22. szonett
Bár mondja tükröm, el nem hihetem,
Hogy vén vagyok, a míg te fiatal.
Ha majd redőket látok képeden,
Akkor hiszem, hogy napom éjbe hal:
Mert mind e báj, mi rajtad láttatik,
Az én szivem illő ruhája csak,
Mely, mint bennem tied, benned lakik;
Hogy lehetnék hát vénebb mint magad?
Oh szépen, úgy vigyázz magadra hát,
Mint én, te érted, magam’ gondozom:
Gyöngéden, mint hű dajka kis babát,
Szived’ magamban én úgy hordozom.
De, bár enyim meghal, ne várd szived’:
Nem úgy adád, hogy egykor visszavedd.