Őrszem a parnasszuson

Őrszem a parnasszuson
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

Babérliget
Árnyán hűlni,
Gyepes sziget
Partján űlni,
Életemnek
Szökő kutak közt örűlni:
Ezt öröklém mint víg gyermek.
S így neveltek
Az ifjúság
Csöndes ölén égi Múzsák,
S hogy Apollo fényét zengjem,
A forrás-dús
Zöld Parnassus
Emlein itattak engem,
Adván jós költő-igéket,
Ajkaimra szűz pecsétet.

    S szerény szárnynyal
Száll a csalogány körűltem.
Bokor árnyán, lombon által
Száz rokon hang egyesűlten
Játszik bele álmaimba
Szerelemmel andalítva.
S ím szivemben sűrün kelnek
Nyájas társas gerjedelmek,
A barátság, a szeretet,
Hegyen, völgyön,
Vizen, földön
Szítja Phébus az életet.
Édes, lanyha szellő ered,
S mind, kiket Apolló szeret,
Jön s telepszik Parnassusán,
Egy nemes a másik után.

    Ez jön vidor, nyilt kedélylyel,
Derűlt kedvvel nézve szélylyel;
Komoly szemmel néz a másik;
Ez meg, fölocsúdva épen
Már új alkotásra vágyik.
Mert ott ég, forr velejében,
A vész-láng, az édes mámor,
És mit elvett tőle Ámor,
Phébus adja vissza csupán:
Öszhangzatot,
Akaratot,
Nyugton törni nagyok után.

    Oh testvérek,
Kincs az ének!
Költő-igék tettet érnek.
Tévelygőnek vajh ki nyithat
Mentő utat, mint a költő?
A ki jól hat, akkor is hat,
Ha kidőlt sok emberöltő.

    Úgy! Már hallom, hallom őket,
Messziről a lantverőket.
Földet rázó égzengéssel
Hívnak a jog s kötelesség
Lejtőjén fel,
Hogy dal mellett jobban essék
Teljesítnünk a legfőbbet:
Mind kifejtni az erőket.

    Képzelet-világ is serken.
Kél a berken
Bájvirága,
S alig rügyedt a fa ága,
Csudaszóra minden fajta
Arany gyümölcs érik rajta.

    S mit itt jónak érzünk, s szépnek -
A legfőbb gyönyör e honja,
E föld, e nap - asszonynépnek
Színét és javát is vonzza.
Kedves Múzsák rálehelvén,
Reszket a szűz tiszta keble,
Pirúl, mint ha húllna leple
S vágyik szólni költők nyelvén.
Szólal s már is testvérképen
Ül a Múzsák közt középen,
És e kedves lánczolatban
Zeng bájosnál bájosabban.

    De van egy, ki
Maga megy ki,
A füzesbe,
Bükkös árnyba,
Hogy keresse,
Megtalálja,
A mit hajnalhasadáskor
Tőle elvett hamis Ámor:
Szíve szeretett nyugalmát,
Keble első dús tartalmát -
S viszi az erdős magányba,
Mire férfi
Nem érdemes, mert nem érti:
Szíve szelid
Érzelmeit, -
Tikkadt nap hevét nem bánva,
Sem hüs estét,
Megy, mig végre
Nyoma vész a messzeségbe'.
Hadd megyen ki,
Ne zavarja utját senki,
Csak te, Múzsa, menj elébe!

    De mi ez? Mily nyers robaj
Zavarja a hab zenéjét?
Mily kiáltás, mily zsivaj
Zúgja át a völgyek mélyét?
Nem csal-e szemem? Ám
Vakmerő, nyers hangu faj
Önti el a templomot?

    Czéda had
Ront felém,
Gyúl a vad
Kéj szemén,
Meredő
Kusza haj -
És e raj,
Férfi, nő
(Tigrisbőr
Felsuhan)
Tánczra tör
Ittasan,
Ércz-lemez
Döngedez,
Hogy a fűl
Siketűl,
És az ész
Ködbe vész.
Zűrzavar,
Szörnyü kar!
Messze fut,
A ki tud.

    Ah, letört a lombos ág,
Ah, megfúlt a szép virág,
Mindent földúlt az a faj!
Ki mer ellenállni vajh?

    Bátran, társak! Ég orczátok
Látom, szent harag hevít.
Sujtsa őket nemes átok,
S majd Apollo megsegít.
Bátorít és vezet minket,
Fegyverinket
Szaporítva, hegyet renget,
S követ enged
Lezuhanni!
Föl, ki költő, mind megannyi!
Ejtsünk sebet e szennynépen,
Húlljon a kő záporképen,
Hogy égtiszta völgyeinkről
Pusztúljanak és veszszenek
E vadak, ez idegenek!

    De mit látok?
Mit jelent ez?
Tűrhetetlen
Kín nyilall át,
És a lankadt kéz erőtlen
Hagyja abba mozdulatját.
Lehető ez?
Hisz ezek nem idegenek?
Testünk teste, vérünk vére
Lett az ellenség vezére.
Óh gyalázat!
Réztányért testvérink ráznak,
Szilaj tánczban előljárnak! -
Fussunk, fussunk, kedves társak!

    Ám egy szót e vakmerőknek,
Oly sujtót, hogy térdre dőlnek.
Mint mennydörgés hallatán.
Szó az, mivel költő küzdhet.
Zeûs, ha jogát védi, küldhet
Nyilat majd szavunk nyomán.

    Hát szabad-e így túladni
A költőnek égi rangján,
Lant helyett a Thyrsus hangján
Őrületet hangoztatni?
Ti, kik rezgő húrokon
Bájoltatok egykoron,
Most a kristály zuhatagból,
Az enyhén folyó patakból
Itatjátok - szörnyű vád! -
Szilén[31] ronda állatát,
Mely ha rút torkát kinyitja
Aganippét undokitja,
S a habtűkör, melyre lép,
Sáriszapnál feketébb?

    Bár csalódnám!
De rettentő
Kín kopogtat fülem dobján!
A szent erdő
Magányából
Szerelem búgása helyett
Vad hahota, kaczagás szól.
Nőlenézés, nőgyűlölet
Győz a nemes érzés felett.
Gerle, csalogány elhagyja
A szűz fészket széltibe,
És vad ösztönnel ragadja
A nymphát a Faun dühe,
Foszlik a mez, a hol éri,
Kéj nyomán a gúny fakad,
S Luna kelletlen kiséri
Az orczátlan csókokat.

    De borúl az ég azúrja,
Szél szárnyán jösz, Nemezis!
Nem a lantnak van csak húrja,
Húrja van az íjnak is.
Még a hívők is remegve
Érzik Apolló dühét,
Mint távolból közelegve
Nyilakat lő szerteszét.
Oh halljátok, mit intésűl
Testvérérzet kérve szól:
Fussatok az ég dühétűl
E szent föld határiból.
El, vadúltak ti! E völgyön
Lengjen ismét tiszta lég.
Sok hely van a messze földön,
S van szentségtelen elég.
Nekünk szent csillag világol
S becsben csak a nemes áll.

    De ha majd a zord világbol
Vágyatok tán erre száll,
Ha gyönyört más nem szerezhet,
Mint mit szent lant húrja zöng,
S oly játék nem örvendeztet,
Mely a gáton túldühöng:
Akkor búcsút járni jertek
Bátran föl a hegydülőn,
És a mit bűnbánva zengtek,
Vígan halljuk, szeretőn.
Nem lesz koszorúknak fogyta
Halántékotok körűl,
Mert az ég is örűl, hogy ha
A tévelygő megkerűl.
S hamarébb, mint Léthe oltja
Mind, mi rég gyötörhetett,
Törli el, mi múltnak foltja,
A jóságos szeretet.
Üdvözölni mind sietnek,
Nyujtnak kezet s új babért,
Kétszeresen mienk lesztek,
S versengünk áldástokért!