1848 és a magyar zsidók/A szabadságharcz előtt
Az a nagy átalakulásokat létesitő nevezetes korszak, mely a magyar nemzet örökké dicső szabadságharczát közvetlenül megelőzte, nem volt teljesen meddő a magyar zsidókra nézve sem. Igaz, hogy polgári jogot nem nyertek, nem voltak egyenlők a nem-nemesekkel sem de már 1840 óta haladtak, ha lassan is, ama várva-várt kor felé, melyben őket is édes-gyermekeivé fogadja a magyar haza Az 1839/40-iki dicső országgyülés alsó táblája oly tőrvényjavaslatot fogadott el, mely a magyar honban élő zsidókat a nem-nemesekkel mindenben egyenjoguakká teszi, de amire ez a javaslat, végigjárván az illetékes forumokat, törvénynyé lett, nem maradt belőle, más, mint könyöradomány: az 1840. XXIX. t.-cz. Ez megengedi a zsidóknak, hogy a bányavárosokat kivéve mindenütt lakhatnak, kereskedést és mesterséget szabadon folytathatnak; »azon tudományokat és szép mesterségeket, miknek gyakorlatában eddig is voltak, ezután is gyakorolhatják«.
Nagyon rövid lépés volt ez a kijelölt hosszu úton, mely őket az igéret földére elvezesse, annál is inkább, mert még mindig nyomta vállaikat a szégyenletes és már-már elviselhetetlen türelmi adó. Ez. a Kain-bélyeg, melyet Mária-Terézia királynő nyomott a magyar zsidókra, sok keserűséget és hajt okozott nekik. Eltekintve attól, hogy minden rendes adón felül egyedül azért kellett ezt fizetniök, mert zsidók voltak és mint ilyenek csak megtürtek a királynő jóvoltából, eltekintve ennek a ténynek anyagi és erkölcsi kárától, még számtalan belviszályra is adott okot, meri a megyénként kirótt összeget maguknak a zsidóknak kelleti egyénenként kivetni és behajtani, mert egyetemlegesen felelőssé tette őket érte a királynő rendelete.
Sokszor kísérlették meg a magyar zsidók, hogy szabadulhassanak e kinos tehertöl, de nem sikerült nekik egész 1846-ig. Ekkor végre levette róluk V. Ferdinánd ezt a gyalázatot, amikor megengedte, hogy 1.200.000 frttal véglegesen megválthatják a magyar zsidók az épp száz évig viselt türelmi adót.
Nagy volt ennek a vivmánynak erkölcsi értéke és pedig annál nagyobb, mert az 1843/44-iki országgyülés azt a javaslatot, melyet az előző, az 1839/40-iki igazi szabadelvüséggel elfogadott, hogy a zsidók a nem-nemesekkel egyenjoguak legyenek, 35 szóval 13 ellen elvetette. És amint ez a határozott visszaesés a zsidók egyenjogusitási ügyére nézve leverő volt, épp oly szomorú kilátást nyujtott nekik az az előcsatározás, mely az 1847/48-iki országgyülésre való utasitásokban folyt le, amelyek általában emancipációellenesen hangzottak.
Nem is hozott az 1847/48-iki országgyülés, mely különben reformtörvényeivel eltörölhetellen magasztos emléket biztositott magának hazánk történetében, amely emléket ma is ünnepli a hivatalos Magyarország minden évnek április 11-én, nem hozott az az utolsó rendi országgyülés a magyar zsidóknak semmit. Kivül hagyta őket teljesen az alkotmány sorompóin, nem akarta őket egyenjoguakká tenni az ország többi lakosaival, pedig csak ügy viselték a terheket, mint ezek.
Sőt tovább is ment az 1847/48-iki országgyülés; tárgyalásai közben oly türelmetlen és gyűlöletes beszédek hangzottak el a zsidók ellen, amelyek sehogy sem illettek ahoz a fenkölt szellemhez, mely a többi, igazán a szabadság és egyenlőség elveit szolgáló reformokban megnyilatkozott. És igaza volt az akkori »Pesti Hirlap« tudósitójának, mikor azt irta: »Jellemző dolog, hogy a zsidók elleni, reszint igen túlságos s igazságtalan nyilatkozatok nagy tetszessel fogadtattak«. Bizony jellemző volt ez az országgyülés túlnyomó többségének gondolkodására és ez a tény nem csekély hatással volt a magyar zsidók közel jövőjének kedvezőtlen alakulására.
Mert igaz, hogy a márczius 15-ike az ország fővárosában oly magasztos megnyilatkozása volt a szabadság, egyenlőség és testvériség elveinek, amelyben minden rangu és felekezetü polgárság egyaránt lelkesedve vett reszt és a 12 pont negyedike igy hangzott: Törvény előtti egyenlőség polgári és vallási tekintetben; igaz, hogy a fellelkesült tömegnek Jókai, Vasvári és Irinyi mellett »egy izraelita vallású fiatal orvos« is fejtegette a jövő szép kilátásait és igaz, hogy a zsidók mindenütt, ahol a nemzetőrséget szervezték, azonnal önként jelentkeztek szolgálatra, sajnos azonban a márczius l5-ike íogadalmai és esküi nem váltották valóra ama boldogitó reményeket, melyeket mindenkiben és igy a magyarországi zsidókban is keltettek.
Rövidesen meggyőződhettek erről. Az országgyülés bezárult április 11-én anélkül, bogy a zsidók jogai érdekében egyetlen határozatot is hozott volna. Nem kaplak tehát a magyar zsidók egyenjogúságot, hanem jött rájuk e helyett más: üldöztetés országszerte. Nem jön számitásba oly ártatlan tüntetes, mint Sopronban és Pécsett volt, ahol elég volt a miniszteri rendelet, mely a zsidók kiüzesére vonalkozó, de végre nem hajtott határozatot megsemmisitette és ezzel rendben volt a dolog, de sokkal komolyabb és veszedelmesebb esetek fordultak elő nem egy helyen.
Igy Székesfehérvárott április 5-én népgyülés elhatározza, hogy a zsidók a városból, ahol csak az 1840:XXIX. t.-cz. alapján telepedtek meg, kitakarodjanak, amit azután tényleg meg is kellett cselekedniök. Csak a kiküldött kormánybiztos, Pulszky Ferencz csinált azután rendet; megsemmisitette április 9-én a törvényellenes határozatot »azon nyilvánitással, hogy a törvénytelenség melletti izgatók, vagy a csend és béke háborgatására lázitók a következesekért vagyonukkal és személyükkel felelősek.« Minthogy katonaságot is rendelt oda Pulszky, lett hatása fellépésének és az nap délután visszatérhetlek a zsidók elhagyott lakásaikba.
Nem ily simán folyt le a zsidók ellen irányuló »ellenszenv« megnyilatkozása Szombathelyen. Itt április 4-én megtámadták garázda emberek a zsidók lakásait, üzleteit és kifosztották azokat; pinczéiket feltörték, az olt levő bort, pálinkát kifolyatták. Még többet is tettek. A zsidó templomot megrohanták, belsejében mindent elpusztitottak, a tóratekercseket a frigyszekrényböl kiragadva összevagdalták és kútba dobták, »s nem remélt szerencsének tekinthető – mondja maga a városi jegyzőkönyv, – bogy kisebb-nagyobb, de életveszélynélküli sebzeseken kivül a lázadásban egy élet sem esett áldozatul.« Másnap azután népgyülesen elhatározzák, hogy a zsidók Szombathelyről és a közvetlen mellette levő helységekből kiüzendők, senki nekik Szt.-György nap után helyiséget bérbe ne adjon, még házaló kereskedést se folytathassanak itt.
Igaz ugyan, hogy a Vas, Zala, Veszprém, Sopron megyékbe és Sopron, Kőszeg, Ruszt városokba kiküldött kormánybiztosok április 24-én megsemmisitik a törvényellenes határozatokat és a város közönsége abba szó nélkül belenyugszik, de a megkárositott és bántalmazott zsidók semmiféle kárpótlást vagy elégtételt nem kapnak.
De hisz nemcsak a vidéken majd mindenfelé, hanem az ország fővárosában is sikerült a csőcseléknek április 19-én zsidóüldözést rendezni; megtámadván a Terézvárost, hol a zsidók nagy része lakott, elkezdte őket fosztogatni, tettleg bántalmazni, mig csak katonaság véget nem vetett a hosszabb ideig tartó garázdálkodásnak. Itt is puszta miniszteri rendelet jön a rablás után és kimondja a zavargók üldözését, folytatása azonban nem lett, csak a papiron maradt.
Majd következett Pozsony hires németsége a maga féktelen zsidógyülöletével és ugyancsak abból a czélból, hogy a városban lakó és üzlettel biró zsidókat onnan kiszoritsa, olyan eszközökhöz folyamodik, melyek ugyan törvénybe ütköznek, de leghamarabb és legbiztosabban eredményre vezetnek. Április 23-án éjjel a jól szervezett tömeg megrohanja a zsidók összes üzleteit és lakásait, melyek a ghettón, a Várhegyen kivül voltak, kirabolja azokat és a zsákmányt szertehurczolja. A zsidó iskolát teljesen lerombolják, csak a falai maradnak meg, még a zsidó temető csendjét is megháboritják, az ört elüzik és sirköveket döntenek ki. A nemzetőrség nem hogy föllépne a rablók ellen, még a polgárokkal egyetemben támadja a városi tanácsot, hogy miért nem tiltja ki a zsidókat a városból. Nos, ez is megtörténik és a zsidók összeszorulnak a Várhegyen, úgy, hogy ott az orvosok állitása szerint ragályos betegségek kitörésétöl lehet félni.
A zsidó község a nagy szerencsétlenség után azonnal a minisztériumhoz fordul orvoslásért s ez április 25-én kinevezi Tarnóczy Kázmért kormánybiztossá, hogy a Pozsonyban történt »rabló merényt« megvizsgálja és szigoruan intézkedjék. A kormánybiztos vizsgálatot indit, sok tanut kihallgat, 120 egyént elfogat és az elitélteket Komárom várába szállittatja. A városi tanács kérelmére néhány nap mulva a rögtönitélö bíróság felállitását rendeli el a minisztérium és ezzel helyreáll a nyugalom. A zsidók a szenvedett károkért kárpótlást nem kapnak, csak egy csekély része az elrabolt holminak térül meg. Kisebb-nagyobb mértékben egész Pozsony- és Nyitramegyében is fordulnak elö zavargások, amire a belügyniiniszler kiterjeszti a pozsonyi kormánybiztos hatáskörét, hogy ott is teremtsen rendet.
A legvégzetesebb és leggyalázatosabb volt azonban a zsidók üldözése Vág-Ujhelyen, május 1-én. Lelketlen bujtogatok elhitették a néppel, hogy a »császár parancsa« kivánja a zsidók kiüzését és a feltüzelt tömeg, mely a város és a környék tót lakosságából verődött össze, nem is kimélt senkit és semmit, ami zsidóé volt. 600 zsidó család vagyonát 2.000.000 frt értékben tették tönkre és a 20 órán át tartó vandalizmusnak, melynek emberélet is több esett áldozatul, csak a Trencsénböl érkező nemzetörök, gróf Csáky Móriczczal az élükön, vetettek véget.
A kárhozatos példa némi utánzásra talál a környéken is, mig nem Trencsénmegyében is fölállitják a rögtönitélö biróságot és Tarnóczy kormánybiztos elmegy oda is, hogy vizsgálatot inditson a zavargók ellen. Ennek bizony kevés eredménye lett és a kárvallott zsidók hiába panaszkodtak, elégtételt nem kaptak. A kormány a veszedelmes kihágások elnyomására megtette ugyan intézkedéseit, de mindig csak post festa és azért nem menthető eljárása, hogy kezdetben, az első komolyabb esetnél nem lépett föl erélyesebben, ami által elriasztotta volna a garázda bujtogatókat gyászos munkájuktól. A minisztérium azonban nemcsak ezt nem tette, de akarva-nem akarva a rosszlelkü izgatók malmára hajtotta a vizet, mikor pl. az 1848:XXII. t.-cz. világos rendelkezese ellenére, miszerint a nemzetőrségben minden honlakos fegyveres szolgálatot tenni tartozik, megengedte április 22-iki rendeletével, hogy Budapesten, az ország fövárosában hivatalosan kizárják a zsidókat a nemzetőrségből, csak azért, mert a türelmetlen gyűlölködés ezt igy kivánta. Sőt még tovább is ment a kormány és április 25-iki rendeletével elszedeti a pesti zsidóktól az összes fegyvereket.
Hogy Pozsony e téren is elöljárt a jó példával, az érthető. Már márczius 19-én falragaszokon hirdeti a városi tanács, hogy zsidókat a nemzetőrségbe nem vesz fel, hogy igy ne szitsanak »ingeriiltséget« a nép között a zsidók ellen. Hogy mennyit használt ez a jóakaró intézkedés, azt megmutatta egy hónappal később az a gyalázatos rablás és pusztitás, mely méltó kifejezése lett a pozsonyi nyárspolgárok »ingerültségének.«
Sajnos azonban, nemcsak Pozsony, a német város tünt ki ilyen magatartás által a nemzetőri ügyben, hanem tiszta magyar városok is ridegen visszautasitották a zsidókat, mikor ezek kész örömmel, hazafias lelkesedéssel akartak a nemzetőrség soraiba állani, sőt alázatos folyamodványokkal járulnak ezért a városi tanácsokhoz.
Igy pl. Komáromban a zsidó hitközség nevében beadott kérelem elmondja, hogy »ezen nemes városban lakozó izraelita községnek a magyar hon iránti vonzalmát holt betükben rajzolni fölöslegesnek tartván, ellenben azt a cselekvés terén tettleg annyival nagyobb mértékben kimutatni készek lévén, alázatosan kinyilatkoztatjuk, hogy a körülményekhez képest a belső rend és csend fentartására, sőt a Magyarhont kívülről fenyegethető veszélyeknek elháritására községünknek minden egyes tagjai s egyetemben egész községünk is vagyonával és életével áldozni elhatározta.« A városi közgyülés azonban az ismeretes »ellenszenv« miatt, mely az izraeliták ellen mutatkozik, a kérelmet teljesithetönek nem tartja és a zsidókat a nemzetörségbe fölvenni nem hajlandó.
Hasonlókép jártak a veszprémi zsidók lelkes ajánlkozásukkal, akik azután új beadványban nemes bosszút állottak a nemzetörségi választmányon; mert mikor elpanaszolják, hogy »szivünk mélly fájdalmára férfiu kezünktől, melly hazánk ellenségei ellen fegyvert ragadni mindig készen áll, a’ haza védelme, vagyon és személybiztonság fentartása megtagadtatott«, azt kérik, hogy addig is, mig a cselekedetek tere megnyílik majd előttük, fogadják el tőlük azt az összeget, melyet az örsereg előleges költségeinek fedezésére összeszedtek, hogy ők azt igy »a legszentebb helyre, a haza oltárára letehessék«.
Pápa városa sem bánik külömben az ő magyar érzelmű zsidaival, sőt tovább megy és a minisztériumhoz folyamodik, hogy miután ott is »némi« jelei az ellenszenvnek tünedeznek, mentse fel a várost attól, »hogy az izraelitákat a keresztény nemzetörök közé beirni és besorozni kénytelenittessék« .
Székesfehérvárott pedig nyilt piaczon szavaztatják a 12 nemzetőri századot, hogy vajjon befogadják-e a zsidókat, vagy nem? És ámbár a többség kivánta a zsidók besorozását, még sem történt az meg.
Igy volt ez általában az egész országban; részük lett a zsidóknak majd mindenütt e megalázásban, mely joggal sértette hazafias önérzetöket. Igaz ugyan, hogy a városok emez eljárása csak addig tartott, mig komolyabbra nem fordult a haza sorsa és mihelyt a nemzetőrségnek az ellenség ellen kellett vonulnia, ott voltak a zsidók is a soraikban. Így látjuk ezt Veszprémben, hol az összeirási lajstromok szerint a nemzetőrség egy hatodrésze zsidó volt, akik szintén elmentek a többiekkel a Dráva mellé Épp igy Pápán, hol a Dráva mellé mozgósitott nemzetörök nevei jegyzőkönyvileg vannak megörökilve, hogy »életök s saját értékjük föláldozásával is Hazánk védelmére használt készségöket a késő maradék emlékül láthassa« és ahol a 318 főből álló hat szakaszban 89 zsidó volt. Ezek között vonult be az akkori pápai rabbi, a nagynevű Löw Lipót, ki a sellyei táborban tüzelte hiveit a haza bátor védelmében és vele volt a zsidó iskola három tanitója: Bläuer Ignácz, Ehrenfeld Lipót és Szinger Manó is. Ez utóbbiak közül Bläuer Ignácz a schwecháti ütközettől fogva egész Komárom vára feladásáig reszt vett a szabadságharczban és mint százados távozott a hirkoszoruzolt honvédségből. Moórott az összes 448 nemzetőr között 43 zsidó van; közlük több időn felül önkéntesen, mint Rosenthal József nagykereskedő, aki 61 éves korában beáll a rendes nemzetőrségbe. Aradon, mely a sz. kir. városok között az első volt, mely junius 10-iki ülesében elhatározza, hogy a zsidókat a nemzetőrségbe besorozza, még a 24 lovas nemzetőr között is volt 3 zsidó; sőt megtörtént ott az a nevezetes dolog is, hogy »a zsidó nemzetőrökkel egy sorban szolgált tiz aradi minorita is«.
Akadunk azután még más örvendetes jelenségekre is e téren, igy pl. Sátoraljaújhelyen mintegy 100 zsidó nemzetőr lelt besorozva és vonul, mikor rákerült a sor, Kassa felé; közöttük Frenkel József káplár és Friedlieber Albert őrmester, ki egy kurucz dallamra éneklendő verset szerzett, amelynek hangjai mellett indult a nemzetőrség útjára. Nagy Károlyban a lovas nemzetőrségnél a zászlótarló zsidó, sőt Bezdán a kapitány is az, Loschitz Vilmos és Szegeden, mikor az 50 éven felül levők, az u. n. öregek csapatja megalakul, kapitányává három jelölt közül Kohn A. kereskedőt választja és ennek nejét kéri fel zászlajának felszentelésére zászlóanyának.
Lassanként tehát elsimullak azok a vészes hullámok, melyeket a zsidók ellen szitolt gyűlölet létrehozott, amit a zsidók azután kellően méltányoltak is; de nem csodálhatjuk azt, ha abban a szomorú időben, mely a zsidók számára a hirdetett szabadság, egyenlőség és testvériség ellenkezőjét hozta, ha elkeseredésükben a valósággal középkori üldözések miatt, mentőeszköz után kapkodnak, lett legyen az bár szalmaszál. Ilyen mentőeszköznek tűnt fel egyes köröknek: az Amerikába való kivándorlás.
Május első fejében megalakul Pesten »a központi kivándorlási egylet«, mely »Fölszólitás Magyarország zsidóságához az Amerikába való kivándorlásra« czimü kiáltványában joggal festi élénk színekkel azt a végtelen nyomort, melyet az üldözések előidéztek és panaszolja el azt a jogtalanságot, mely elvétette tőlük a törvényengedte fegyvereket is, mintegy utolsó jogukat, a jogot saját életük megvédésére kobozván igy el tőlük. Az egylet vezetösége megteszi a kellő intézkedéseket, hogy beszerezze a szükséges adatokat, melyek alapján a kivándorlási eszközölheti és egész komolyan foglalkozik a körébe vágó kérdésekkel. A fölszolitás, amint az adott viszonyok között csak természetes volt, sok helyütt visszhangra talál; az egylet vezetőségéhez sokan fordulnak kérdésekkel a kivándorlás módjára, költségeire és idejére nézve, amire azután kellő fölvilágositást kapnak. Sőt fiókegylete is alakul a központinak és pedig, mint az könnyen érthető: Pozsonyban.
»A pozsonyi izraeliták között alakult kivándorlási társaság előleges értesitvénye« május 21-én fordul a közönséghez és miután elmondja, hogy mi inditja tagjait arra, hogy oly államnak ajánlják fel anyagi és szellemi erejüket, »mely politikai alkotmányánál és egyes tagjainak műveltségénél fogva, felfegyverkezett férfiaktól a fegyvert el nem ragadja, védtelen teremtéseket nem üldöz, törvényeket nem gyaláz, hanem a szó nemesebb értelmében a szabadságot érti, felfogja és foganatositja is«, kifejti a kivándorlásra vonatkozó terveit és egyuttal a jószivü hitrokonokboz fordul segélyért, hogy a teljesen vagyontalanokat az útra valóval elláthassa. Alaptőkét is gyűjt a társaság, mely 70 tagból állt, törlesztéses kölcsönt is akar fölvenni, egyengeti tervének útját, de azért nem sokra megy. Nem is jut abba a helyzetbe, hogy nagyobb csapatot inditson útnak, még szeptember elején is a gyüjtött segélyt sürgeti és pedig eredmény nélkül. Néhány héttel később a kivándorló-társaság igazgatója nem útrakelésre, hanem a tótok és horvátok ellen való harczra szólitja n pozsonyi zsidókat és a kivándorló-társaság helyisége nem az Amerikába szándékozók, hanem az önkéntes magyar seregbe lépők jelentkezésére szolgál!
És bár joggal panaszkodhattak a magyarországi zsidók, hogy mig a régi, kárhoztatott elnyomatás korszakában legalább rendezett viszonyok áldását élvezték, megvédte őket a hatalom erőszakos támadások ellen, addig az uj, egekig magasztalt szabadság idejében ki lettek szolgáltatva az »elökelö és alantos csőcselék önkényének«; joggal mondták: »Márczius l0-ike igéreteiböl nem kaptunk mi eddig semmit, nem tapasztaltunk eddig sem szabadságot, sem egyenlöséget és legkevésbbé testvériséget«; és ezt erösitette meg Vörösmarty is, juniusban irván: »Az egyenlőség és testvériség áldásai csak egy népei hagytak érintetlenül, a szenvedéseiben örök zsidót«, mindamellett a magyarországi zsidók föltétlenül a magyar ügy pártjára állottak az egész országban és kapva kaptak az alkalmon, hogy tettekkel bizonyithassák becsületes hazafiságukat, a magyar hazához való áldozatkész ragaszkodásukat, ami azután teljesen sikerült is nekik.