138. szonett
Ha szépem esküszik hogy szeret híven:
Bár tudom hogy hazud, hiszek neki;
Csakhogy gyakorlatlan újoncznak hígyen,
Kinek még nincs világ-isméreti.
Áltatva igy magam’, hogy ifjunak hisz,
Bár tudja jól hogy elröpült nyaram:
Én jégre őt, ő jégre engem igy visz,
Csalódva mindkét részről botoran.
Miért nem vallja ő meg azt, hogy csalfa?
S hogy vén vagyok, mért nem vallom be én?
Igy él a szerelem: csalatva s csalva,
S évét nem szivesen számlálj’ a vén.
Ő csak hazud nekem, és én neki.
Egymás bünét szivünk legyezgeti.