1848 és a magyar zsidók/A szabadságharcz után
| ← A szabadságharcz alatt | 1848 és a magyar zsidók szerző: Bernstein Béla Harmadik fejezet A szabadságharcz után | Zsidó honvédek 1848–49-ben → |
Örökké sötét emlékü lesz a magyar nemzet történetében Világos, ahol a magyarok egyik leghösiesebb küzdelme oly szánalmas véget ért. Úgy látszott akkor, hogy hiába ömlött a hazafiak vére, hiába volt a tengernyi szenvedés, hiába a töméntelen áldozat, melyet az ország minden igaz fia másfél éven át annyi lelkesedéssel és odaadással hozott. A magyar sereg zöme letette a fegyvert föltétel nélkül, a magyar kormány külföldre menekült és átvette az ország sorsának intézesét – Haynau, a bresciai véreb. Jót nem várhatott tőle a letört ország, de hogy annyi szomoru emléket fog hagyni, mint amennyit hagyott, azt nem akarta senki hinni, legkevésbbé a tizenhárom aradi vértanu.
A zsidók, kik a magyar ügy mellett mindvégig kitartottak, számithattak arra, hogy nem fogja őket elkerülni a véreb szimatja. Különben már előbb is tapasztalhatták, hogy az osztrák győzök mily külön mértékkel mérnek számukra.
Mihelyt Windischgrätz 1849. elején a fővárosba ért és azt hitte, hogy lábainál hever egész Magyarország, kénye-kedve szerint uralkodhatik, bőszavú proklamáczióiban, melyeket a magyarok elrettentésére világnak bocsátott, igy szól február 11-én: »Végül figyelmeztetni akarom a budai és pesti, különösen pedig az ó-budai zsidókat, hogy a felségsértő Kossuthtal, az ú. n. honvédelmi bizottmánynyal és a rebellisek országgyülésével minden néven nevezendő összeköttetestől tartózkodjanak, miután bizonyságot szereztem magamnak arról, hogy épp az izraeliták engedik magukat a rebellisek kémei és szállitói gyanánt felhasználni, úgy mint feladatuknak tartják, hogy hamis híreket terjesszenek a rebellisek állitólagos győzelmeiről és az állal félelmet és gyanut keltsenek; azért is minden izraelitáért, aki a fenn jelzett bünök miatt hadi- vagy rögtön itélö bíróság által elitéltetik, azon zsidó község, melyhez tartozik, 20.000 vp. frtot fizet büntetésül.«
Fenyegetését be is váltja, mikor erre márczius végén alkalma nyilik és elitéli Kohn Jakab, pesti születesü sapkacsinálót 12 évi, Grüneke Károly Henrik berlini születesü, budapesti lakos paszományost 10 évi és Spitzer Ignácz, aszódi születesü fuvarost 8 évi nehéz vasban végzendö sánczmunkára, mivelhogy nagyobb mennyiségü katonai felszerelést akartak a táborba szállitani, amin őket rajtaérték, amikor is áruikat elkobozták. Azonfelül az első kettöért a pesti hitközséget sarczolja meg 40.000 frt. erejéig, amit az hüségesen le is fizet; Spitzerért pedig az aszódi hitközségen akart volna 20.000 frtot behajtani, ha ugyan lehetséges lett volna.
Májusban az ó-budai hitközség kénytelen egy zsidó szállitóért 24 óra alatt 20.000 frtot fizetni.
Sőt még a multba is visszanyul Windischgrálz és előkeresi a magyar-zsidó bünösöket. Igy Kuh Dávid irót, »Wien und Pesth 11 November« czimü cikke miatt, » fegyveres fellázadásrai elösegités miatt« 5 évi vasban töltendö várfogságra itéli.
Hoffmann Károlyt pedig »Lied des Wehrmannes« költeményéért 2 évi vasban töltendö várfogságra.
Ugyancsak ő fogatta el hírlapi működése miatt Neuwirth Adolf tehetséges ujságirót, akit azután, mikor Magyarországot el kellett hagynia, itélet nélkül elvitetett több fogolylyal együtt Laibachha. Októberben visszahozták és halálra itélték, majd kegyelem útján 20 évi várfogságra változtatják büntetését, amiböl 14 évet töltött el Olmützben, míg bele nem őrült.
Hasonlókép sujtottak le külön a zsidókra más osztrák vezérek. Igy Vogel tábornok 1849. februárban Liptó-Szent-Miklósra jön és első teendöje, hogy »tekintve azon hallatlan vakmerőséget, melylyel a lipló-szt.-miklósi zsidók a rebellisek lázadását minden elképzelhető módon előmozditották« 20.000 frt sarczot ró a községre, mit az 3 nap leforgása alatt tartozik lefizetni, különben a hitközség épületeit rommá löveti.
A szegény miklósi zsidók kérnek-könyörögnek, hogy képtelenek eleget tenni a túlzott követelésnek, mig végre a kegyes tábornok úr megalkuszik velük 8000 frtban, amit azután meg is kap.
Schlick tábornok pedig 1849. augusztusban az aradi zsidókkal fizettet 10.000. frtot és 1700 kartácsot.
Ilyen izelitök után bizton várhatták a magyar zsidók a megfelelő folytatást, mely megfizetteti velük hüségüket a magyar hazához. Haynau nem is hagyja soká kétségben őket efelöl. Győrben, julius 1-én igy végzi egyik kiáltványát: »Zsidó községek, melyeknek tagjai a rebellis kormány által elkobzott jószágot megszereznek, annak visszaszolgáltatásán kivül még érzékeny pénzbüntetéssel sujtandók; ezen büntetés alá esnék valamely zsidó község abban az esetben is, ha tagjai a lázadóknak kémekül szolgálnak vagy azoknak bármely módon segitséget nyujtottak. «
De még mást is tesz Győrben. Woitiz Adolf, győri születesü, nőtlen izraelitát, mivelhogy jun. 29-én egy örségen levő csapat közé vegyült és ott lázitó beszédet tartott, hogy hitszegésre csábitsa vagy elcsüggedésre birja azt, vétke napján agyonlövette.
Mikor pedig bevonul Pestre, csakhamar oly hirdetménynyel lepi meg a pest-ó-budai zsidókat, hogy annak hallatára elállhatott szivük verése. Oly óriási mennyiségü katonai felszerelések sarczát rójja ki rájuk, hogy azt előteremteni teljesen képtelenek voltak, még ha a túlnyomó résznek összes vagyonát veszik is el, amint azt késöbb a vizsgálatot tartó katonai parancsnokság be is látta.
Haynau meg akarta torolni azt, hogy »az ó-budai és pesti izraeliták közönsége ismételö gyalázatos és törvényellenes magaviseletet nemcsak általában, de különösen a lázadóknak törvényes Császár és Királyuk ellen nyujtott kedvezmények állal oly világosan tanusitott.«
Majd tovább indul dél felé és útját zsidók sarczolása jelzi. Kecskemét, Nagy-Kőrös, Czegléd és Irsa zsidó községeit ugyanazon okból akarja büntetni, mint a pestit és ó-budait és azokra is oly méretü szállitást vet ki, amit soha sem tudtak leróni, bármint fenyegették és üldözték őket később is.
Szeged és Szabadka községeire is gondol, hogy ugyancsak »gyalázatos és törvényellenes viselkedésük miatt« 20.000 pár német czipőt szállitson mindegyik, a kivetés napjától, augusztus 6-tól számitva 3 hétre az első részletel, a lobbit 8-8 napi idöközökben; minden elmulasztott napért pedig 200 frt büntetést fizetnek.
Nemsokára teljesen úrrá lett az embertelen zsarnok Magyarországon és megkezdhette véres munkáját. A Győrben kivégzett Woitiz Adolfon kivül, még két zsidó vértanut ismerünk névleg abból a szomoru idöböl. 1840. augusztusban lötték agyon a »Neugebäude« udvarán Galitzenstein Mór honvédcsaplárost és 1850. jan. 23-án végezték ki Kőszegen: Bencze Farkas, helyesebben Schönlay Bernát nevű fiatal embert, mert állitólag részt vett ama horvátoknak üldözésében, kik az elfogott Róth és Philippovics seregéből arra vették útjukat.
Nem tudjuk, vajjon ezeken kivül hány zsidó vesztette életét a háboru befejezése után a magyar ügy védelme miatt és azt sem tudjuk pontosan, hogy csekély ürügyek alatt hányan szenvedtek kinos rabságot vagy váltak családjuktól, hazájukból elüldözve hontalanná, bujdosóvá; de példákkal világithatjuk meg azt a tényt, hogy hitsorsosaink sem kerülték el a kegyetlen boszuló haragját és megérezték azt, amint csak alkalom kínálkozott reá.
Igy Deutsch lgnácz. mezö-szent-györgyi lakos 3 havi vasban töltendö fegyházat kapott, mert egy 10 frtos Kossuth-jegyet fizetés gyanánt elfogadott Haynau tiltó rendelete után is.
Weiner Salamon, nagymegyeri lakos Wieselmann Adelheidtól 520 frt Kossuth-bankjegyet vett és nem szolgáltatta át a hatóságnak, 5 havi vasban töltendö fegyházat kap, üzletfele pedig 3 havi börtönt.
Lederer József, pesti szabósegédet, mivel 51 frt 18 kr. Kossuth-pénzt visszatartott. 5 havi vasban töltendö fegyházra itélik.
Fleischmann Jakab, kereskedő Bicskén és ennek 16 éves fia, Simon, egy egyenes kasza eltitkolása miatt 2 évi sánczmunkára könnyü vasban, illetve 6 havi vasban töltendö fegyházra itéltettek.
Pollák József, üveges, mivel egy bizonyos mennyiségü ólomgolyót, mire mesterségéhez volt szüksége, visszatartott, 6 havi fegyház büntetesében részesül.
Wellisch Móricz, hamis hadi hirek terjesztéséért 4 havi vasban töltendö fegyházra itéltetett.
Gross Herrman azonban sokkal jobban bünhödik, mert a »felkelöknek« Pestre való bevonulása után az ottani kereskedök áruit összeírta és őket a karhatalommal való fenyegetés által a felkelőknek való szállitásra birta, nyervén ezért 2 évi sánczmunkát könnyü vasban.
Gross Lipót és Rosenfeld Simon ó-budai zsidókat pedig ruhanemü szállitása miatt 1-1 évi vasban töltendö fegyházzal sújtják.
Irgalmasabb volt a táborszernagy-helytartó az ország két nagynevü rabbijával, Schwab Löwvel és Löw Lipóttal szemben. Mindkettöt elitéli, mert a függetlenségi nyilatkozat megünneplésére istentiszteletet tartottak. Több heti fogság után azonban, nagy befolyásu protektorok közbenjárása folytán, kiszabadultak.
Mindez persze csak egy csöpp abban a tengernyi szenvedésben, mely abban a végtelenül szomoru korszakban az egész ország lakosságát érte. Nem is akarunk mi a felhozottakból külön vértanu-koszorut fonni a zsidók feje köré, csak arra akartunk utalni, hogy mint magyarok szenvedtek ök is a gvöztes ellenfél bosszujától, mert mint magyarok vettek reszt a szabadságharcz minden munkájában és ezt az ellenség igen jól tudta.
Ámde mindama büntetések, melyekböl egyeseknek elég böven kijutott és melyek az illetökre nézve elég szomoru következménynyel jártak, elenyésznek ama hallatlan nagyságu hadisarczokkal szemben, melyek, ha tényleg behajtják, egész zsidó községeket tesznek tönkre, tagjaikat teljesen koldusbotra juttatván.
Szeged hitközsége beszállitotta a 83.988 frtot kitevö 25.000 pár bakkancsot, mert hiába folyamodott annak elengedéséért; a cs. kir. helytartóság azt mondja: »a folyamodó izraelita községnek a forradalom alatt tanusitott igen rossz magaviselete következtében folyamodási kérelmének egyáltalán helyt nem adhatott.«
A pesti hitközség is beszolgáltatott 4 nap alatt még juliusban 61.098,33 frt áru lovat, szerszámot és egyéb felszerelést, mit Haynau reája az ó-budai hitközséggel egyetemben szállitandó óriási mennyiségen kivül kivetett, de a többi beszerzéshez hozzá sem foghat, csak előkészületeket tesz.
Csakhamar kiderül, hogy úgy a pesti, mint a fent nevezett községek képtelenek a követelt sarczot előteremteni és folyamodnak ellene. A hadügyminisztérium nemsokára, már szeptember 17-iki rendeletével engedményt tesz a hitközségeknek és elhatározza, hogy nem természetben kell a sarczot leróni, hanem 2,300.000 frt pénzösszegével. Teszi ezt pedig a maga érdekében, mert, – amint azt be is vallja – ha a községek be akarják szerezni a kirótt hadi fölszereléseket, annyira megdrágitják azokat még külföldön is, hogy a hadsereg számára szükséges egyéb szállitásokat igen megnehezitik.
A községek azonban ezt az óriási összeget pénzben sem képesek lefizetni és minthogy nem tehetnek egyebet, folyamodással élnek a legfelsöbb hatósághoz. Ennek első eredménye az, hogy egy október 22-iki rendelet a sarcz összegét többé nem az eredetileg kijelölt 6 községtől – Pest, Ó-Buda. Kecskemét, Nagy-Kőrös, Czegléd és Irsa – követeli, hanem az egész magyarországi zsidóságtól. Persze igy már biztosabban várhatja terve sikerét, amit határozata megokolásában elég őszintén föltár a katonai kincstár.
»Miután – úgymond e rendelet – azon községek között, melyekre eddig a kontribuczió ki volt róva, több van, mely ugyan nagyobb bünösségére való tekintettel nagyobb büntetést érdemel, de tekintettel viszont arra, hogy vagyoni helyzetüket teljesen tönkre ne tegyék, és minthogy a Magyarországon levő izraelitáknak legnagyobb része érzelmeik és gonosz cselekvésmódjuk állal az ottani forradalmat, mely az ő közreműködésük nélkül soha sem nyerhetett volna olyan kiterjedést, elömozditották, azért is fenti végösszeget a Magyar korona országában levő összes zsidó községekre, vagyonuk és családjaik száma szerint, tartjuk kivetendőnek.«
De bizony ez sem ment könnyen; folyton érkeznek folyamodások és reklamácziók a kivetés ellen. Mikor azután a katonai parancsnokság látta, mennyi nehézségbe ütközik az óriási sarcz kivetése, 1850. márczius 10-én új tervvel lép a magyar zsidók elé, miszerint felmentetnek egyesek vagy községek a sarczfizetés alól, ha egy e czélra összeállitott bizottság elött okmányok vagy tanuk által bebizonyitják, hogy sem szóval, sem tettel, sem erkölcsi, sem anyagi eszközökkel egyáltalán részt nem vettek a forradalomban.
A magyar zsidók becsületére válik azonban, hogy ebből a »purifikáczióból« nem kértek és kereken visszautasitották az ajánlatot, mely új gyalázatot jelentene számukra. Felajánlanak azonban 5-600.000 frtot országos iskolaalapra, amivel lojalitásuknak akarják bizonyitékát szolgáltatni.
Ö felsége azonban véget vet a hosszadalmas, kinos eljárásnak, amikor 1850. szeptember 20-án kelt elhatározásával elrendeli, hogy a zsidókra kivetett sarcz elengedtessék, de a helyett fizessenek be a zsidók legalább 1,000.000 frtot izraelita iskolaalapra. Ez meg is történik; az egész ország zsidósága járul hozzá az iskolaalaphoz minden kivétel nélkül, amint azt a türelmi adó megváltásának módjára egy bizottság kivetette. Az alap azután Ö felsége legfelsőbb elhatározása szerint mint osztatlan alap kezelendő és jövedelme a kormány terve szerint használandó fel.
Ennek az iskolaalapnak jövedelméből létesült és tartatik fenn az országos rabbi-képzö intézet, az országos izraelita tanitóképzö, valamint külömbözö alapitványok siketnémák és vakok részére.
Ez az iskolaalap tehát örök bizonyitéka a magyar zsidók hazafiságának, mert büntetés helyett jutalommá vált, jutalmává a becsületesen, odaadással és lelkesedéssel teljesitett hazafiui kötelességeknek.
Láttuk tehát, hogy az osztrák gyözö önkényét megszenvedték hitsorsosaink is, megszenvedték összességükben és egyénenként is, megszenvedték vagyonukban vagy személyükben, de legalább a haza földjén maradhattak.
Sokan azonban, menekülve az üldözöknek bosszúja elöl elhagyták szeretett hazájukat, hogy kietlen idegenben várják meg, mit hoz számukra a bizonytalan jövő.
Ki tudná megmérni fájdalmát azoknak. kik olyanok voltak, mint »a hajónak tört roncsai, melyeket a szélvész a homokra dobott egy sivatagon«, mikor idegen földön kétszeresen érezték a honfiui bánatot, mely a haza szomoru sorsa miatt minden igaz fiát eltöltötte.
Hogy hányan ették a magyar honfiak közül a számkivetés keserü kenyerét, mert az osztrák önkényuralom enyhüléséig hazájukba vissza nem térhettek, azt pontosan meghatározni egyáltalán nem lehet.
Hogy hány zsidó osztozott más vallású polgártársaival a számüzetés sorsában, azl sincs módukban kimeritöen felderiteni. Nem állapithatjuk meg, mit adjunk a feketesárga félhivatalos »Pester Zeitung« ama hirére, melyet tudósitója 1849. augusztus 23-án küld Kalafatból, hogy Kossuth az elötte való napon szállott ott hajóra nagyszámú kísérettel, amelyben különösen sok zsidó volt, akik közül a tudósitó Ullmann-Szitányi Frigyest felismerte. Azt azonban ebböl is látjuk, hogy a zsidókat itt is kiváló figyelmében részesiti az osztrák fél, úgy mint kivételes módon bánt el velük a hazában is.
Ama 62 név, melyet az idevágó forrásokból mint zsidó emigráltakét sikerült kiböngésznünk, megint csak azt bizonyitja, hogy úgy mint elöbb a szabadságharcz küzdelmében, úgy késöbb a haza fölszabaditására irányuló, bár hiuságosnak bizonyult törekvésekben is legjobb tehetségük szerint résztvettek a zsidók és nem hoztak szégyent a magyar névre a külföldön sem, ellenkezöleg nem egy igazán becsületet szerzett neki.
Ezek közül kiemeljük a legkiválóbbakat, hogy állitásunk mellett tanúskodjanak.
Aranyi-Goldner Károly huszárörnagy, kiröl fent szóltunk, az amnesztia után hazatért és hivatalnoskodott. Öreg napjaira kórházba került és ott halt meg 1892-ben.
Báthory Ignácz, ott volt Komárom vára feladásánál, mint föhadnagy, Amerikába ment, az ottani hadseregbe lépett be és tábornoki rangra vitte abban.
Diósy Márton, ki a miniszterelnöki hivatalban viselt titkári állást, Komáromból menlevéllel Angolországba távozott, majd Londonban mint tekintélyes kereskedö elökelö szerepet vitt. Titkára volt amaz angol bizottságnak, mely az emigránsok segélypénzét kezelte, ügyessége és megbizhatósága által kitünt és angol ismerösei folytán sikeresen haladt elöre.
Heilprin Mihály, lengyel születésü volt, de magyar lett érzésben és nyelvben egyaránt. Kiváló tehetség volt, 13 nyelven irt és beszélt. A szabadságharczban lelkesitő költeményét teszi közzé: Kaszához, ki magyar!, beszédeket tart népgyüléseken, hogy a magyar ügy igazságát hirdesse. 1849-ben »Köztársasági dalok« kötetét adja ki, aminek czime már eleget mond. Hamburg, Brüssel, Páris volt menekülésének útja; az utóbbi helyen összeköttetésbe lépett az ott élő magyarokkal, úgyszintén volt főnökével, Szemere Bertalan, belügyminiszterrel. 1856-ban Amerikába vándorolt és ott sem feledkezett meg arról, hogy Magyarország lett második hazája; az ott élő magyarokat, kik bajba kerültek, töle telhetöleg támogatta, Kossuth növérével együtt keresvén fel öket. New-Yorkban halt meg 1888-ben, mint elökelö állásu iró.
Helfy-Heller Ignácz, kinek neve mellé Kertbeny 1864-ben még odatehette az »Isr.« jelzőt. Hogy mint szolgálta ö, később »Kossuth palatinusa«, a magyar függetlenség eszméjét, az eléggé ismeretes.
Horn I. Ede, ki Einhorn Ignácz név alatt szerepelt a szabadságharcz mozgalmaiban, mint a pesti reform-egylet lelkésze és miután Haynan bevonult Pestre, sikerült neki Komáromba menekülni, hol Klapka tábori lelkésznek nevezte ki. A kapituláczió után Németországba ment. 1850-ben Lipcsében irja meg müvét: Die Revolution und die Juden in Ungarn, mely kis munka ama körülménynél fogva, hogy szerzője a leirt események szemtanuja volt, egyes esetekben hiteles fölvilágositást nyujt, különben azonban puszta általánosságban mozog és igen kevés adatot dolgoz fel.
1852-ben Brüsselben, majd Párisban működik b. Jósika Miklós mellett, aki a magyar propagandát intézi az európai sajtóban. 1869-ben hazatért, országgyülési képviselö, majd pedig az elsö és eddigelé egyetlen zsidó államtitkár lett Magyarországban. E tisztséget azonban nem sokáig viselte, kineveztetése évében, 1875-ben meghalt.
Kom Fülöp, ki Pozsonyban jelentékeny szerepet játszott az önkéntes csapat toborzásában és végigküzdte a háborut, Török földröl Amerikába ment, ott is hazája érdekében müködik, kiadta két kötetes munkáját: Die neueste Chronik der Magyaren (Hamburg und New-York 1852), mely a magyar szabadságharczról és az orosz invázióról szól.
Mauksch Benedek szerkesztő, a komáromi kapituláczió után Hamburgba, majd Londonba megy és a tőzsdére jár.
Óváry-Altstädter Lipót, mint őrmester szolgált a honvédseregben; 1860-ban Olaszországban küzd a garibaldisták soraiban és a csatatéren, mint százados, ezüst érmet szerez magának. 1861-ben a magyar légióban szolgál, később Nápolyban él, majd hazatér.
Reinfeld Dénes Dániel, rohonczi születésü, a német légióban küzdte végig a szabadságharczot. Mint őrnagy tette le a fegyvert és miután N.-Váradon több tiszttársával reverzálist irt alá, hogy parancsra bármikor jelentkezik, szabadon bocsátják, októberben azonban elfogják és a Neugebäudeba zárják, hol fogoly tiszttársaival közös lapon örökitik meg együttlétüket. Születeshelyére küldik kényszerlevéllel, de ott nem sokáig marad, külföldre menekül, hol mint ügyes kereskedö vagyont szerez. 1860-ban szintén garibaldista, 1861-ben a magyar légióban szolgál mint őrnagy, késöbb a függetlenségi bizottságnak is tagja. Majd Turin mellett birtokot vesz és Kossuthtal állandó összeköttetést tart fenn egész haláláig.
Reményi-Hoffmann Ede, a világhírű hegedűművész. A szabadságharcában Görgey segédtisztje és tábori hegedüse, résztvett a peterdi ütközetben. 1849-ben komáromi menlevéllel Hamburgba távozik, majd Franczia- és Angolországban hangversenyez rendkivüli sikerrel. 1860-ban amnesztiát kapott és visszatért hazájába, beutazta az országot és mindenütt ritka kitüntetéssel fogadták. Ö kezdeményezte a Petőfi-szoborra való gyüjtést és jelentékeny reszét, 57.000 frtot, maga hegedülte össze a szó legszebb értelmében. Majd ujra Párisban telepedett le, mignem Amerikába vándorolt és ott halt meg 1898-ban.
Róth Mátyás dr., a szabadságharczban, mint a tábori orvosi kar föigazgatója szerepelt. Külföldi küldetésben járva. Ausztriában elfogták, de szavára szabadon bocsátottak és 1849-ben már Angliában telepedett le, hol is kiváló orvosi iró és gyakorló orvos hirét szerezte meg magának.
Schiller-Szinessy S M. 1848-ig Eperjesen Hollaender Leó által berendezett imaházban működik, mint hitszónok és az oltani református kollégiumban tanár, de a szabadság hívó szózatára ö is beáll a honvédek közzé. Mint utász vett részt a háboruban egész annak végéig, azután külföldre menekült. 1850-ben Manchesterben rabbiállást foglalt el, majd Cambridge-ben egyetemi tanár és könyvtáros.
Szarvady-Hirschl Frigyes, 1848-ban Párisba Teleki László grófhoz lett kiküldve, ahonnan többször hazajött és ujra visszautazott a kormány megbizásából. A szabadságharcz leveretése után természetesen ott is maradt, úgy mint Teleki, aki leveleiben többször emliti a Párisban élö és összetartó magyar emigránsok közt.
Vasfi-Eisler Móricz dr. 1848-ban, márczius után az éles ellenzéki »Opposition« szerkesztője, 1849-ben honvédorvos Temesvár és Aradnál. Felső-Magyarországon keresztül Prágába menekül, onnan Lipcsébe és kitünö czikkeket ir a »Grenzbote«-ba a magyar ügy érdekében. Ugyanott adja ki Kertbenyvel a forradalmi dalok gyüjteményét »Hangok a multból czim alatt, mely 10 év mulva második kiadást ért.
Majd 1851-ben Párisba megy, hol szintén irodalmilag müködik, kiadja ugyancsak Kertbenyvel a forradalmi dalok német forditását: „Nationallieder der Magyaren« czim alatt. 1853-ban Amerikába megy és New-Yorkban mint orvos müködik, amellett német és magyar nyelven ir.
Zerfy-Hirsch Gusztáv dr., »A legtekintélyesebb német lap, »Der Ungar« szerkesztője, mondja róla Szilágyi Sándor. Előbb színész vala; bejövén Magyarhonba, a »Honderü« mellett segédkezett. A kormánynak peströli másodszori kivonulása után Pancsovára ment, ottan akarván német lapot kiadni. Különben honvéd-százados vala. Sok ész, sok élcz, sok tudomány, de semmi politikai belátás.« 1849. májusban Budapest főparancsnokának, Schweidel .József tábornoknak adjutánsa. A harcz szerencsétlen vége után menekül és egy ideig Belgrádban a franczia konzulnál dolgozik, 1852-ben Párisban, 1853-ban Londonban él és a Royal Medical College tagja.
Végére jutottunk ezzel ama rövidre fogott történetnek, mely a magyar zsidók részvételét mutatja a magyar nemzet utolsó fegyveres szabadságharczában. Küzdöttek, harczoltak és áldoztak ök abban, mint zsidó magyarok, szenvedtek azért mint zsidók és szenvedtek mint magyarok.
Kivételes volt a helyzetük a hazában, mert nem tekintették öket polgároknak és ök mégis mint a haza legjobb fiai teljesitették kötelességüket, szolgálták hazájukat; el kell ismerni ezt a tárgyilagos történetírásnak, mert számolnia kell a megczáfolhatlan tényekkel, melyeket munkánk történeti hüséggel felderitett.