén,
Dörgött a nagy szó: Legyen!
És ütött az első óra
S rá fájdalmas Jaj! felelt,
Győztesen a keltő szóra
A mindenség létre kelt.
Megnyilalt a fény - s gomolyba
Folyt a megijedt sötét,
Az elemek szétomolva
Leltek utat szerteszét -
Kába álomként kavargva
Oszlik minden és rohan
Mereven határtalanba,
Vágytalan és hangtalan.
Néma, siket lévén minden
És a magány szertelen,
A hajnalt teremté Isten,
S véget ért a gyötrelem.
A homályba zengve játszott
A sokszínű napkelet,
S mi már szerteválni látszott,
Ujra szeretkezhetett.
S egymást keresé sietve,
A mi egymáshoz való
S kelt a lét végetlen kedve
Szívből szívbe átfolyó.
Mi teszi, hogy szív sziven csügg?
Mindegy, ha erő, ha csáb:
Pihenj, Allah - mi teremtjük
Most világodat tovább.
Ily hajnali csudatétel
Vonz engem ajkad felé,
S a frigyet ezer pecséttel
Csillaghad pecsételé.
Örömünk, keservünk örök
Szerelemre példa-jel,
S ha egy új Legyen-szó dörög,
Az se választ minket el!
HOLDFÉNYES ÉJSZAKA.
Mit súg úrnőm? Szeme zárva,
De mint suttog, ige lebben
Félig nyitott ajakán,
Szürcsölt bornál édesebben.
Talán ajka ikerpárja
Vágyik másik pár után?
Csók kell nékem! Csók, ha mondom!
Lásd, az ezüstfélhomályban
Hajt, virágzik minden ág-bog,
Csillag mosolyogva int,
Bokorárnyból zöld smaragdok
Fénylenek mind szaporábban
S szemed rájuk sem tekint?...
Csók kell nékem! Csók, ha mondom!
Édes-keserűen innét
Szintúgy suttog hű barátod
Az ezüstös hold alatt;
A hold töltén, fogadtátok,
Találkozni fogtok ismét
S ím, megjött a pillanat...
Csók kell nékem! Csók, ha mondom!
TITKOS JELIRÁS.
Király szolgálatában
Bölcs diplomata-had,
Forgasd mind szaporábban
Rejtélyes tolladat.
A titkos jelirás oly
Nagy tiszteletre költ...
Pedig azért magától
Forog tovább a föld.
Szép úrnőmtől jött máma
Hozzám ily jelirás:
Szép lelke találmánya,
Szívéből kelt varázs;
Gazdag szerelmi csoda,
Szűzi lepel alatt,
A köztünk ide-oda
Áramló akarat.
Ezer s ezer virágból
Font fűszeres csokor,
Száz angyalröptü vágytól
Megnépesült fasor,
Az égbe tarkán lengő
Madárkák ezere,
S alant üdítve rengő
Daloknak tengere,
Föltétlen vonzás képe
Kétszínű jegy alatt,
Mely velőnk velejébe
Mint nyílak éle hat -
Mit kedvesem talált ki,
Tudom, hogy régi csel -
Nos vegye hasznát bárki,
De ne árulja el.
VISZFÉNY.
Egy tükröm van s oly kedvvel
Tekintgetek belé,
Mintha királyi rendjel
Díszét jelentené.
Nem mintha saját képem
Ugy tetszenék nekem,
De társaság kell nékem,
S azt itten föllelem.
Mert míg özvegy lakomban
Belé pillantgatok,
Rózsás keretből nyomban
A kedves mosolyog.
Fordúlok, csókra készen -
S eltűnt a drága fő;
De verseimet nézem,
És ujra itt van ő.
Irom is egyre szebben,
A mint tollamba jő,
S meg nem zavarhat ebben
Gúnyos gáncskereső.
S lazúr zománcz-keretben
A rózsadísz közül
A kedves szebbnél szebben
Rám néz és földerűl.
SZULÉJKA.
Dalnokom, mi mélyen érzem,
Mit jelent e költemény:
Látom minden betűjében
Hogy körűlted vagyok én.
Hogy szerelmed távol földre
Száll a hű leány felé,
A ki életét örökre
Csak tenéked szentelé.
Ugy van, hívem - tükröd szívem,
Melyben magad' láthatod,
Melyre csókod ezer ízben
Égő pecsétet nyomott.
Ábránd s való csudaképen
Foly végig e levelen:
A költészet díszmezében
Megtestesűlt szerelem!
SZULÉJKA.
Nagy Sándorra bízd a Világ tükrét!
Mit is látsz, mint jámbor népeket,
Melyeket hatalma, mint a csűrhét
Összeterel és rabságba vet?
Te ne danolj távol nemzeteknek,
De nekem, ki hangod rabja lett,
Gondolj rá, hogy élek, hogy szeretlek
S hogy meghódítottál engemet.
---
Ezer alakba bujhatsz incselkedve,
Legédesebb te, én rád ismerek.
Öltözz, átláthatatlan tündérlepelbe,
Mindég Jelenvaló, rád ismerek.
A Cyprus ifju, tiszta sudarában,
Te, legszebb termet, én rád ismerek,
Habzó patakban, síma csatornában,
Te leghizelkedőbb, rád ismerek.
A gyöngyös kút, hogy felszökelve játszik,
Oh játszi, szökellő, rád ismerek,
Felhő ha száz alakot öltni látszik,
Te sok-sokféle, én rád ismerek.
A réti szőnyeg csillagos szövetjén,
Te tarkán csillogó, rád ismerek,
S hol ezer ágat ölel a hű repkény,
Leghőbb ölelkező, rád ismerek!
A hegytetőn ha a hajnal kigyúlad,
Te mindent felderítő, hívlak én,
S ha lebocsátkozik a hűs borúlat,
Szívtágító te, szomjan szívlak én.
A mire oktat minden kül- s belérzék,
Minden tudást én általad nyerek,
És Allah száz nevéhez egy-egy név még
Hangzik nekem, melyben rád ismerek.