34. szonett
Miért igértél oly derűs napot
Hogy útra mertem kelni védtelen?
S ut közbe’ rám csúf felhő támadott,
Sötét borúval győzve fényeden.
A fellegen áttörnöd nem elég,
Hogy felszárítsd viharvert képemet,
Nem monda jónak oly irt senki még
Mely csak sebet gyógyit s nem sebhelyet.
Szégyenleted gyógyszert nem adhata,
Ha bánod is; csak én vagyok ki vesztett:
Kevés vigasz a bántó bánata
Annak ki hord nagy sérelem-keresztet.
De oh e köny szerelmed gyöngye volt,
S ez drága – és minden büntől felold.