102. szonett
Szerelmem nő, láttassék fogyni bárha;
Jobban szeretlek, bár nem mutatom.
Az oly szerelem alkuszik magára,
Mely fennen peng dicsekvő ajkakon.
Uj volt szerelmünk, mintegy kikeletben,
Dalaimmal midőn üdvözelém;
Mint fülmile, tavaszszal zeng szünetlen
S elnémul aztán a hő nyár felén:
Nem, hogy kevésbbé volna szép a nyár mint
Midőn az éjt elringatá dala:
Terhelni fél csak a mély lombok árnyit;
Unttá lehet, mi ritkán szép vala.
Mint ő, azért némul danám is el,
Nehogy úntassalak zengésivel.