egyre mélyebbre sülyedtem. Már fél testem belesülyedt az engedő homokba, amely egy pillanat alatt elfödte töltényövemet. Kétségbeesett erőfeszítésem a szabadulásra még mélyebbre sülyesztett. Kétségtelenül mély futóhomokba rohantam bele. Mivel Peacock doktort a fű és a sás mögött nem tudtam fölfedezni, mindenfelé nézdelődzve kiáltozni kezdtem, ahogyan csak a torkomon kifért.
A homok eközben mind mélyebbre szívott magába; csak pár perc még és egészen elnyelt volna és betemetett volna minden nyomot is, úgy, hogy a holttestemet sem találhatta volna meg senki. E gondolatra égnek állt minden hajamszála és a veszedelem nyomása alatt villámgyorsan dolgozni kezdett az eszem. Mit tegyek, hogyan menthetem meg az életemet, hogyan hallhatná meg a doktor segélykiáltásomat?
Visszaemlékezve olyan emberek elbeszélésére, akik hasonló helyzetben voltak, magamhoz húztam a fegyveremet, amelyet a küzdelemben elejtettem volt, magam előtt a homok fölületére fektettem és a mellemmel rátámaszkodtam, hogy tartsa a testemet addig, amíg karommal és lábammal kivackolódom. De ez nehéz föladat volt, mert a puska súlyom alatt lesüppedt és kénytelen voltam nagyon óvatosan kiszabadítani és elölről kezdeni a mesterkedést.
Még néhány percnyi küzdelem után végre egészen hosszamban elnyúlva, szétterpesztett karral és lábbal a fölszínen feküdtem. Mivel így súlyomat aránylag nagy területen osztottam szét, föntarthattam magamat. Magamat kissé kifújva, a hasamon óvatosan a nádas felé kúsztam, amely végérvényesen megváltott a csalóka homokcsapdától, ha mindjárt tetőtől talpig elfödött a falánk nedves homok.
Száraz, forró napsütéses helyet kerestem magamnak és levetettem a ruhámat. Mialatt megszáradására vártam, megtisztítottam öreg Lepageomat, amely tele volt homokkal. Egy óra hosszáig tartott, míg elindulhattam Peacock dr. fölkeresésére, aki valahol jóval messzebb volt, mint ameddig a hangom elért. Amikor ezt észrevettem, egyszerre megbizonyosodtam arról, hogy menthetetlenül elpusztultam
