20. szonett
← 19. szonett
Lányarcz, mit a természet keze színez,
Tiéd, szerelmem úr-urnője te!
Lágy női sziv, de csélcsapság, a melyhez
Nem fér, mi nő-szivek természete.
Fénylőbb szemed, de nem oly csapodár ám,
Mely mindent, mire néz, megaranyoz:
Hogy férfiak s nők élednek sugárán…
Alakra férfi, s női báj ahoz!
Nőnek valál előbb teremtve; oszt’ a
Természet tőlem megirígyele,
S egy toldalékkal tőled im megfoszta
És hozzám nem valóvá tőn vele.
Ha már ez által nők gyönyörévé tett:
Hadd birjam én szived’, mig ők szépséged’!