Ázsiai titkok, ázsiai emberek/IV

← Harmadik fejezet

Ázsiai titkok, ázsiai emberek szerző: Ferdinand Ossendowski, fordító: Sajó Aladár Virágok közt

Ötödik fejezet →

Negyedik fejezet.

Virágok közt.

Mint a nyugati part, ahonnan a Kizill-tömb emelkedik ki, a Szira-tó keleti partja is hegyvidék. Mérsékelten magas, buja fűvel benőtt fensík jellege van, amely a Szira völgyét elválasztja egy másik tónak, az Édes-tónak a völgyétől. E fensík legmagasabb részén belemnitek, azaz megkövesedett tintahalak és megkövesedett kagylók egész sereg lelőhelyére akadtunk, amelyek jellemzők erre a geológiai rétegre nézve, amelyben gyakran különböző nagyságú szénerek is találhatók. A kagylómegkövesülések főként ammonitok.

A fensík mögött rengeteg síkság terül el, amelyet a messzi távolban fenyőerdővel födött hegyek határolnak. Ez a pusztaság három oldalról köríti az Édes-tót, amely a Keserű-tónál valamivel nagyobb.

Egy napon a tómedence tulajdonságainak megvizsgálása végett kutató útra indultunk a tóra. Valahányszor áthaladtunk a lapályon, Szira és It-Kul közt, mindannyiszor meglepődve láttuk és bámultuk a sok virágot, amely világító színfoltokkal ékesíti a mező zöld alapját.

Fehér és sárga óriási nagyságú vad liliomok körülbelül hat hüvelyknyi virágkehellyel emelkedtek a fű fölé és édes, mámorító illatuk megtöltötte a levegőt. Nehány lépéssel odébb mozdulatlanul, mint a viaszgyertya, úgynevezett éjjeli vagy pusztai violák állottak. Ennek a virágnak egyetlen szára van, amelyen ötven-nyolcvan fehér viasszerü virág ül. Alakjával az orchideára emlékeztet és éppen olyan kegyetlen is, mint ez, mert csalóka kelyhében számtalan kis rovar leli halálát. Ezeknek a virágoknak rendkívül erős, határozottan mérgező az illatuk, amely napnyugta után erősödik és éjfél körül a legerősebb. Néha nagy erdei réteken jártunk, amelyeken csak egyetlenegy éjjeli viola nőtt egymagában, ahol azonban éjjel finom, de átható illatától terhes volt messzi környéken az egész levegő. Ebből a növényből parfümöt próbáltunk desztillálni és mandulaolajjal esszenciát készítettünk. Fél liter alkoholra elegendő volt esszenciánknak tíz csöppje, hogy az alkoholnak nagyon finom és tartós jó szagot adjon. De zárt helyen igazi méreg ilyen virágbokréta. Borzasztó főfájás bizonyította ezt, amely két teljes napon át kínzott, főfájás, amelyet szívdobogás és féloldali idegbénulás jelensége kísért. Kétségtelen, hogy az éjjeli viola a virágban rendszerint meglevő eterikus olajokon kívül bizonyos mérges anyaggal is rendelkezik, például kéksavval, amelynek keserűmandula szaga illatában néha világosan megérezhető.

Még egy másik tény is bizonyította az éjjeli viola mérges jellegét. Ebben a látszólag ártatlan virágban, mint már említettem, van valami a ragadozó állat természetéből, elnyeli a rovarokat, amelyek belsejébe hatolnak. Az az ideg, amely működésbe hozza a virágkorona zárókészülékét, nagyon mélyen van a szűk, keskeny kehelyben. A kis rovarok, amelyek a virágra rászállnak, először a kehely széle közelében levő mézet eszik meg és innen még kényelmesen szabadulhatnának, ha a violából nem áramlanék ki a mérges, hódító illat, úgy hogy a rovar elveszti tisztánlátását és tájékozódó képességét és a helyett, hogy visszamenne a bejárathoz, mindig mélyebbre csalogattatja magát a méregbarlangba, míg végre a végzetes idegközponttal kerül össze. A viola viráglevelei ebben a pillanatban becsukódnak és a kehely jószagú koporsója lesz a mohó rovarnak, amelyet a falánk és bosszúra szomjas viaszvirág lassanként fölszív. Azt is megfigyeltük, hogy a méhek, amelyek e virág közelébe jutottak, bármennyire csalogatta is őket távolról az illata, nem szálltak rá.

A fűben vörös alpesi liliomok, fekete foltokkal és sávokkal, is megfészkelték magukat. Itt sarana a nevük Virágleveleik a föld felé irányzott csigaalakba vannak csavarodva; illatuk nincs. Ezt a liliomfajtát kínai ínyencek nagyra becsülik, míg itt Chulyma és Minuszinszk sivatagain nem tudnak vele mit kezdeni. A sarananak hosszas, fehér hagymája van, amely körülbelül diónagyságú és két félhagymából tevődik össze. A hagyma lisztes, mint a nemes gesztenye és édeskés ízű. A kínaiak, akik Urianhaiból és Mongolországból viszik haza ezt a növényt, a hagymát megfőzik, méz és gyömbér édes mártásával leöntik és legelőkelőbb ünnepi lakomákon, mint kiváló csemegét tálalják föl.

Sárga, fehér és bíborvörös japán érisz nyolc-tizenkét hüvelyk hosszú virággal tömegével van itt. Bokorszerűen együttállva pompásan elütnek a síkság zöld szőnyegétől. Finom ibolyaillatuk van, amely különösen a gyökerükben átható. Megszárítva és porrá őrölve évekig megőrzik az illatot. Nem csak Ázsiában használják sűrűn, hanem mint orrisgyökeret a nyugati világ kereskedelmében is jól ismerik. Az ázsiai nők ilyen porral megtöltött kis zacskókat hordanak a ruhájukban és a port a hajukba szórják, míg a férfiak burnótos üvegecskékbe teszik vagy pipadohányukba keverik.

Egy nedves szakadékban a saponifera fajtájához tartozó növény kék virágaira akadtunk. Ennek a növénynek nagyon édes a szára és a gyökere. A pusztaság csemegéje és a tatár táborok körül egész gyerekrajok átkutatják utánuk a vidéket.

Az It-Kul környékén kitünően tenyészik a spárga különféle fajtája. Mint Rozycki E. mérnök elmondta, itt tavasszal megélhet az ember spárgából, mert nehány itt előforduló fajtának a legpompásabb íze van.

Az It-Kul medencéjét még egy másik hasznos növény is tanyájául választotta. A brassica, amelynek Kínában zebet a neve. Gyökere erősen mósusz-szagú és a kereskedelemben, mint «növényi mósuszt» ismerik. Illatszer készül belőle, amelyet gazdag kínai családok sűrűn használnak és nagyon drágán megfizetnek. Az abakantatárok nagyon jól ismerik a zebet aromatikus tulajdonságait és éppen úgy használják, mint az orrisgyökeret.

Eddig ennek a legbujább növényzetű vidéknek csak legérdekesebb növénytípusairól beszéltem és nem szóltam még semmit egész sereg gyógyszer- és méregnövényről, amelyet a tatárok, különösen a mohamedán orvosok, jósok és varázslók gondosan összegyűjtenek. Jól ismerik az ipekakuanhát, a baldriánt, a tárnicsot, a sztrichnint, kinint és nadragulyát. Nem nyílt alkalmam a benszülött orvosok tudományának kipróbálására, de különféle drámáról hallottam, amelyben nagy szerepet játszott a sztrichnin és az ópium és azzal végződött, hogy a pusztában új kő jelek bukkantak föl, pusztai lakósok utolsó nyugvóhelyének emlékkövei, akiket a tatár varázsló avatott keze ringatott örök álomba.

Különös és jellemző a vidékre, hogy a havasi gyopár, ez a tipikus alpesi növény itt nagy bőségben található. Ez úgy magyarázható meg, hogy Szira és It-Kul közt meglehetősen magasan van a síkság és éghajlata megfelel a főalpesi éghajlatnak. Mindenütt találtunk alpesi legelőket dús és kövér fűvel, amelyben ott találtuk a havasi gyopárt, ezt a nagy, el nem hervadó virágot, amely mintha fehér bársonyból vágták volna ki.

Magának az Édes-tónak is alpesi jellege van. Meredek sziklák hirtelenül szakadnak bele, sziklák, amelyeknek lábánál föltűnt nekünk a nagy mélység, a kis hőmérséklet, a víz szokatlan tisztasága és vastag rétege a megkövesedett faágaknak, amelyek a hegyről csúsztak le nagyon régen a tó fenekére. Mindez sok európai alpesi tóra emlékeztetett bennünket és hasonlókra Urianhaiban, aminőket Mr. Douglas Carruthers «Unknown Mongolia» című könyvében írt le és én «Állatok, emberek és istenek» könyvemben megírtam.

Különböző ásványt is találtunk a hegyekben, amelyek az It-Kult környezik, vasat, mangánt és rézlerakodást, valamint szenet. Ami geológiai tulajdonságait illeti, ez a tó hasonlít a Szirahoz, ahol túlnyomó a mangán és vasérctelep.

Hogy az It-Kulon kutató utat tehessünk, nem volt csónakunk, mert partjai teljesen lakatlanok. Néha tatár lovak jönnek ide itatóba, ami bizonyára ritka esemény, mert ezen a vidéken bőségben van víz. A part mentén haladva észrevettük, hogy a tóban hemzsegnek a halak, aminek oka kétségtelenül az, hogy édes vizének nagyon gazdag mikroszkopikus flórája és faunája van, valamint mindenféle fajtájú vízinövény és féreg megél benne. Állandóan nagy halakat láttunk a vízből kicsapódni, amelyek a kisebbek ivadékaira vadásztak.

Mivel több napig itt akartunk maradni, Sienkot visszaküldtük, hogy horogbotot és más halászó szerszámot, köztük mesterséges csalétket és sok zsinórt hozzon. Még ugyanaz este halászva ott ültünk az északi part nádasában, kegyetlenül összeszurkálva a moszkitóktól és falánk legyektől, de ezt a meglehetősen érezhető entomologikus megfenyítése szívesen elviseltük, mint fizetséget azért a nagyszerű érzésért, amely a halászt elfogja, ha az úszó meg-megrándul és a horog vessző meghajlik. Néhány óra alatt körülbelül hatvan pontyot és sügért fogtunk, egynéhány közülük tizenöt fontot nyomott.

Sienko és Hak, akik gyermekkoruk óta gyakorolták a halászást és ebben a mesterségben különösen vándorlásaik alatt nagy ügyességre és találékonyságra tettek szert, mindjárt az első napon gazdag zsákmányt húztak ki a tóból, a többi közt egy körülbelül hatvan fontnyi óriási csukát, amelyik vízinövények nagy botanikus kertjét cipelte összevisszaságban a hátán.

Egy napon, amikor a tó körül vándoroltunk s közben partjain fölkerestük a hegyeket és a sziklákat, véletlenül találkoztunk a jól ismert, de egészen orosszá lett Peacock dr. angol vadásszal, akit a vadászás Szibéria sok félreeső zugába vitt el. A táborunkba kísért bennünket és velünk együtt több sikeres és élvezetes süketfajd-, nyírfajd- és szarvasvadászaton vett részt a bennünket övező magaslatokon, amelyeknek pompás szálerdői gazdag gyepjükkel sokszor élénken emlékeztetnek valami angol parkra.

A legtöbb vadra azonban a tónál akadtunk. Itt a nádasban vízimadarak fészkeltek: ludak és kacsák, különféle fajtájú sirályok és gémek. A fiatalok már jó nagyok voltak, de még nem tudtak repülni, bár már június közepén voltunk. Valahányszor a tóhoz közeledtünk, fiatal libákat és kacsákat láttunk rajta úszkálni. Halálra ijedten minden irányba szétrebbentek és a fűben meg a nád közt kerestek búvóhelyet. Az öreg ludakat és kacsákat sokáig nem tudtuk fölverni. Peacock elbeszélése szerint szibériai vadászok gyakran megfigyelték, hogy a gunár és a gácsér a tojót elhagyja arra az időre, míg a fiókákat fölneveli. Ha a fiatalok szárnyra kapnak és eléggé önállóak, hogy anyjukat elhagyhatják, a hímek visszatérnek. De kivétel is van, amikor a hímek megosztják a fölnevelés terhét, amennyiben élelemről gondoskodnak és a fészket védelmezik. Az öreg Peacock nagyon szeretett volna néhány ilyen hű és türelmes férjet elejteni és nagyon bízott, hogy ráakadunk ilyenekre. Reménye nem teljesült, mert a bokrok közt és a sűrűben fölvertünk ugyan néhány öreg gúnárt, de olyan messzi voltak, hogy bár erős szárny csapásaikat hallottuk, golyóink nem árthattak nekik.

— Szétválva kell vadásznunk — indítványozta Peacock — mert akkor mindenikünknek lehet némi kilátása sikerre azokkal a madarakkal szemben, amelyeket a többiek vertek föl.

Szétválás után eleinte semmit sem találtam a nádak és füzek sűrűjében, amelyben portyáztam. De magas, éles fű közt hirtelen meglehetősen széles homokterületre bukkantam, amelyen büszkén több öreg gunár sétálgatott. Hosszút fütyültem, hogy fölzavarjam őket, mert ama bántó rendreutasítás óta, amelyet tizenkétéves koromban egy vadásztársaság előtt az apámtól kaptam, sohasem lőttem ülő madárra. A gúnárok széles, hatalmas szárnyaikat kiterjesztve és csaknem merőlegesen fölszállva, egyszerre csak menekülni kezdtek. Lövésemre egyikük lassan és meglehetős ellenkezéssel ismét leröpült és lábon iparkodott a nádasba, magával vonszolva szétzúzott fél szárnyát. Siettem, hogy elvágjam az útját, de mihelyt lábammal a homokot érintettem, éreztem, hogy belesüppedek. A vadászláz tovább kergetett, de már néhány lépés után mintha megnyílt volna alattam a föld. Lábam alatt nem volt szilárd talaj és egyre mélyebbre sülyedtem. Már fél testem belesülyedt az engedő homokba, amely egy pillanat alatt elfödte töltényövemet. Kétségbeesett erőfeszítésem a szabadulásra még mélyebbre sülyesztett. Kétségtelenül mély futóhomokba rohantam bele. Mivel Peacock doktort a fű és a sás mögött nem tudtam fölfedezni, mindenfelé nézdelődzve kiáltozni kezdtem, ahogyan csak a torkomon kifért.

A homok eközben mind mélyebbre szívott magába; csak pár perc még és egészen elnyelt volna és betemetett volna minden nyomot is, úgy, hogy a holttestemet sem találhatta volna meg senki. E gondolatra égnek állt minden hajamszála és a veszedelem nyomása alatt villámgyorsan dolgozni kezdett az eszem. Mit tegyek, hogyan menthetem meg az életemet, hogyan hallhatná meg a doktor segélykiáltásomat?

Visszaemlékezve olyan emberek elbeszélésére, akik hasonló helyzetben voltak, magamhoz húztam a fegyveremet, amelyet a küzdelemben elejtettem volt, magam előtt a homok fölületére fektettem és a mellemmel rátámaszkodtam, hogy tartsa a testemet addig, amíg karommal és lábammal kivackolódom. De ez nehéz föladat volt, mert a puska súlyom alatt lesüppedt és kénytelen voltam nagyon óvatosan kiszabadítani és elölről kezdeni a mesterkedést.

Még néhány percnyi küzdelem után végre egészen hosszamban elnyúlva, szétterpesztett karral és lábbal a fölszínen feküdtem. Mivel így súlyomat aránylag nagy területen osztottam szét, föntarthattam magamat. Magamat kissé kifújva, a hasamon óvatosan a nádas felé kúsztam, amely végérvényesen megváltott a csalóka homokcsapdától, ha mindjárt tetőtől talpig elfödött a falánk nedves homok.

Száraz, forró napsütéses helyet kerestem magamnak és levetettem a ruhámat. Mialatt megszáradására vártam, megtisztítottam öreg Lepageomat, amely tele volt homokkal. Egy óra hosszáig tartott, míg elindulhattam Peacock dr. fölkeresésére, aki valahol jóval messzebb volt, mint ameddig a hangom elért. Amikor ezt észrevettem, egyszerre megbizonyosodtam arról, hogy menthetetlenül elpusztultam volna, ha nem lett volna velem másik társam, hű Lepage-fegyverem.

A doktor egész sereg libát és kacsát lőtt, míg nekem üres vadásztáskával kellett táborunkhoz visszatérnem. Amikor azonban meghallotta a kalandomat, nagyon elkomolyodott és ezt mondta:

— Tudja-e, hogy sokkal értékesebb zsákmányra tett szert, mint aminő a liba meg a kacsa, arra a biztos tudatra, hogy bízhat a hidegvérüségében, amellyel kitartott és amellyel ezt mondta magának: aggódom, az igaz, de összefüggően kell gondolkodnom!

Bár teljesen méltányoltam a bókját, mégis eltartott egészen a vacsoráig, hogy ismét rendes, nyugodt lett az állapotom. Most azonban mocsaras vidéken mindig ilyen helyek lehetőségére gondolok. Sűrű, vágó mocsaras fűben inkább vízben és iszapban gázolok, semhogy ilyen csábító, de alattomos homokfoltra lépjek.