1848 és a magyar zsidók/A szabadságharcz alatt
| ← A szabadságharcz előtt | 1848 és a magyar zsidók szerző: Bernstein Béla Második fejezet A szabadságharcz alatt | A szabadságharcz után → |
Mikor 1848. április 11-én a reformtörvények szép sorozata szentesitést nyert és az utolsó rendi országgyülést a magyar király személyesen rekesztette be, joggal remélte a magyar nemzet, hogy új, boldog korszaknak néz elébe, amelyben kifejtheti majd eddig elnyomott tehetségeit és megmutatja a világnak, hogy »Magyarország nem volt, hanem lesz«. Bizony nem gondolta sem a szabadság vívmányainak ujjongó nép, sem az első független magyar minisztérium, hogy oly súlyos megpróbáltatásoknak mennek elébe, amint azok rövid idö mulva csőstül zúdultak az országra. Az osztrák reakczió azonban nem birta átkos irigységtől táplált rövidlátásában felfogni, hogy Ausztriának is jobb és hasznosabb ha szabad, önálló és virágzó Magyarország áll mellette és erőszakkal vissza akarta szoritani hazánkat a régi tartományi szerepre; hogy pedig bünös czélját elérje, nem riadt vissza semmi eszköztől. A bécsi kamarilla elkezdte csakhamar aknamunkáját, hogy visszaszivassa a magyar királylyal az általa szentesitett törvényeket és rövidesen semmivé tegye Magyarországnak igazi ujjáalkotását megalapitó eredményeit. Hatalmába ejtette a gyönge, de jólelkű császárt és királyt, V. Ferdinándot és fölbujtotta a magyar haza ellen az ennek zsirján hizó nemzetiségeket. Szomoru és küzdelmes idő következett most Magyarországra, a várt békés és nyugodt fejlődés helyett. Elkeseredett élet-halálharczba hajtották bele alattomos ellenségei és csak a magyar nemzet bámulatos életerejének, csodálatos vitézségének sikerült a végveszélyből diadallal kikerülni. De föl is támadt a haza védelmére, mikor erre lánglelkü vezérek szólitották, a milliókaru nép és harczba ment minden fegyverfogható fia, akiben magyar sziv és lélek lakott.
Ezek közé tartoztak a Magyarországban lakó zsidók is, akiket pedig nem tekintettek az ország polgárainak, de akik azért nem dugták be fülöket a haza vészkiáltására és megható lelkesedéssel sorakoztak a harczbamenök táborába.
A magyarországi zsidók a lehelő legnagyobb mértékben vettek reszt a szabadságharcz fegyveres küzdelmeiben; hangsúlyoznunk kell ezt különös nyomatékkal, mert még mindig fel-felüti fejét az az alaptalan rágalom, hogy a zsidó, mint katona nem állja meg helyét, hogy nem felel meg a háboruban természetes feladatának, sőt nem is arra való. Csak ezért kell kimutatnunk, hogy a magyar nemzet egyik legdicsöbb és legnehezebb közdelmében a zsidók nemcsak számarányukhoz képest, de jóval azon felül, önkéntes odaadással, határtalan lelkesedéssel vettek reszt, csakúgy, mint bármely más vallású magyar ember. Sajnos, nem mutathatjuk ki ezt az utolsó részletig, nem bizonyithatjuk nyomról-nyomra, meri nem állanak rendelkezésünkre a megfelelő adatok a maguk teljességében.
Áll ez azonban nemcsak a zsidókra, hanem általában a haza összes lelkes védőire nézve 1848-ban. És ez csak természetes is. Az az ezer veszélytől környezett és számtalan, sürgösnél sürgösebb teendövel túlhalmozott hazai kormány és közigazgatás nem lehetett abban a helyzetben, hogy a honvédelem eszközlöiröl pontos, irott okmányokat szerezzen és hagyjon meg az utókor reszére. Még kevésbbé volt ez az eset a zsidókra nézve. Elhihetjük Görgei szavára, amint levelében irta nekem, hogy »legkisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy azt fürkésszük, közülünk vajon ki-ki melyiknek, a római pápának, Calvinnak, Luthernek avagy Mózesnek tanai szerint imádja-e a közös Egy magyar Istent, akinek nevében, akiben bizva fegyvert ragadtunk mindnyájan«. Nem keresték bizony, hogy milyen vallásu a honvéd, hanem szivesen fogadtak mindenkit, aki a haza védelmére sietett, És a zsidók jöttek szives örömmel.
Mikor a magyar kormány önkéntessereg felállitását határozza el és kiáltványt bocsát ki az ország lakosaihoz ez ügyben, minden fogadó helyen jelentkeznek zsidók is. Igy a pesti zászlóaljnak majdnem egy harmada zsidó, akikhez junius 22-én Schwab Löw, pesti rabbi intéz lelkesitő beszédet, mielőtt a Dráva mellé mennek és többek között azt mondja nekik: »Bizonyuljatok Magyarhon igaz fiainak, úgy, mint a hős Makkabeusok méltó utódainak. Négy dolog az, mire figyelmeztetlek benneteket: Ti önként és szabadon választottátok hivatástokat; az ügy, melyért küzdötök, igaz, szent ügy; magatartástoktól függ becsületetek, mint zsidóké; életetek és sorsotok Isten kezében van.«
Tényleg az a feladat is jutott osztályrészül a zsidó önkénteseknek, hogy megmutassák magaviseletükkel, mily egyenértékű tagjai ők a honvédelemnek más polgártársaikkal. Jogos reményt nyujtott is erre őszinte lelkesedésük, hisz oly példa is volt soraikban, mint Utasi-Strasser Vilmosé, aki a fölhivás után néhány napra életével együtt 10.000 frtnyi vagyonát is felajánlotta a haza oltárára, azonfelül, hogy mindennel maga látja el magát.
Hogy pedig nemcsak Pesten, de mindenütt az országban siettek a zsidók az önkéntesek közé, azt bizonyitja az egyes fenmaradt adatokon kivül a legkiválóbb szemtanuk egyikének szavahihető állitása: »Én, ugymond Klapka György tábornok idevonatkozó levelében, a 6. (veszprémi) zászlóalj alakitásával voltam megbízva és emlékszem, hogy azon 800 ember között, akikből zászlóaljunk állott, majd egy 12-ed resz zsidó volt. Ép oly számosan voltak a 3. (szegedi) zászlóaljban találhatók, akik közé főleg a Bácska zsidósága állott. Sok zsidó volt a 4. (győri) és a 9. (kassai), úgy mint a többi zászlóaljak legnagyobb részében.«
A zsidó ifjak csatlakozása az önkéntesekhez ismeretes volt különben a közvéleményben, aminek, pl. a »Népelem« egyik juliusi vezérczikkében kifejezést is ad. Miért nem egyenjogusitják a zsidókat? kérdi. »Avagy gyáváknak mutatkoztak-e a zsidók? Nem vettek-e legélénkebben reszt minden mozgalomban, melyet a nép az önkény ellen tesz? Féltek-e a fegyvertől, midőn a nemzetőrséget összeírlak? Nem mutatkozik-e részükre kedvezőbb arány az önkéntesek között akár melly hitfelekezetnél? Folyt-e ujabb időben a közügyért magyar vér, hol zsidó vérrel nem keveredett volna?«
És mikor a pesti egyetemen a katonai kurzus nyilik meg, a zsidó egyetemi ifjak tódulnak oda úgy, hogy a resztvevők egy ötödét teszik ki, amint azt Török István képviselő deczember 10-én az országgyülésen jelenti, mikor is azért tör lándzsát, hogy »a magyar hadi tanodába« zsidó ifjak is felvétessenek, mert – úgymond – »a mi izraelitáink, kiknek dicsőségére legyen mondva, a hon megmentésének érdekében igen sok lelkesedést tüntettek ki, méltán jogositvák arra, hogy honvédelmi intézményeinknél tekintetbe vétessenek.«
De nemcsak a magyarok tudták azt, hogy a zsidó honfitársak mily lelkesedéssel csatlakoznak az ő igaz ügyükhöz, hanem a lázadó nemzetiségek is. Meg is fizettek érte a zsidóknak, így pl. Újvidéken menekülniük kell, mert nem a móczokkal tartottak. Zentán pedig a szerbek a zsidó község jó reszét, valamint rabbiját, Ullmann Iszert fölkonczolják. Ugyanilyen sorsra jutott a látogatóban ott idözö adai rabbi, Heilprin Jakab; továbbá az egykori hires ó-budai rabbi, Münz Mózes fia, Jakab és mindama zsidók, akik nem tudtak idejekorán menekülni a vérszomjas rablók elöl. A zentai hitközség ma is őrzi a magyar ügv e vértanúinak emlékét, évenként gyászistentiszteletet tartván érettük (sebat 9-én).
A ravasz illyr propaganda, mikor látta, hogy a zsidók a nemzetiségi vidékeken mindenütt a magyar seregbe állanak, fölszólitást intéz a bács-, torontál-, csongrád- és aradmegyei zsidókhoz, a maga reszére akarván öket megnyerni, »Mi mindig azt láttuk, – úgymond fölszólitása – hogy a zsidó minden eljárásában okosnak mutatkozott, annál inkább csodálkozunk a ti mostani viselkedésteken, midőn ellenönk, az illyrek ellen akartok fegyvert fogni. Mi csatol benneteket a magyarokhoz? Mi indit benneteket oly nagy buzgalomra, hogy az önkéntes csapatokba álljatok? Talán a pozsonyi husvét? vagy az a nemes bánásmód, melylyel Pesten találkoztatok?... …Előbb elnyomtak, kizártak benneteket a nemzetőrség soraiból és most fölszólitanak, hogy fegyvert ragadjatok ellenünk. Vigyázzatok! Legközelebb, ha már nem kelletek többé, újra reátok kerül a sor!«
A kétségtelenül ügyes csábitásnak azonban semmi foganatja nem lett, a zsidók távol állottak attól, hogy a szenvedett sérelmekért és jogos kívánságaik megtagadásáért árulással állottak volna bosszut, ők kitartottak a magyar ügy mellett kezdettől végig és bizonyos, hogy nem a nemzetiségekkel való együttműködés miatt sarczolta meg Schlick tábornok 1849. augusztusban az aradi zsidókat 10.000 frt és 1700 kartács erejéig. És mig arról senki sem fog adatot szolgáltatni, hogy a zsidók a szerbekkel vagy oláhokkal czimboráltak volna, azt hitelesen tudjuk, hogy pl. Aradon, a város első ostrománál, 1848. októberben Schwarcz Ignácz zsidó timár vezényelt a császáriak ellen egy hat fontos ágyut és midőn deczemberben a császári dzsidások előnyomulását Kun János tartotta vissza, hogy az alatt a honvédek visszavonulhattak, a hősiÉs munkában Chorin Samu honvéd sietett az öreg tüzér segitségére. Vagy, hogy 1849. februárban Ivannovics őrnagyot az aradi Szép-utcza végén egy izraelita pinczér lőtte le, amire a vezérét vesztette osztrák csapat hanyatthomlok futásnak eredt. És bizonyos az is, hogy ugyanazon időben Rosenberg Károlyt, az aradi hitközség jegyzőjét nem osztrák érzelmei miatt szúrták le a granicsárok.
A zsidókra nem igen számithattak a lázadó nemzetiségek sehol, de annál inkább a százfelől szorongatott magyarok. Mikor Jelacsics betör Magyarországba és feltartóztatás nélkül nyomul Székesfehérvárig, a horvát sereg ellen kirendelt nemzetörök, önkéntesek és népfölkelök közölt mindenünnen vannak zsidók. És azon több kálozdi lakos között, kik a bán csufos veresége után Róth és Philippovics seregét életük koczkáztatásával feltartóztatták, úgy, hogy azt Perezel elfoghatta, ott volt Spitzer Dávid is, ki joggal osztozkodott a honvédelmi bizottmány köszönetében. És mikor a bán fegyverszünetet kér, az arra vonatkozó tárgyalásoknál magyar reszről egy abonyi zsidó, Fispán Ignácz is szolgált mint hirnök.
Pesten azt hitték, hogy oda is eljön a hős bán és védekezéshez láttak. És ekkor – irja Horváth Mihály – »a zsidók, kiket a nemzetörségben a polgárság nem türt meg maga melleit, e sérelmük daczára is külön, csaknem ezerre menő zászlóaljat gyűjtőitek keblökben!« Vagy mint egy szemtanu irja: »és ott hányták a sánczot Buda alatt urak és mesterlegények, tanuló ifjak és ősz princzipálisok, finom hölgyek és szolgálók, papok és zsidók, jobb és balpárti követek, egymásnak adván kézröl-kézre a földdel leli kosarat«.
Jellasics azonban nem ment Pest ellen, hanem Bécs felé vette egérútját. Október elején Magyar Óvárnál táborozik és a pozsonyiak azt hiszik, hogy oda is ellátogat. A horvátok ellen való készülődés, meg a Nyitra- és Trencsénmegyében kitört tót lázadás alkalmat ad a pozsonyi zsidóknak is hazafiságuk kimutatására. Korn Fülöp, a kivándorlási társaság elnöke intéz ekkor lángoló szózatot hitsorsosaihoz, hogy csatlakozzanak a »pozsonyi izraelita önkéntes sereghez« és e czélból – úgy-e mily irónia? – jelentkezzenek a kivándorlási egylet helyiségében. Jelentkezlek is vagy 200-an, többen, mint a kivándorlásra és készek arra, hogy október 18-án a köpcsényi táborba vonuljanak. A népfölkelök vezére azonban, valami von Pergelt, nem hajlandó a zsidókat befogadni, ö nem vezet »ilyen szemét népet« mond nagy büszkén, inkább kész egy második husvéti kravall fölidézesére. A zsidók ügyét azonban Pauer parancsnok a magáévá teszi és diadalra is viszi, von Pergelt pedig távozik vezetői tisztségéből. Közben a megbántott zsidók egy resze elszéled, a másik azonban a táborba indul és reszt vesz a szerencsétlen schwecháti ütközetben. Toborzójuk, Korn Fülöp, késöbb a német légióba lép és mint annak századosa küzdi végig a szabadságharczot.
Nem is kételkedhetik ezek után elfogulatlan ember abban, hogy a zsidók mindütt követték a magyar kormány fölszólitását és beléptek az önkéntes csapatokba, épúgy, mint bizonyos, hogy a honvédsereg számára való ujonczozásnál sem hagyták ki a zsidókat sehol, bár kielégitő adatok e tekintetben sem állanak rendelkezesünkre. A magyar hadseregről szóló törvény azonban világosan kimondja: »A most megajánlott ujonczállitás alá esik Magyarországnak s a kapcsolt részeknek minden állandó lakosa, ki életének 19-ik évét betöltötte, sors- és valláskülömbség nélkül«. Elég érdekes, miként hatolt a törvény világos kifejezése, mert pl. Veszprémmegyében a hadkötelesek összeírására kirendelt bizottmányokban mindenütt beveszik a más vallású lelkészek mellett – a rabbikat is. Ki is állitották a zsidó ifjakból a köteles ujonczokat, ha csak ritkán akadunk is fennmaradt ujonczozási lajstromokra, melyekbő ez kitűnik, mint pl. Pápán, hol 19-22 éves zsidó ujoncz 39 volt, akiket fel esketésük alkalmával, november 26-n Löw Lipót rabbi buzdit a haza odaadó szolgálatára; vagy Komáromban szeptember 6. és 8-iki összeirásnál 12 zsidó ujonczot találunk. Nem kevésbbé jellemző tény, hogy Budán, deczemberben a zsidó ifjak pontosabban jelennek meg a sorshúzás czéljából, mint a más vallásnak és 14 közülök beválik; amire azután a Kossuth hírlapja azt jegyzi meg: piruljon el a budai keresztény polgár a budai zsidó elött. Sőt Pécs zsidóközsége 3 ujonczot ajánl meg a saját költségén 1848. novemberben, bár a városi tanács elismeri, hogy a »kebelbeli izraelita közönség családjaiban a törvény értelme szerint összeírás alá esö ifjak jelenleg nem találtattak«. Mindez és hozzá hasonló adatok azonban csak porszemek, melyek itt-ott fenakadtak az idö viszontagságai mellett is és mi csak mozaikszerű képet nyujthatunk arról az elismerésre méltó reszvételről, melylyel a magyar zsidók a fegyverfogható honfiak közé sorakoztak. Mert hisz elment akkor mindenki, aki csak tudott, hisz elküldték anyák a fiaikat, hitvesek a férjeiket, menyasszonyok a vőlegényeiket, hogy a harczmezőn ontsák ha kell, vérüket a hazáért; még serdülő iskolás fiuk is megragadták a nehéz fegyvert, hogy ők is üthessenek egyet a haza ellenségén, kerüljön az bár életükbe. És ha a sok rendkivüli esetből csak egy-egy juthat tudomásunkra, érdemes azt feljegyezni.
Igy Freudenberg Márkus, mint tekintélyes kereskedö halt el nem régiben Szabadkán, a hatodik gimnáziumi osztályba járt, mikor a szabadságharcz kürtje riadót fujt. Gyenge testalkata miatt nem akarják a honvédek közé bevenni, de ő nem nyugszik addig, mig Mészáros hadügyminiszter, külön engedélyével czélját el nem éri. Belép a földvári zászlóaljba, melylyel a hires tiszaföldvári csatában vesz reszt, ahol az elesettek között a hivatalos kimutatás szerint, Mayer Mózes és Rosenfeld Lipót önkéntesek is voltak. Majd a 17. zászlóaljba lép át mint tizedes és kitünteti magát a keresztúri csatánál, hol egy hadi kaland folytán az ellenség háta mögé került csapatjával, amiért Klapka hadnagynak nevezi ki. Mint ilyen részesült abban a szerencsében, hogy a Jászberénybe érkező Kossuth lakása elött a diszörséget vezényli. Resztvett Budavár ostromában, eljutott egész Világosig, de már mint osztrák fogoly.
A sok lélekemelő példa között is kiválik Springer Izsák, székely-udvarhelyi hitsorsos, kinek hét fia harczolt a magyar szabadságért, a hét Springer testvér: Dani, Dávid, József, Juda, Mór, Salamon és Samu. Springer Mór, fogarasi lakos, nyugdíjas honvéd-hadnagy, huszár szabadcsapatnál szolgált Bem táborában; resztvett az erdélyi dicső harczokban és a fehértemplomi csatában kitüntetvén magát, ezüst érdemkoszorut kapott. Ugyanezt szerezte meg magának Dani fivére, ki b. Kemény Farkas vezérőrnagy megbizottja volt és mint hadi kém kitűnő szolgálatokat tett. József mint tizedes szolgált ; Bocskai néven élt végül Budapesten. Samu és Salamon Udvarhelyen haltak el, mig Dávid fehérvári és Juda, medgyesi lakos.
Igazi honleányhoz méltó, mikor Pserhoffer Anna Pápán völegényét, Ficher Jónást buzditja, hogy a honvédek közé álljon, amit az meg is tett.
És azok között, akiket a haza vészkiáltása a messze idegenben is meghatott, hogy életük koczkáztatásával, a katonai fegyelem semmibe vételével, siettek a haza segitségére, azok között is volt nem egy zsidó.
Ilyen vitézről emlékezik meg Virág Lajos, nádorhuszár naplója oktober 11-röl, följegyezvén következőt: »Néhány napra ezután Csillag (Stern), egy zsidó születesü fiatal huszártizedes 85 emberrel kísérlette meg a szökést (Rahonitz-böl). De a vakmerő vállalat balul ütött ki, meri a csapatot, 14 ember kivételével, elfogták és lefegyverezték. Csillag valami módon megmenekült s haza érkezvén, a Hunyadi huszárok közé állt.«
Weiner Jakab, bellatinczi (Vasm.) lakos, nyugdijas honvéd, a Radetzky-huszárezredben szolgált Milánóban, mikor az ottani lázadás folytán 1848. márcziusban 46 társával együtt dezertál Sumits őrmester vezetése alatt és Felső-Ausztrián át hazaérkezik, hogy a honvédek közé állhasson. Meg is állotta helyét a harcz végéig és többször kitüntetve magát, czimzetes őrmesterig vitte.
Bizony, nemcsak ott voltak a zsidók a magyar táborban kezdettől fogva mindvégig, hanem ki is tüntették magukat kiváló módon.
»Mindjárt a hadjárat kezdetén, irja Klapka erre vonatkozólag, vitézül és kitüntetéssel harczoltak és később is, egészen a háboru szerencsétlen kimeneteléig és a világosi katasztrófáig. Sokan közülök elestek a külömböző csatatereken, nagy részük tisztekké lépett elő, kik közül sokan még ma is élnek. Többeken a zsidó tisztek közül a csatatéren bebizonyitott vitézségükért a katonai érdemrenddel lettek kitüntetve.«
És hozzá csatlakozik Görgey fővezér tanusága, midőn zsidó katonáiról azt állitja: »Nem emlékszem, hogy védelmi harczunk egész tartama alatt – valaha – akár hivatalos jelentési, akár privát tudósitást vettem volna olyat, mely szerint bármely fegyvernemü csapathoz tartozott zsidó honvéd közlegények, al- vagy fötiszlek kisebb mértékben feleltek volna meg honvédi kötelességeiknek, mint akármely más vallású bajtársaik«. Sőt ellenkezőleg, arról is bizonyságot tesz a zsidó honvédek mellett, hogy nézek fegyelmezettségben, személyes bátorság és szívós kitartásban – tehát minden katonai erényben – derekasan versenyeztek többi bajtársaikkal. És miután az osztrák és orosz föhadakkal a honvédsereg épp azon része – a gyászos végü temesvári csatát kivéve – mindig és nem minden jó siker nélkül állott szemben, melyet én vezényeltem, bátran konstatálhatom, hogy a többi önállóan működött magyar vezérek tapasztalatai sem lehettek e tekintetben az enyémnél kedvezőtlenebbek.«
És mi hozzátehetjük, bizonyára nem. Ime, néhány példa az általános vélemények igazolására:
Bogsabányán azok között, kik elsőknek rohantak fel a torlaszokra, Weisz Ignácz zsidó közőr is ott volt.
Budavár visszavételénél a sebesültek között voltak a Közlöny kimutatása szerint: Lebovits Dániel, Löwy József, Schwarz Izsák és Spitzer József, azokon kivül, kik könnyebb sérüleseket szenvedtek. Ugyanott nevezte ki Aulich tábornok a siker délelöttjén, Kisfalvi-Klein Jakabot hadnagygyá, tanusitott vitézségéért
A branyiszkói szoros hős támadói közül, mert Guyon 5000 embere mind valódi hőssé vált ott, szegényen élt öregségében Budapesten: Ledermann Márk.
Hirsch Lipót közvitéz mentette meg Palánkánál a honvédzászlót, amiért gróf Dessewffy, a századosa katonái elött háromszor megölelle.
Hoffmann Adolf volt nyíregyházi lakos, nyugdíjas honvédhadnagy, egy keresztény társával együtt mentette meg Bátori Schultz Bódog honvédtábornokot az 1849. április 4-iki bicskei csata után, hogy a megáradt Tápió mocsarába nem veszett. A nagysallói ütközetben két sebet kapott és úgy kitüntette magát, hogy Barta Endre kapitánya által ajánlva hadnagyi rangot nyert.
Weisz Ágoston, százados a vitézségi éremmel lelt kitüntetve hadi tettéért; mint magánzó halt meg Komáromban 1890. november 25-én.
Lord József, ki a márczius 15-ikét Pesten élte át, hol akkor üzleti ügyben járt, később a honvédseregben szolgált és tettekkel bizonyitotta lelkesedését a magyar hazáért, melynek nyelvét ugyan nem beszélte, de melynek odaadó, buzgó hive volt. Századosi rangig vitte a harcztéren és Isaszeghnél szuronydöfés által megsebesült. Majd Görgey csapatánál szolgált és a szabadságharcz vége felé maga ajánlkozott, hogy Kossuthnak levelét elveszi Komáromba Klapkához, akit Kossuth kitartásra buzdit levelében. Lord parasztnak öltözve el is érte czélját és ezzel nagy szolgálatot telt a komáromi ostromlottaknak. A szabadságharcz leverelese után is szenvedett Lord hazafiságáért, haditörvényszék több havi fogságra itélte. Mikor kiszabadult, szülőhelyére, Trencsénbe ment, később földbérlő lett és 1899-ben halt meg Pozsonyban, sajnos azonban már nem – mint zsidó.
Ugyanezt kell mondanunk Csemegi (Nascher) Károly, a hires curiai biróról és kodifikatorról. A nagy időben gróf Batthányi Kázmér országos biztos megbizásából egy zászlóalj gyalogságot és egy század lovasságot alakitott és e csapat, melynek ő volt őrnagya és parancsnoka, végigküzdötte a bánáti és bácskai hadjáratot, mig nem Lugosnál tette le a fegyvert. A temesvári várban hosszabb fogságot szenvedett el, majd a haditörvényszék a császári seregbe sorozta be, de alkalmatlannak találtatott és hónapok mulva, miután felülvizsgálaton ment át, elbocsátották.
Aranyi-Goldner Károly, huszárörnagy, kiváló módon felelt meg hivatásának. 1848. augusztus 28-án Écskánál még mint főhadnagy verte vissza a szerbeket, majd október 13-án mint százados kergeti szét a zichyfalvi örség élén a közelben táborozó szerb csapatot. A szerencsétlen végü vizaknai csatában őt is elfogták és Nagy-Szebenben zárták el, ahonnan azonban egy hónap mulva kiszabadult, mikor Bem ritka dicsöséggel bevette a várost márczius 11-én. Május 5-én mint őrnagy megtámadja Oraviczánál az ő 800 emberével az 1300 fönyi osztrák őrséget és kemény harcz után beveszi a várost. Az utolsó ütközet, melyben reszt vett, a szászsebesi volt augusztus 1-én, azután nemsokára – külföldre menekült.
Aranyi-Goldner Mór, százados, Czibakházánál 1849. februárban gróf Leiningen tábornokot mentette ki merész támadása által a fogságból.
Csutak Kálmán, aradi fogsága alatt irt adataiból a következőt emelhetjük ki: »Külön emlitest kell tennem egy Weisz Antal nevű héber származású fiatal honvédről, ki magát a többiek között bátorság s hadi gyakorlatokban való jártassága által kitüntette, miért is öt később hadnagygyá léptette elő a kormány, a világosi örök emlékű catastropha azonban már mint főhadnagyot találta. Mindenütt látni lehetett őt, hol a cata leghevesebben folyt s nem ritkán szigoru parancs s fenyegetéssel valék kénytelen saját állomására visszarendelni« .
Az ilyen emlékek elött mindenkinek hazafias tisztelettel kell megállani és csak azt sajnálhatjuk, hogy e nekünk különösen drága emlékek nagy részét elnyelte a feledésnek feneketlen sirja, amelyből nincs számukra föltámadás.
Osztozik különben e sorsban számos ténye és emléke a szabadságharcznak, ami nemcsak zsidókra vonatkozik. Igy az elesettek számát és neveit sohasem lehetett pontosan megállapitani, mert a csapattestek nem küldték be jelentéseiket az illetékes helyre, hogy az megőrizte volna az utókor számára. E tekintetben valóban ür marad a szabadságharcz történetében.
Eddigi adatainkhoz, melyek tárgyunkat különböző oldalról világitják meg, egy minden részletében érdekes és fontos levelet toldhatunk, melyet az ez évben elhalálozott Mikár Zsigmond, központi honvédegyleti titkár intézett 1898-ban, az időközben szintén elhunyt Bläuer Ignácz századoshoz, hogy azzal nagyobb munkám czélját szolgálja:
»Megkerestél engemet az iránt, hogy közölném vélled: mit tudok én magyar zsidóinknak az 1848-49-iki szabadságharcznak nevezett önvédelmi hadjáratunkban tanusitott reszvételükről?
A megkeresés felette megtisztelö tetőlled és jogosult is két irányban: 1. mert csakugyan számosan vettek reszt, s ha tekintetbe vesszük azt, hogy a zsidók – mint olyanok – a társadalmunkban számot nem tettek, annyival inkább figyelmet érdemel a kérdés; 2. jogosan fordulhattál csekélységemhez, mert fel kellett tenned, hogy mint azon egyén, ki közel 40 éve szakadatlanul foglalkozom az emlitett évekbeli harczosok, ma már »öreg honvédeknek« nevezett egyéni dolgaikkal, a legbővebb alkalmam is lehetett »a zsidókról kizárólag is« a legtöbb megjegyezni valót – legalább is – emlékezetemben megtarthatnom.
De hát valljuk meg őszintén, ki foglalkozott komolyan ezzel, mint valamely önállóságra számitó dologgal? Avagy mit tapasztaltál erre nézve első sorban rólam egyebet, mint azt, hogy valahányszor egy-egy zsidóval ismerős lettem, olyannal, ki 1848-49-És sorainkban harczolt, nem-e bizonyos megelégedéssel, talán örömmel, s megnevezve őt különösen, mint zsidót, mutattam be egykori bajtársainknak.
Sőt állithatom, de hallhattad is, hogy honvédegyleteink megalakitásától (1867. tavaszán) a mai napig fentartottam azt az elvet, hogy a budapesti honvédegyletben, melylyel a honvédügyet kezdeményeztem, mint a honvédegyleteink központjában is, hogy a lehetőség szerint mindig legyen a választmányban vagy bizottságokban egy-két zsidó volt kombattans.
Mindezzel azonban, ha jeleztem is annyira, hogy a zsidóság reszt vett az 1848-49-És honvédseregünkben s hogy hazafias értelmiségünk, föleg pedig az emlitett évekbeli honvédek a volt zsidó honvédtársakat értékük szerint apprecziálni tudták, úgyannyira, hogy e téren a zsidók reszéről soha sehol, a legcsekélyebb panaszt sem lehetett eddig hallani, s nem is képzelem, hogy. honvédegyleteink keretében ez iránt valahol alkalom vagy ok mutatkozhatott volna; mégis csak nagyon távolról közelithetem meg – a magam szerény felfogása szerint legalább – azt a pontot, amelyben határozott állitással mutathatnék a számra, hogy megközelitőleg legalább ennyien vagy annyian voltak a sorainkban.
Tény azonban az, tagadhatatlan tény, hogy a honvédségünkben volt zsidók között – a saját számarányukhoz képest – több volt a kiváló egyén, mint aránylag a más népfajokból.
Érdemes lett volna, hogy legalább is mióta honvédegyleteink fennállanak, erre nézve jegyzetek tétettek volna, ha egyáltalán van ennek a dolognak valamely értelme vagy értéke; ma azt kimeriteni s mint valamely tökéletes tartalmu adatot összeállitani, tökélletesen lehetetlen, de talán hiányzik is hozzá a magasabb czél, mert emlitett évekbeli örökké emlékezetes honvédségünk vallási vagy népfaji dolgokkal absolute nem foglalkozott.
Soha testvériesebb összefüggés valamely hadseregben nem létezhetett, mint az az 1848-49-iki honvédségben meg volt!
Számarányban nem örömest szóllok a dologhoz, mert találkoztam egyénekkel, kik számos ezrekre szerelik tenni a volt zsidó honvédek létszámát, ami egyáltalában nem állhat; annyival érdemesebb egyénileg foglalkozni a dologgal.
Kezdem ennélfogva saját ezredemnél, – a 9-ik huszárezrednél – amelyben 'A egyéni ismertem, Goldberger Samu főhadnagy, Friedmann Mór őrmester (zsinórverő) és Schönfeld Samu, szintén őrmester. Szóllok az eg:ész ezredről azért, mert megjövén 1848. kora elején az ezredhez a rendelet, hogy a tavasz folytán az a hazába fog helyeztetni, az ezredes az ezredet tetőtől-talpig újjá öltöztette, ami végböl 130 mesteremberrel Austerlitzbe lettem rendelve, hol pár hónap alatt el is készülvén, május hó 2-ik felében Trencsén szép völgyében be is vonultam a hazába.
Emlitett munkálkodásom alatt az ezred mindannyi 8 századából volt egy-egy káplár, s ez a társaság nekem alkalmat nyújtott az egész ezred viszonyairól teljes tudomást szerezhetnem, s igy Friedmann strázsamesterről elmondhatom, hogy p. o. a nagy lovassági összecsapásnál vetélkedve egy másik őrmesterünkkel (német ember és vívómester volt, mielőtt ezredünkbe belépett, ahol azonnal őrmesteri rangban fogadtatott) pár perczig egy helyen álltak s a köröttük forgó német lovasoknak, kinek jobbról, kinek balról tapogatták meg a füle tövét, mig aztán maguk is a már jó távol, Moórban futó huszártársaik után indultak. A német strázsamester irigy dühből a zsidónak háborut üzent; a másik strázsamester (Schönfeld Samu) végigharczolta a hadjáratunkat s besoroztatván aztán közkatonának az I. számú huszárezredbe, ott megint összejöttünk és a Schönfeld Samu csakhamar megint visszanyerte rangját.
A Goldherger Samu pedig nemcsak mint katona, de későbben mint hazafi is kiváló volt. Midőn 1849. februárban Görgei Arthur hadserege a Rozsó felé elfutamodott gróf Schlick hadtestét megközelilette, G. S. főhadnagy lett kiküldve félszázaddal Schlick távolságáról biztos tudomást hozni: feladatát úgy oldotta meg, hogy huszárjaival az egész éjjelen át addig száguldott, mig bizonyitékul az ellenfél elővédjéből egy gróf Civalart ezredbeli dzsidást fogott és reggel magával hozta.
A lezajlott hadjárat után a derék fiut közkatonává sorozták egy gyalogezredbe, gyakori leveleket váltottunk, állapotát, vagy talán még inkább a közállapotokat annyira szivére vette, hogy a bécsi katonai tébolvdába jutott, hol 1852-ben, midőn a hadsereg központi lovardájában vettem reszt, s megint láttuk egymást, irigyelt, de nem örömest látott a megváltozott arany zsinórzatu öltönyben. Én azon év végével haza bucsuztam, ő még ott maradt, nemsokára azonban – édes anyja levele szerint – szive megtört, kiszenvedett.
Ez a vitéz lelt volna az egyedüli, ki az emlitett 9-ik huszárezredből – a főtiszti kar ajánlatára – érdemjellel leendett vala kitüntetve, de ez sem teljesedett be; pedig az az ezred sem volt az utolsók közzül való!«
Hogy az a vitéz főhadnagy mennyire megérdemelte volna a kitüntetö érdemjelet, bizonyitja a felhozottakon kivül a következő jelentés is, mely a Közlöny 1849. julius 15-iki számában foglalt helyet: »Goldberger 9-ik huszárezredbeli főhadnagy a Szent-Márton melletti ütközet alkalmával az elszéledt lovasságot jeles vezénylői gyorsasággal össze- és fölállitván, ezen csapatjával a gyalogságunkat üldöző kél kozák osztályt nemcsak visszatartá, hanem tettemes veszteséggel vissza is nyomta, miáltal a reszünkrőli nagyobb veszteséget megakadályozó, mely hősiÉs tettét, s hazája iránti lángszerelmét nevezett főhadnagy úrnak dicső elismeréssel bocsátjuk tudomására a közönségnek«.
»Ismertem – szól tovább a nagyérdekü levél – másutt is hadjáratunk alatt zsidó honvédtársakat, de nem sokat. így az I. honvédzászlóaljból, mely Pesten alakult, az egész hadjáraton át láttam Klopfstock Mórt, gyönyörü szép, 18–19 éves fiatal volt; egy alkalommal egy ágyu gázolván rajta keresztül, nyomorékan került haza, itt nyomorog a fővárosban.
Többet ismertem a 14-ik honvédzászlóaljban, mely szintén Pesten alakult, névszerint Becsági (Ehrenzweig) Miskát, ki századosi rangig felvitte; a két Perlgrund fivért, mindkettö őrmester, s ugyanabban a zászlóaljban volt Hazay-Hauser Lipót, ki mint nyugalmazott főhadnagy ma is még Budapesten él, úgyszintén a két Weisz fivért, mindkettö csonkakaru.
Többekkel ismerkedtem meg, mindenesetre a hadjárat után, a honvédigazolások folyamata 30 éven át bővebb alkalmat nyújtott rá.
Igy Aradon él Tiszti Lajos, kiváló hirlap-szerkesztő, ki ugyan már, mint tudom, nem zsidó, de 14 éves zsidógyermek gyanánt lett Sátoralja-Ujhelyen honvéd s mint tüzér végigküzdte a hadjáratot; ugyancsak Sátoralja-Ujhelyen halt meg Jung Simon, mint nyugdíjas, egykori honvédhadnagy.
A biharvármegyei bonvédegyletből származott fel a fővárosba Grosz-Csatáry Lajos, ki az 1848-49-És honvédségben századosi rangig felvitte, most a magyar államvasutak igazgató orvosa gyanánt a miniszteri tanácsosi rang tiszteletét élvezi. »Bemet, erdélyi hadjárata alatt, mint hadsegéde, egy orozva történt támadás alkalmával, személyes vitézséggel megmentette. Herculesi erejű!« (Jókai.)
De ki ne ismerné Csemegi (előbb Nascher) Károly nevét, ki az országnak egyik első jogásza; 1848-49-ben az egész hadjárat alatt nemzetöri őrnagy gyanánt vett reszt. Ennek testvére Csemegi Ignáez 1849-ben főhadnagy, a jelenlegi honvédségből kapitányi rangban van nyugdíjazva.
A fővárosban élt Grosz Henrik, volt honvédségi élelmezesi őrnagy, ennek öcscse Grosz Mór, ugy Egyessy Vincze és Teilelbaum Albert élelmezési századosok, mindhárman a mily szegényen mentek 1848-ban a honvédségbe, épp oly szegényen jöttek 1849. végével abból vissza.
Hasonlókép Szakács József volt főhadnagy, ki nyomorában leginkább egy katholikus plébánosnál talál támogatásra, aki alatta, mint altiszt szolgált és midőn ezen plébános évek elött országos képviselővé lelt választva, ö látta el a kellö pénzerövel, hogy kettöjük számára illendö lakást tarthatott és együtt laktak.
Kiváltak annak idején az orvosi pályán Kunewalder Zsigmond, ki törzsorvosi rangig felvitte, Adler Károly, Bleucher Lipót, Deulsch Bernál és Goldner Miksa, mint százados és főhadnagy rangbéli főorvosok.
Vannak ezeken kivül. kik fegyverrel a kézben szolgáltak és ott emelkedtek törzs- és főtiszti rangra. így Goldner-Aranyi Károly, huszárörnagy, Singer-Dallos Klek, ki a jelenlegi honvédségböl mint alezredes ment nyugdíjba ; a hires Bettelheim-Gajáry Antal huszárkapitány, Kövy Zsigmond tiizérszázados, kinek a csatatéren vitte el az ellenség golyója egyik lábát.
Dr. Halasy Vilmos, ki mint egykori hadnagy Veszprémben, a honvédegyletnek tisztes elnöke. Komárom vára hadseregéből megemlitendö Hollaender Leó, ki élelmezesi főbiztos gyanánt, őrnagyi rangban teljesitette hazafias szolgálatait és Bleuer Ignácz százados, ki az utolsó levélbeli tudósitást vitte Komárom várából Görgey Arthur tábornokhoz és onnan Görgey válaszát vissza is hozta.
Nem nagy azoknak száma, kiket itt felsoroltam, vannak és voltak bizonyára még sokan, kik az egykori babérkoszorus honvédségben, ki fegyverrel kézben, ki más minőségben teljesitette hazafiúi kötelességét, s mondhatom részemröl – bőséges tapasztalat alapján – bogy a hadjárat végével a legjobb visszaemlékezessel térhettek abból vissza, mert a fegyvertársak a legjobb indulattal szólottak róluk minden alkalommal és szólanak jelenleg is, ha szóba jönnek.«
Im, a nagy idők egyik elfogulatlan szemtanujának rövid visszaemlékezése is csak azt bizonyitja, hogy sok figyelemre és feljegyzésre méltó adat veszett el számunkra az 1848-49-És zsidó honvédek dicső történetéből.
Nem kell azért is azt hánytorgatnunk, vajjon igaza lehet-e Einhorn Ignácznak, ki azt irja 1851-ben, hogy a zsidó honvédek száma 20.000 volt, vagy akár csak Korn Fülöp honvédszázadosnak, ki 1852-ben azt állitja, hogy 10.000-nél több zsidó harczolt a vitéz honvédségben; ezt bebizonyitani úgy sem tudjuk, de ez nem változtat semmit azon az elvitázhatlan tényen, hogy a magyarországi zsidók 1848-49-ben tényleg nemcsak a köteles ujonczok számát állitották ki, amit semmi esetre sem engedtek el nekik, hanem épp úgy, mint a többi magyar érzelmü felekezetüek, önkéntesen, igaz lelkesedéssel szállottak seregesen táborba a magyar haza védelmére.
Megállapithatjuk továbbá azt az érdekes tényt, hogy a magyar zsidók, kik hazánkban évszázadokon át teljesen ki voltak zárva a katonai pályáról, hisz törvény értelmében pénzzel kellelt megváltaniuk a tényleges szolgálatot, akik tehát nem voltak a katona hivatására nevelve és szoktatva, mégis egyéni kiválóságuk és rátermettségük által méltó helyet biztositottak maguknak a 48-as honvédségben. És épp szabadságharczunkban. midőn úgyszólván varázsütesre termettek elő a harczra kész magyar csapatok, amikor tehát nem a katonai kiképzés és gyakorlat, hanem a veleszületett képesség, a természetes ész és tehetség volt, az egyéni bátorságon és lelkesedésen kívül, a mértékadó, valóban nem kicsinylendö fontossággal birt a zsidóknak e tekintetben bebizonyitott faji tulajdonsága, mely egyedül képesitette a magyar zsidókat is arra, hogy a háboruban döntő befolyással biró tisztikar számára oly kiváló mértékben szolgáltattak hasznos, kitűnő anyagot.
Vezérlő egyéniséget a harczot intéző táborkar részére nem szolgáltathattak a zsidó honvédek, erre hiányoztak náluk az összes előföltételek; csapatparancsnokokat is csak néhányat, akikről már szóltunk, de anélkül, hogy túlzott következtetésekbe bocsátkoznánk a zsidó honvédek működését tekintve, azt be kell látni minden elfogulatlanul itélkezönek, hogy a szabadságharcz egész folyásában nevezetes tényezöt képeztek a zsidó honvédek és honvédtisztek, ha nem is számuknál, úgy egyéni súlyuknál fogva.
Ezt látjuk abból a névsorból is, melyet az 1848-49-És zsidó honvédek neveiből sok utánjárással összeállitani bírtunk és mely a teljességet meg sem közeliti. Ezt elérni lehetetlenség immár, de az a hiányos névsor is, e füzet végén, kiváló fontossággal és rendkívüli érdekességgel bír számunkra, az ősök hazaliságát és áldozatkészségét utánzó utódok számára.
Ha azonban a zsidók részvételénél a 48-as függetlenségi harczban a fősúlyt a személyes, fegyveres szolgálat kimutatására helyezzük is és ennek föltétlen elismerését szorgalmazzuk, rá kell azért térnünk még egyéb szolgálataikra is, amelyekkel nem kevésbbé bizonyitották hűségüket és ragaszkodásukat a magyar hazához.
Mikor a hazát vész fenyegette, a kormánynak pénzre volt szüksége, hogy feladatainak megfelelhessen; minthogy pedig nem állt az rendelkezésére az állami jövedelmekben, a polgárok jó szivéhez fordul, adakozásra szólitván fel őket. És mikor országszerte csodásan nyilvánul a magyar hazafiság áldozatkészsége, mikor a haza esdő szavára megnyilnak nem az erszények, hanem a szivek és nem volt oly szegény hazafi, aki ne örömmel tette volna le filléreit a haza oltárára, aki boldognak ne tartotta volna magát, ha adományát a hon védelmére felajánlhatta, akkor mindenütt jelentkeztek a zsidók is. Ahol a bizottságok gyűjteni mentek az egész országban, szegénynél és gazdagnál egyaránt bekopogtatva, a zsidók mindenütt készséggel járulnak a többi polgárokkal egyetemben a gyüjtéshez. Ezt bizonyitják az egyes levéltárakban megőrzött adakozási lajstromok, ezt a hivatalos lap kimutatásai.
Lehetetlen volna, ha akarnánk is, aminthogy azt szükségesnek nem tartjuk, kimutatni, hogy az állam pénztárába befolyt néhány millió forint adományból mennyi volt a zsidók része; de azt kimutathatjuk, hogy a zsidók tudták 48-ban is, hogy nekik többet kell tenniök, hogy elismerésre találjanak, nekik jobban kell kitünniök, mint más vallású polgártársaiknak és azért amellett, hogy a közös gyüjtéseknél adtak, külön is elhozzák áldozataikat egyesek és hitközségek. És azok a kapzsinak tartott zsidók nem is az utolsók között vannak, hanem elöljárnak a legszebb példákkal, úgy, hogy joggal irja »A Jövő« 1848. december 12-én: »És ha önkéntes áldozatra tesz fölhívást a haza, a zsidóság sohasem marad hátra. Példákat tudunk, hogy a középszerű vagyonu zsidó ugyanazon helységben többet áldozott önkéntesen nem rég is a haza oltárára, mint dúsgazdag földesura.«
És bizonyára jellemző, hogy az első adakozók között jelenik meg a pesti zsidó hitközség 50.000 frttal, amellett, hogy tagjai között külön gyüjtést rendez és még vagy 40.000 frtot szolgáltat be ez uton. De még többet is tesz; ugyancsak a gyüjtés kezdetén leszedi templomában a tóra ékszereit és 856 ezüstjét felajánlja a hazának, úgy mint a pesti szent-egylet: Chevra Kadisa 1193 lat ezüstjét. Hozzájuk sorakoznak tehetségük szerint a budai és ó-budai hitközségek, valamint a vidékiek. És a hitközségek rabbijai nemcsak szóval, de tettel is buzditják híveiket a nemes munkára; Singer Péter, várpalotai rabbi ezüst serlegét, Perls Mayer, bonyhádi rabbi szent edényeit, Kohn Schwerin Götz, bajai rabbi ékszereket és ezüstöt, Becher Gábor Mayer, köttsei rabbihelyettes czin-szédertálját adja oda adományul a szent czélra.
És pedig nemcsak kezdetben, de egész a harcz végéig mindenült vetélkedtek a zsidók áldozatkészségben a többi polgárokkal, Ahol szükség volt, és bizony abban a vészes időben igen sok helyen volt szükség, az önkéntesek, népfölkelök vagy honvédek felszereléséhez segitséget nyujtani, ott nem maradtak el.
És mikor a háboru mindjobban szedte áldozatait, szaporodtak a sebesültek és az országnak nem volt elég eszköze, hogy a súlyos feladatnak megfeleljen, megint a honfiak és honleányok áldozatkészségéhez fordul. És ahol tábori kórház volt, ahol sebesültek számára valamit gyüjtöttek, ott nem hiányoznak a zsidók sem. Ott vannak, a hivatalos kimutatás szerint, a liptói magyar sereg számára fehérruhát adakozók között, úgy, mint Féltorony és Nezsiderben felállitott tábori kórház felszereléséhez hozzájárulók, a lajtai tábor reszére, a debreczeni tábori kórházban levö sebesültek számára élelmezest, fehérruhát és ágyneműt gyüjtök és adakozók között; nemkülönben a nagy-károlyi, naszódi, beszterczei és miskolczi kórházak szükségleteit fedezök között.
És nemcsak elkerülhetlen, köteles adakozásoknál laláljuk őket, hanem olyan szép és nemes példákat nyujtanak buzgalmukban zsidó férliak és zsidó nők, hogy azok abban a csodálatos versengésben a hazáért is feltünnek. Igy pl. Langsfeld Fülöp a pesti zsidó nők között három hét leforgása alatt oly tekintélyes gyűjteményét a fehérruha, ágynemű és tépetnek szállitja be a katonai kórházba, hogy külön elismerési érdemel. Hasonlói végeznek Pollákné és Spitzerné asszonyok, kik szintén kizárólag hitsorsosaik között rendeznek gyüjtest, melynek eredményét 1848. deczemberben szolgáltatják át dr. Sláhlynak. Vagy pedig Kunewalder Józsefné és Eleonóra, Grünhul Sarolta, Róth Mari, Vaisz Józsefné, W. Z. Popper asszonyok és Fischbof Dávid, »akik – így írja a Pesti Hírlap 1849. máj. 26-án – Pestnek ostromállapotában a magyar hadseregbeli sebesült harczfiak számára lassanként gyüjtögetett fehérruhanemü és tépet-készleteiket dr. Hrabovskynak a hadsereg nevében tett egyszeri felszólitására, olly mennyiségben küldték a radikál kör épületébe, hogy a helybeli kórházak szükségletén kívül a komáromi várban fekvő sebesüllek számára is szép mennyiséget lehetett már ebből elküldeni. Följegyzesi érdemel különösen Fischbof Dávid szegényes zsidó azon nemes lette, hogy ö még a bitorlók ittlétében mind maga, mind a fölszólitott ismerősök által készitett lepelből és ruhanemüekböl ernyedetlen buzgósággal annyi készletei gyüjtött össze, hogy már eddig a körbe szekérszámra néhányszor szállitott ilyeket.« Tény, hogy a zsidók megtették e téren is kötelességüket, egyénenként és községenként, ha nem is lett ez mindig külön az ő nevükben följegyezve, amit a hazafias adakozók bizonyára nem is kívántak.
De bár rendkívül fontosak, söt nélkülözhetlenek voltak ezek a kegyes adományok, mikor rendes úton lehetetlen volt előteremteni mindazt, amire a rendkívüli viszonyok között szükség volt, de még fontosabb és kiválóbb volt az a személyes szolgálat, melyet a sebesültek ápolása és gyógyitása megkívánt és melyből oroszlánreszt vettek ki a zsidó orvosok.
Ismeretes tény, hogy mindenütt az orvosi pálya volt az első a tudományos pályák között, mely a zsidók elött megnyílt; így volt ez hazánkban is már a 18-ik század végén és azért zsidó orvos volt már elég, mikor zsidó ügyvédről még hallani sem lehetett. Tény az is, hogy a szabadságharczban a katonai orvosok jó resze zsidó volt, akiknek áldásos működését nem lehet általános szólamokkal méltatni; hisz ha valahol, úgy a háboruban megbecsülhetlen, állami és emberbaráti szempontból az orvosnak ezer meg ezer esetben igazán életmentő tevékenysége.
A zsidó orvosok pedig, bátran elmondhatjuk, megfeleltek annak a rendkívül súlyos és nagy feladatnak, mely épp a szabadságharczban, az egeszségügyi intézmények hiányos volta folytán sokszoros teherrel nehezedett reájuk és társaikra. Nem egy zsidó orvos emelkedett a harcz folyamán törzsorvosi rangra, számos volt közöttük a főorvos és kórházigazgató; különösen beváltak a hirtelen szükségessé vált tábori kórházak szervezésében.
Ime tehát, ott voltak a zsidók az adományozók és az egészségügyi szolgálatot teljesitök között, csak úgy, mint más felekezetű polgártársaik, gyakran a legelsők közölt, de ott voltak egy másik, hasonlóképp kiválóan fontos téren, hol úgyszólván egyedül uralták a helyzetet és ez voll – a különböző szálllitások tere . A magyar hadsereg szállitói legnagyobbrészt zsidók voltak, ami nem is igen lehetett másként, miután a kereskedelem majdnem kizárólag az ö kezükben volt, És ezen a téren voltak a leginkább nélkülözhetetlenek és teljesitették rendkívüli szolgálatokat. Mert élelem és ruha nélkül a legvitézebb hadsereg is elveszti erélyét és halad a demoralizáció lejtöjén lefelé.
A magyar hadsereg nem létezett, mikor az országot a háboru örvényébe hajtotta a bécsi kamarilla; annál kevésbbé létezett a hadsereg számára szükséges kellékek készlete. Hiányzott minden, amire hadseregnek nemcsak háboruban, de békében is szüksége van. Tény bizony, hogy könnyebb volt összetoborozni a zászlóaljakat, mint azokat ruhával és felszereléssel ellátni. De eleinte csak ment valahogyan. Mikor azonban az ellenség itt volt és elzárta a határokat, másként lett minden. Az országban magában, ipara egyáltalában nem lévén, elegendő készlet nem volt, külföldről pedig csak életveszélyes csempészes útján lehetett kisebb-nagyobb mennyiségü árut behozni, amihez azután a zsidóknak évszázados foglalkozásánál kiélesedett kereskedöi, vállalkozói szellemére, vagy ha úgy tetszik, furfangjára volt szükség. Ekkor azután a zsidók megfizethetlen szolgálatot tettek a magyar hadseregnek, szállitván számára mindent, amire szüksége volt.
Jó1 tudta ezt az osztrák vezérek mindegyike. Windischgrätz azért jelenti ki 1849. február 11-iki proklamácziójában, hogy miután tudja, hogy főleg a zsidók a »rebellisek« szállitói, minden zsidót, kit ilyen vétségen rajta kapnak, hadi törvényszék elé állittat, a hitközség pedig, melyhez az illetö tartozik, 20.000 frt sarczot fizet. Tényleg nyilt is alkalma neki és másoknak is a zsidókat ezért a bűnért alaposan megsarczolni.
És ha a szabadságharcz leveretése után Haynau és a katonai parancsnokság folyton azt hangoztatja, hogy a magyar zsidók büntetést érdemelnek, mert »a Magyarországon levő izraeliták legnagyobb resze érzelmeik és gonosz cselekvésmódjuk által elömozditották az ottani forradalmat, mely az ő közreműködésük nélkül soha sem nyerhetett volna oly terjedelmet«, akkor természetes, nem érthetjük ezt a fegyveres szolgálatra, melyben a zsidók számarányuknál fogva minden buzgalmuk mellett is csak megfelelöen kis mértékben vehettek reszt, de igenis lefoglalhatjuk teljes mértékben a magyar hadsereg zsidó szállitói számára.
Érdekesen beszéli el Eötvös Károly a maga utólérhetlen modorában (Utazás a Balaton körül I. I54–160. 1.), miként szerezte meg Brachfeld Arnold lókereskedő a horvátok betörése elött a Mészáros hadügyminiszter állal kivánt 900 huszárlovat 8 nap helyett 4 nap alatt. Mint mozgósitotta az ő sáfárját, Krausz Adolfot, az ő lókupeczeit, kiknek egyike külömb volt a másiknál. Zsámbékon a Fischer, a Dávid és a Fülöp zsidók. Csepelen, Sziget-Szt.-Miklóson. Laczházán a Szunyog, az Engel és a Hermán; Veszprémben Bojnitzer, Sárbogárdon a Kohn Mózes és a Kohn Simon, Fehérváron Krausz, Czeczén Braun és igy tovább, mind kész a haza érdekében szép szóért megtenni azt, amit pénzzel megvásárolni nem lehet.
És bizony nem egy kereskedő zsidó játszott az életével, csakhogy a magyar hadsereg részére szállitását eszközölhesse, főleg mikor a változó hadiszerencse folytán egyes városok és vidékek hirtelen osztrák kézre kerüllek, amely ezután a »felforgató párttal szövetkezöket« kimélellenül üldözte.
Hogy kik voltak névszerint azok, kik a magyar ügyet e téren igazán önfeláldozóan és pótolhatlanul szolgálták, vagy akik ezért különféle üldöztetésen mentek keresztül, azt megállapitani nem tudjuk, de ez végre is mellékes. Tény az, hogy a zsidók, mint ügyes kereskedök és szállitók is megtették hazafias kötelességüket és pedig bátran állithatjuk, hogy inkább mint hazafiak, sem mint kereskedők vállalkoztak a szállitás nehéz munkájára, mert bizony nem kecsegtetett ez valami biztos haszonnal, mikor a magyar kormánynak nem volt elég pénze a szükségletek fedezésére és csak a kibocsátott papirpénzre, mint biztositék nélkül való kölcsönre volt utalva, amellett pedig rendesen hitelbe vett és fizetési képessége gyakran kétessé vált a háborunak bizonytalanságában.
A zsidók azonban a magyar ügyért lelkesedtek és ezért támogatták azt minden módon tőlük telhetőleg; azért voltak a kormánynak segitségére a magyar pénz értékesitésének nehéz munkájában; azért terjesztettek a magyar gyözelmekröl híreket, gyakran nem is a szomorú valóságnak megfelelőket; azért lettek a magyar hadseregnek ügyes és megbízható kémei, amint Windischgrätz mindezt szemükre veti az ő proklamáczióiban.
Ezen kívül még egy téren kitüntek, éles eszükkel és tollukkal egyaránt a magyar függetlenség és szabadság érdekében harczolva, és pedig: a hirlapirás terén. Jelentékenyek voltak e tekintetben; Mauksch Benedek a »Pesther Zeitung« szerkesztője, amikor az a magyar ügyet szolgálta; Einhorn Ignácz »Der Ungar« munkatársa, majd »Der ungarische Israelit« szerkesztője. Klein Ármin, ki a »Der Ungar« czimü napilapot 1842-ben alapitotta és 1848. közepéig szerkesztette, igen bátran küzdve a magyarság igazáért. Főmunkatársai voltak: Diósy Márton, ki a szabadságharcz idején a miniszterelnöki hivatalban nyert titkári állást és dr. Saphir Zsigmond, ki »Der wahre Ungar« szerkesztője lett; Heilprin Mihály, ki 1849. juniusban a belügyminisztérium irodalmi osztályában működött, mint fogalmazó. Nem az utolsók közül való dr. Vasfi-Eisler Mór, az »Opposition« szerkesztője és dr. Zerffy-Hirsch Gusztáv, ki 1848. elejéig »Die Morgenröthe« szépirodalmi lapot szerkesztette, majd a »Reform«, később »Der Ungar« szerkesztője lett. Mindezek többnyire ugyan német nyelven de igaz magyar érzéssel szolgálták a haza ügyét a legtisztább odaadással.
Mindaz azonban, amit mi itt csak halovány fénynyel világithatunk meg, amint az átszürödik hozzánk a szórványos adatok gyüjtölencséjén keresztül, ami a magyar zsidóknak a magyar szabadságharczban való odaadó reszvétét és bámulatra ragadó viselkedését illeti, az a maga lüktetö elevenségében és tiszta világosságában volt ismeretes a magyar független kormány elött, melv azért nem is akarta elöbb beadni a kulcsot, amig jóvá nem tette nagy mulasztását, melyet a magyarországi zsidókkal szemben elkövetett.
Szegeden, a nemzetgyülés utolsó ülésében, 1849. julius 28-án terjesztette be Szemere Bertalan belügyminiszter rövid törvényjavaslatát a zsidók egyenjogusitásáról. A nemzetgyülés egyhangulag, lelkesedéssel tette azt magáévá. Ha azonban a törvény formailag meg is volt, gyakorlati értékkel nem birt, mert végrehajtására nem is gondolhatott már a magyar kormány, attól elkésett. Mindazonáltal nagy jelentöségü tény volt az, hogy a nemzetgyülés végóráiban ezt a törvényt meghozta és még inkább az a mód, melylyel ezt tette, mikor egyhangulag csatlakozott ahoz, a magyar zsidókat valósággal glorifikáló beszédhez, melyben Szemere a magyar haza és közvélemény osztatlan elismerését fejezte ki a zsidók eléggé nem dicsérhetö magatartásáért.
Ez a beszéd felért egy szép tettel és ez nekünk örök idökre büszkeségünk marad, fényes bizonyitvány számunkra, melyre mindig önérzettel hivatkozhatunk, ha a magyar szabadságharczról és a zsidókról van szó.
»Méltóztassanak megengedni, igy szólt Szemere, ha azoknak ismét eleget nem tehetek, akik a formához most is szerfelett ragaszkodnak, meg nem fontolván, hogy forradalmi idöben a formák elveszitik a hazát, békés idöben megmentik. Azonban kénytelen vagyok a t. ház figyelmét egy nagy elvre, egy néposzlályra felhívni.
Én Magyarországot most úgy képzelem, hogy ennek különbözö népei össze vagynak gyülve egy lakomázó nagy asztal körül. Az asztalra el van rakva a népek vagyona, élete, békéje, szabadsága, becsülete, dicsősége, szerencséje, reménye a jövendönek, áldás a maradóknak. Magyarország minden népei az asztal körül vannak és védelmezik az utolsó csepp vérig, a halálig. Oldalt áll azonban egy néposztály, mely szintén védelmére kelt a kincsekkel megtelt asztalnak, pedig az ő szabadsága nincs az asztalon, az ő jogai azon jogok között, melyeknek megvédésében résztvett, ezen asztalon nincsenek biztositva, tehát úgylátszik idegen jogot, becsületet, szabadságot védelmez, ontván azonban vérét a többivel egyenlőn. Ezen néposztály a zsidó néposztály. (Éljen).
Uraim, ha a zsidó nép szinte ott van a csatatéren, és vérét ontja egy oly hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest feláldozza azon szabadságért, melyet csak reményt, azon jogokért, melyeket még nem bir, mit birnak a többiek, kik vele harczolnak, az igazság kivánja, hogy mig egyreszröl az ellenség még nagyobb számokkal, terhekkel tetézi, mint a többi népeket, eljött az idő. hogy a nemzetgyülés azon szent elvi kijelentesét tovább ne halaszsza, miszerint a zsidók is a hazának polgárai (Igaz), jogban, kötelességben (kitörő éljenzés) a többiekkel egyenlők.
Én azon magyarázatot, ha csak a t. ház nem kivánja, melylyel a törvényjavaslatot kísérem, nem fogom felolvasni, nemhogy a házat ne untassam, hanem mivel a törvényjavaslatban oly igazságok foglaltatnak, melyeket nem magyarázni, hanem csak sziveinkhez nyulva, érezni lehel.«
Miulán pedig a rövid lörvényjavaslalol felolvasta, igy folytatta:
»És már most ennek folytában kérésem a házhoz:
1. Figyelembe véve a rendkívüli körülményeket, amikor valamit halasztani annyi, mint veszélyeztetni a hazát, a formáktól e törvényjavaslat tárgyalására és elfogadására nézve méltóztassanak elállni.
2. Méltóztassanak e törvényjavaslatot, ha úgy tetszik, tanácskozás alá venni és mindenesetre módositással vagy anélkül törvényes erőre emelni. (Elfogadjuk).
Azt hiszem, hogy az eddig haladt hiba, ha tovább is halad, még nagyobb hiba, mert eljött az idö, hogy az egyenlöség elve a háromszázezerböl álló népre is alkalmaztassék, eljölt az idö. hogy e népé is legyen a szabadság, melyért vérét ontja és áldozta vagyonát, eljött az ideje e nép polgárosodásának ezer év után s a magyar forradalom nem lehet ügyének veszélyeztetése nélkül elveinek egyik legnemesbikén hűtlen.«
»Közhelyesléssel« elfogadja a nemzetgyülés az elöadottakat és ezzel becsületbeli tartozását leróva a magyar zsidók iránt eloszlott, hogy menekülhessenek tagjai az eröszak elöl, mely a maga teljességében ránehezedett rövid hetek mulva egész Magyarországra.
Elkövetkezett a dicső küzdelemnek gyászos vége, a hősi munkának szomorú befejezése. És az az idö, mely beköszöntött, az elnyomatás, az önkényuralom ideje nem választotta el a zsidókat a magyar ügytöl, ellenkezöleg, még jobban összeforrasztotta vele. Együtt szenvedtek és várták a jobb kort, mely kél évtized mulva érkezett el Magyarország és a magyar zsidók számára.