Ázsiai titkok, ázsiai emberek/II

MediaWiki:Proofreadpage header template

Második fejezet.

Akasztófavirágok.

A csónakot kihúztuk a partra és kissé kipihenvén magunkat a bosszúra vágyó Szira hullámaival folytatott fárasztó küzdelmünk után, elindultunk Kizill-Kaya irányába, amely fokozatosan a magasba nőve, mint valami vörös fal nyúlik ki a partvidékből. A part és a lejtő alacsony, de nagyon sűrű nádasán és bokrozatán át törtünk magunknak utat. Amikor behatoltunk a bokrok közé, hangos szárnysurrogással és átható vijjogással mindenütt foglyok röpültek föl. Mivel nem volt nálunk fegyver, nem is érte őket baj.

Az egyik madár csaknem a lábam előtt kapott szárnyra és hangos perlekedéssel a legközelebbi bokorba bújt. Világos, hogy fészkének a közelben kellett lennie. Keresni kezdtük és pár lépésnyire hamar meg is találtuk a nőszirom közt. Szorosan összebújva, tizenkét szürke, hátán és oldalán vörösesen pettyegetett apró teremtés ült a fészekben és fénylő, ijedt szemmel követte minden mozdulatunkat. A kövi, mezei vagy vörös fogoly (Perdrix rubra) fiókái voltak, amely madár rendesen magasan fekvő, száraz vidékeken tanyázik.

Mihelyt közeledtünk, mint száraz levél a szélben, szétfutottak minden irányba. De láttuk, hogy szorosan a földhöz lapulva, a fűben elrejtőzni iparkodtak. Üldözésükhöz fogtunk és csakhamar együtt volt az egész fészekalja. A csónakba vittük őket, ahol egy üres petroleumtartóban száraz fűből készítettünk nekik fészket. Ügy terveztük, hogy majd otthon szabadon bocsájtjuk őket, hadd lássuk, vájjon ott a tyúk és a kis csirkék társaságában fölveszik-e a háziállat szokásait.

Kísérletünk eredménye, ha nem is volt kiadós, mégis tanulságos volt. A foglyok készségesen követték a tyúkot, a csirkékkel együtt a szárnya alá bújtak és nagyon határozottan és sikeresen veszekedtek az élelemért a fiatal tyúkokkal, amelyek pedig nagyobbak voltak, mint ők. Szelíd rokonaiknál gyorsabbak, erősebbek és bátrabbak voltak. Még jobban meglepett bennünket az, hogy valahányszor a kis foglyok valamelyike harcba keveredett, a többi mind rögtön segítségére sietett. A tyúk egész családja nehány napig meglehetős békességben ott élt az udvarunkon, amelyet magas deszkakerítés vett körül. Az állatok játszottak, civakodtak, élelmet kerestek és főként nagy zajt ütöttek.

Két hét múlva hirtelen nyomtalanul eltűnt két fogoly. Másnap ismét hiányzott három. Gondosan kutatni kezdtünk, de nem találtunk se élő, se elhullott foglyot. Mivel a csirkék közül egy sem hiányzott, nem gondolhattuk, hogy a foglyok valami négylábú vagy szárnyas rabló zsákmányává lettek. Később megint kettő tűnt el. Mivel vasárnap volt és elég időnk jutott ilyen dologra, lesbe álltunk. Nemsokára észrevettük, hogy két madár a kerítéshez futott; ott két deszka közt nagyon energikusan lyukat kapartak a homokba és az így támadt nyíláson át kibújtak a szabadba. A következő napon hasonló módon a még ott maradt foglyok is hűtlenül elhagyták nevelőanyjukat és a vendégszerető udvart és a tyúkot a saját költésével magára hagyták. Egy öreg szibiriai vadász, akinek elmondtam ezt a történetet, így nyilatkozott:

— Foglyot vagy fajdot lehetetlen háziállattá megtenni. A fogságban mindig a szabaduláson mesterkednek. Az erdőnek vagy a síkságnak egy szélfuvalma, valamelyik szabad fajta társuknak egy kiáltása elég, hogy még ha halálos veszedelemmel jár is, utat és módot találjanak a szabadulásra. Nagy dolog uram a szabadság, csak az ember nem tudja ezt megérteni.

De térjünk vissza elbeszélésemhez. Miután kis foglyainkat a csónakban biztosságba helyeztük, hozzáfogtunk a Kizill-Kaya megmászásához. E hegység tömege kemény, vörös devonhomokkő, amelyen nehány helyen megkeményedett agyagér fut át. A hegytörzs közepén széles terraszokra jutottunk, ahol ezeknek az ereknek felületén világos hullámnyomokat találtunk, aminthogy a terraszok homlokoldalán levő mélyebb lyukak és szakadékok is tisztán elárulták, hogy ezeken a falakon egykor egy nagy tómedence vize rágódott. Mivel a minuszinszki síkság fölülete egy korábbi geológiai korszakban a középázsiai tengernek a feneke volt, amely eltűnése után az Uraitól Chinganig és Kwenlunig számtalan kősótavat hagyott hátra, nem lehet kétséges, hogy sok évezreddel ezelőtt egy ideig itt volt a hátráló tengernek a nyugati partja. Ezt sok megkövesült kagyló és különösen a nagy mennyiségben szertefekvő belemnit is bizonyítja. Szóval: a haldokló Szira-tótól egészen a Kizill-Kaya hegységig a nagy sírt láttuk, amelybe a természet egy óriási tengert temetett el.

Szél, eső és fagy adták meg a hegylánc hegyes csúcsainak alakjukat, szétrombolták a kemény homokkövet és porrá meg homokká változtatták, amely egyre jobban befödi a tengernek és régen elmúlt korszakoknak a nyomát. A csúcson mély barlangokat és hasadékokat találtunk, amelyeket az őszi széltől a Góbi sivatagról átfújt futóhomok rágott ki.

Amikor e barlangok egyikéhez közeledtünk, meglepetésünkre vékony füstoszlopot láttunk belőle fölszállni. Kíváncsian figyeltük, amikor hirtelen három mezitlábos és rongyokba burkolt fickó bukkant elő. Elfutottak a nyugati lejtő felé. Amikor a csúcs közelébe értek, egyikük megfordult és ránk lőtt.

Nagyon nagy volt a távolság, a golyó tehát nem találhatott el bennünket; mivel ezenfelül revolverrel lőttek, a golyó valószínűleg egyáltalán nem érhetett el hozzánk. Régóta ismertem Szibiriát és volt már nem egy ilyen kalandom; tudtam tehát, kivel van dolgom. Kétségtelenül megszökött rabok voltak valamely orosz fogházból, sőt talán Szakhalinról, ahová a legsúlyosabb gonosztevőket küldik az orosz bíróságok. Ezért mindjárt odakiáltottam nekik, hogy nem vagyunk se rendőrök, se hivatalnokok és eszünk ágában sincs, hogy terhükre legyünk.

Visszafordultak és közeledtek felénk, persze habozva, bizalmatlankodva és nagyóvatosan. De levették a sipkát és nagyon tisztelettudók voltak, bár fegyvert vagy hivatalos jellegünk valamiféle jelét kutatva, nyugtalan tekintettel mértek végig bennünket. Amikor végre megmondtuk nekik, hogy tudományos kutatást végzünk a tón és elbeszéltük mai élményünket, megnyugodtak és vendégszeretőn meghívtak a barlangjukba.

Meglehetősen tágas és mély sziklalakás volt; nagy kőtömbök, amelyek a hegylánc csúcsáról gurultak le, elrejtették a bejárást. Új ismerőseink meglehetősen kényelmesen rendezkedtek itt be. A leghátsó szögletben száraz fűből puha ágy volt. Kőből tűzhelyet készítettek, amelynek tüzén füstös üstben tea gőzölgött, míg a fal hasadékaiba kiszáradt fekete kenyérrel és teával teli zacskók voltak elrejtve. Az egyik sarokban hátizsákokat és fejszéket vettünk észre, nélkülözhetetlen fölszerelését a szibiriai csavargónak, aki a fogságból vagy száműzetése helyéről megszökött és az észak tundráin, hegyeken és a taiganak nevezett őserdőn át vándorol és végül átkel az Uralon, aki télen úgy mint nyáron, esőben, hőségben és a legkegyetlenebb hidegben egyre megy mindig ama cél felé, hogy visszajusson Európába. Ez a kóborló szökevény a zsákjában magával viszi egész, nagyon szerény, de jól összeválogatott vagyonát. A fejszével megszerzi tűzifáját és szükség esetén, vadászaton vagy harcba keveredve a rendőrséggel és kozák őrjáratokkal, fegyverül is használja. A szibiriai csavargó művésziesen tudja használni a fejszéjét. Hihetetlen gyorsasággal röpíti át a levegőn és találja el vele a medve vagy akár az ember koponyáját, aki talán erdei rejtekében fenyegeti.

Új barátaink már két év óta voltak ezen a veszedelmes és fárasztó vándorúton. Érdekes alakok voltak. Egyikük, akit Hak néven szólítottak, télen megszökött Szakhalinról, a tatár út jegén át, amely ezt a szigetet elválasztja a szárazföldtől. Mint várható volt, Hakot buzgón üldözték, mert hírhedt gonosztevő volt, aki egyetlenegy esetben, amikor egy postahivatalt támadott meg, körülbelül tizenöt embert ölt meg. Zsákjában külön téli gúnyát cipelt magával, egy fehér medvebőrt. Mihelyt már messziről észrevett valakit, aki üldözte, ugyanabban a pillanatban lefeküdt a hóra és magát is, jószágát is beterítette a fehét köpennyel. Ilyen módon összeolvadt a nagy fehér vadonnal és az északi szél, amely elfütyült fölötte és hó- meg jégfelhőket kergetett az okhocski tenger felől, csakhamar betemette őt hóval.

A másik szökevény, aki Sienko névre hallgatott, gyújtogatott és az egyik amuri börtönből szökött meg. Átvándorolt egész Szibirián egy Moszkva mellett levő kis helységig, csak azért, hogy ott végezzen azokkal a tanukkal, akiknek vallomása alapján elítélték. Hakkal ellentétben, aki udvarias volt, szerette a társaságot és mindig tréfálkozott, de gondosan elkerült minden idegen tekintetet, Sienko mogorva volt és hallgatag, gyűlöletet sugárzó szeme valósággal belefúródott minden más ember szemébe.

Trutanoff, a kizill-kayai barlang harmadik lakója, hármuk közt a legkülönösebb alak volt. Kicsiny, vékonydongájú ember hosszú, őszülő hajjal és átható fekete, nyugtalan tekintettel, aki mindig mozgott, akár ült, akár állt, mindig fecsegett, de sohasem hallgatott társainak beszédére. Szüntelenül ki-bejárt és olyan volt, mint valami aggodalmasan mindenfelé kutatgató kutya. Magáról sohasem beszélt és ha azt kérdezték, miért került börtönbe és honnan szökött meg, csak ezt felelte:

— Abból a börtönből, ahová jogtalanul vetettek.

E felelet után szótlanul kiosont a barlangból.

— Szegény fickó! — mondták társai vigyorogva.

Nehány nap múlva Hak elmondta, hogy még ifjú korában valami jelentéktelen lopás miatt került fogságba. Mert nagyon hazavágyódott a családjához, szökni próbált és ezért meghosszabbították a fogságát és Szibiriába száműzték. Nehány év múlva megszökött szibiriai börtönéből és amikor újra elfogták, megölte egyik üldözőjét. Ezért tizenöt évi kényszermunkára ítélték, de még azután is többször megszökött. Amikor én találkoztam vele, tizedik menekülő útján volt.

A szökevények, miután jobban összeismerkedtek velünk, arra kértek bennünket, fogadjuk őket föl tavi munkánkhoz segítőknek és eszközöljük ki a falu egyetlen rendőrénél, hogy a faluban lakhassanak. Természetesen arra is megkértek bennünket, hogy a hatóságoknak ne áruljuk el homályos múltjukat, hanem csak azt mondjuk, hogy olyan emberek, akik elvesztették okirataikat. Szibiriában közismert dolog, hogy a szökevények magánemberrel szemben őszinték. Minden szökevény egészen őszintén beszél mindenkivel, akinek nincs közhivatala, mert a parasztok és a polgárok segítik ezeket a szökevényeket, elrejtik őket a rendőrség elől és a küszöbre ételt tesznek még ama csavargók számára is, akik a találkozást a fölsőbbség képviselőivel kerülendők, csak éj]el vándorolnak.

Miért ily barátságosak a szibiriaiak a szökevényekkel szemben? Ennek kettős oka van: az egyik, a praktikus, az a kívánság, hogy barátjukká tegyék a vad és gyakran veszedelmesen brutális csavargót, akit mint valami vadállatot űznek és hajszolnak; a másik, erkölcsi ok, az, hogy a szibiriaiak mindig tudták, hogy a cár bíróságai azokat, akiket politikai véleményük miatt ítélnek el vagy más ártatlanokat gyakran Szibiriába száműznek, ahol a bíróságoktól és hatóságoktól elfeledve vagy megszöknek vagy pedig elmebaj és korai halál vár rájuk.

Így tehát megtudtuk Hak, Sienko és Trufanoff életének történetét és mert szükségünk volt, munkásokra, megígértük közbenjárásunkat, óhajuk, hála Zaleski tanár tekintélyének és befolyásának, valóban teljesült.

Ez eseménydús napnak végén elcsöndesültek a hullámok és a tó sima lett, mint a tükör. Elbúcsúztunk tehát különös új ismerőseinktől és visszatértünk a faluba, ahol aggodalommal és türelmetlenül vártak bennünket.

A professzor megtiltotta, hogy máskor is a könnyű csónakon menjünk ki a tóra és elrendelte, hogy helyette azt a nagy csónakot használjuk, amelyen a falusiak oly sikertelenül kísérelték meg megmentésünket. Ennek a csónaknak két evezője és kormánya volt, tehát három ember kellett a hajtásához. Ezt a jó alkalmat használtuk föl a szökevények ügyének elintézésére és már másnap Hak, Sienko és Trufanoff buzgólkodtak az evezőkkel, míg mi méréseket végeztünk, iszapot és vízpróbát vettünk a tóból, hammaruszt fogdostunk, amit formalinoldattal teli üvegben konzerváltunk.

Munkásaink nem egy hosszú, borzongató történetet beszéltek el a szibiriai börtönök lakóinak életéről és sorsáról, de a legborzalmasabbat egy este Trufanoff beszélte el.

— Ez mind semmi, — kiáltotta, amikor Sienko valami ijesztő históriát mondott el valamelyik szökevény kalandjairól. Majd elmondom, hogy velem mi történt és mi tett ilyen ősz és félbolond ronccsá.

Öten elhatároztuk, hogy megszökünk Akatouiból. Érintkezésbe léptünk a fogházunk szomszédságában lakó ismerőseinkkel, akik megígérték, hogy hátizsákot, fejszét és teás üstöt adnak nekünk. De gyalázatos balsiker üldözött bennünket. Amikor a börtönablak vasrácsán át már kifűrészeltük magunknak az utat, átmásztunk a falon és elértünk a faluba, megtudtuk, hogy barátainkat letartóztatták és börtönbe vetették. Nem volt tehát semmink, amire a meneküléshez és a kóborláshoz szükségünk lett volna és nagyon gondosan el kellett rejtőznünk a közeli erdőben, mert ha a faluban maradunk, a rendőrség nagyon könnyen fölfedezhetett volna bennünket. Ámbár beláttuk, hogy őrült vállalkozásba fogunk, minden fölszerelés nélkül mégis megkezdtük utunkat. Már ősz utója volt, fáztunk és éheztünk és betegség kezdett bennünket kínozni.

Végre több kínos hónap után egészen elgyöngültünk az éhségtől, úgy hogy a halált láttuk magunk előtt. Mivel lakatlan erdővidéken vitt át az utunk, sehonnan sem várhattunk segítséget. Az országúton nem mehettünk; tudtuk, hogy ott biztosan elcsípnek a hatóságok. Éhezve és fagyoskodva az erdőben botorkáltunk tehát tovább. Végre egy este bandánk egyik tagja végigvágódott a földön és nem kelt föl többé. Ámikor reggel félálomból és félmerevségből fölébredtünk — más éjjeli nyugalmat nem ismertünk — láttuk, hogy meghalt.

Úgy emlékszem erre a reggelre, mintha csak tegnap lett volna. Ijesztő, ocsmány gondolatom támadt és azonnal el is oszlott: ez itt halott; ez már nem tehet semmit és nem is akar tenni — és ugyanez a sors vár ránk is. De ő megmenthet bennünket. Nem kell más hozzá, mint a bátorság, hogy emberhúst együnk, ennek az embernek a húsát, aki tegnap még velünk beszélt, velünk szenvedett és akinek szívében szintén pislákolt még a reménység parányi sugara. Csak némi bátorság kell és elhatározottság és egyidőre minden jobbra fordul; azután meg lesz — ahogyan Isten akarja. Jöhet valami, ami megment bennünket!

Nemsokára ismét fölbukkant ez a gondolat, egyre határozottabban tért vissza, makacsságával lassanként kifárasztott. Ugyanezt a gondolatot olvastam társaim tekintetében…

Nehány napig küzdöttünk vele és éhségünkkel; végre anélkül, hogy beszéltünk volna róla és előzetes tárgyalás nélkül kiástuk a hóból társunk holttestét és fölosztottuk magunk közt, mintha csak ökör vagy juh lett volna. Most már nem éheztünk, de nem tudtunk többé egymás szemébe nézni és komor szótlansággal botorkáltunk tovább. Nem éreztünk lelkiismeretfurdalást, sem megbánást. Csak mogorva érzéketlenség volt bennünk, tompa harag az egész emberiség és minmagunk ellen.

Trufanoff abbahagyta a beszédet és sokáig szótlanul szívta cigarettáját, amelyet rongyos újságpapírból csinált magának. Amikor végigszívta és a csutkáját a tóba hajította, így folytatta:

— Á szibiriai tél hosszú, átkozottul hosszú és kegyetlen mostoha anya!

Megint megéheztünk és olyan gyöngék voltunk, hogy a mély, fárasztó hóban nem tudtunk már előre jutni; az éhség és a hideg következtében szinte megfagyott a vér ereinkben és zöld meg vörös karikákat hányt a szemünk… Mint kalapács, úgy dobogott a szívünk, hogy hirtelen legmélyebb csöndbe, teljes merevségbe sülyedjen… De már megmérgezett lelkünk dolgozott és mindegyikünknek valami titokban ezt suttogta: légy erős és várj!

Jusszuf, az öreg tatár és én — mi éltük túl a többieket. Két pajtásunk ugyanegy napon halt meg és ekkor egyszerű volt a dolog. Egyik kövérebb és meglehetősen nagy volt; a másik kicsiny és sovány. Sorsot vetettünk, a nagyobbik nekem jutott. Megint volt miből élnünk és kitarthattunk tavaszig, amikor folytatni akartuk megszakított vándorlásunkat.

Még volt valami készletem, amikor egy napon Jusszuf elém állva ezt mondta:

— Osztozkodjunk, ékes vagyok.

— Nem osztozkodom, mert akkor holnap én is éhezni fogok, felelém.

Szó nélkül távozott. Elhatároztam, hogy utolsó készletemmel takarékoskodni fogok és csak akkor fogyasztom el, ha Jusszuf…

De még az éjjel rájöttem, hogy minden reményem dugába dőlhet. Még virradat előtt gyönge zajra fölébredtem. Némi nehézséggel kinyitottam a szememet, azután hirtelen talpra ugrottam, mert Jusszufot láttam felém közeledni, aki övének végére erősített nagy követ forgatott.

Azonnal tisztában voltam azzal, hogy ezzel a rettenetes fegyverrel, amelyet mi csavargók a régi rablónyelven «ládának» nevezünk, míg aludtam, be akarta törni a koponyámat. Jusszuf eleinte nem vette észre, hogy fölébredtem, fölkészültem védekezésre és jobban is voltam fölfegyverkezve, mert késem volt. Most csalódásában fölordított és elsompolygott.

Ettől a pillanattól kezdve rettenetes kínokat kellett elszenvednem. Jusszuf állandóan üldözött, éjjel odalopódzkodott hozzám, a bokrok közt és sziklák mögött leskelődött rám. Nagy, súlyos köveket dobott utánam és lefelé a hegy lejtőjén óriási sziklatömböket és kőzuhatagot zúdított rám. Egy pillanatig sem volt nyugtom vagy békességem. Állandóan a legnagyobb aggodalomban éltem; dühtől forrt a vérem, a fogam vacogott. Végre véres, kétségbeesett és végérvényes dologra határoztam el magam.

Reggel, hogy erőhöz jussak, megettem húskészletemet és egy csonttal a kezemben a tatár felé fordultam, aki bizonyos távolságban követett. Amikor meglátta a csontot, veszett örömkiáltással nekem rohant. Észrevettem, hogy eközben elejtette a nehéz, görcsös buzogányt, amelyet ellenem irányuló fegyverül mindig magával cipelt. Amikor hozzám ért, kirántottam a kabátomból a késemet és beleszúrtam ebbe az ijesztő kísértetbe, aki annyi idő óta gyötört. Borzalmas örömet éreztem, mikor éreztem, hogy a kés valami puhába hatolt bele és valami forrót éreztem a kezemen végigfolyni. Jól céloztam, meg sem moccant többé. Reszketés rázta meg fejétől a talpáig — és mindenné,k vége volt.

Szörnyű tettem megmentett, életem biztosítva volt, de ez átkozott reggel óta Jusszuf árnyéka nem hagyott el többé. Nem tudok aludni, mert attól félek, hogy rám rohan és megfojt. Ha a házamban vagyok vagy valami barlangban, egyre ki kell mennem, hogy megbizonyosodjam, nincs-e nyomomban a tatár. Az erdőben bánt a félelem, hogy valamelyik fenyőről ugrik le rám. A pusztában a fűben és minden kő mögött keresem az árnyékát. Megőszültem, elvesztettem józan eszemet, semmi sem segít rajtam. Jusszuf irtózatos, kegyetlen bosszút áll. Fölfaltam őt utolsó porcikájáig, de most ő falja föl a lelkemet és az eszemet, mint ahogyan a féreg falja föl apránként az almát.

Csak a vodka segít valamennyire, feledtet mindent. Urak, nincs kis vodkátok a szegény Trufanoff számára, aki kitárta előttetek a lelkét?

Mélyen megrendülve és megborzongva ez irtózatos vallomástól, hallgattunk ; de a többiek ismét fecsegni kezdtek és az emberevő őszinteségén fölbuzdulva, újabb ijesztő és undorító kalandokat beszéltek el megszökött fegyencekről és csavargókról, akik annyi ravaszsággal és energiával mentik az életüket, amelynek nincs értéke Oroszország szociális piacán, ahol a kormány megfontolt kegyetlenséggel vad állatokká tette a huszadik század embereit, kannibalizmusra és ijesztő gaztettekre kényszerítette őket és gonoszindulatú elégedetlenek hordáit teremtette meg, akik azután a bolsevizmus véres napjaiban bosszút állottak.

Hak és Sienko tapasztalt gonosztevő volt; az a szenvedés és üldözés, amelyet a fogságban el kellett tűrniök, az emberi társadalom esküdt ellenségeivé tette őket. Már többször megszöktek a fogságból és általában úgy ismerték őket, mint «madarakat», ami a fegyházi nyelven azokat az embereket jelenti, akik sohasem szokják meg a büntetőtelep egyhangú életét. A fegyházigazgatóság, amelynek ezek az emberek állandó gondot és nyugtalanságot okoztak, mindig meglehetősen kegyetlenül bánt velők. Minden katona föl volt hatalmazva arra, hogy üldözés közben megölhesse a megszökött rabot és mindenikért, akit elfogott vagy megölt, pénzjutalmat kapott. Szibiriában a kozákok, különösen a jakutkozákok közt egész kaszt volt, amely külön hivatásának tartotta a megszökött fegyencek üldözését. Ezek a kozákok elfogták vagy megölték őket és ezért fejenként tíz rubelt kaptak.

Az ismét kézrekerített fegyencet az igazgatóság mindörökre megbélyegezte. Hak megmutatta nekünk e jelet, testének e rettenetes forradásait. Körök voltak ezek és háromszögek, amit tüzes vassal sütöttek rá a mellére és a vállára; némelyik olyan mélyen bele volt égetve, hogy látni lehetett a csaknem csupasz bordákat. Sienkonak más jele volt, orrlyuka volt fölhasítva és át volt szúrva a füle. Minden orosznak, aki így megjegyzett emberrel találkozott, joga volt arra, hogy megölje, egészen egyre ment, vájjon azért öli-e meg, mert támogatni akarja az igazságszolgáltatást, vagy idegeinek erős izgatása kívánta-e ezt meg avagy csak egyszerűen a puskáját akarja kipróbálni; mert az így megjegyzett fegyenceket a bíróságok élethosszig el- ítélt raboknak tekintették, akik törvényen kívül állnak.

A három szökevény, akivel együtt dolgoztunk és a Szira-tón kóboroltunk, éppen ilyen szerencsétlen kiközösített ember volt. De nagyon udvarias, szolgálatkész és finom érzékű volt mindhárom. Talán éppen túlerős érzékenységük és rendellenes izgékonyságuk volt véres erőszakoskodásuknak az oka és az igazságszolgáltatás tévedett, amikor nem gyógyító vagy- javítóintézetben helyezte el őket, hanem börtönbe vetette és katorgára kárhoztatta fegyenctelepeken és bányákban való kényszermunkára, ami aláás és kipusztít minden erkölcsi érzést.

Hármuk közt a legjobb érzésű, akivel legkönnyebben lehetett boldogulni, Hak volt. Mert mindig jókedvű volt és szívesen dolgozott, hálás az emberi veleérzés minden jele iránt, a tón végzett munkában pótolhatatlan erő volt. Mint egykori matróz ismerte és szerette a vizet, ez volt az igazi eleme; úgy úszott mint a hal és a csónakban egészen otthon érezte magát.

Amikor egyszer az a balsors ért bennünket, hogy elvesztettük mélységmérőnket, Hak mindjárt föltalálta magát. Nehéz kővel a kezében lemerült a tó fenekére, amely azon a helyen huszonhat lábnyi mély volt, kiszabadította a zsinórt, amely egy kőtömb alá szorult és a nehéz készüléket ismét fölhozta.

Kitűnő turpanvadász is volt. Ezt az éber madarat természetesen lehetetlen volt csónakon belopni, mert mindig eliramodott, még mielőtt lövésre lehetett volna kapni. Egyik vasárnap azonban több turpánt ejtett zsákmányul részünkre. Kíváncsi voltam és eléggé bíztam is benne, hogy vele menjek, amikor csupán egy vászonzsákkal fölszerelve, kievezett a tóra. Az északi parton, egy kis vízér torkolatánál Hak egészen levetkőződött, vastag csomó nádat tépett ki és körben úgy erősítette a nyakára, hogy a fejéből nem látszott ki semmi. Nehány marék fűvel, amit kérésére a fejebúbján szétteregettem, csak fokozta a hatást és azután kezében a zsákkal, bement a vízbe. Nemsokára a mély vízbe jutott és kinyújtózkodva vagy lábalva úszott.

A kis nádbokor lassan egy turpán csoporthoz közeledett, amely eleinte bizalmatlankodva tovább úszott az előremozgó micsoda elől, de a turpánok végre mégis úszó növénvcsomónak tekintették, nem törődtek többé vele és figyelmüket élelmükre fordították. E közben a bokor az egyik turpán közelébe jutott. Ez éppen feléje csipkedett, de a következő pillanatban a madár fölkiáltott és eltűnt a víz alatt. A többi turpán meglepetve nézett körül, de mert nem vett észre semmi veszedelmet, ismét megnyugodott. Néhány perc múlva egy második és egy harmadik madár is éppen úgy eltűnt, mint az első. Akkor azután a nádcsomó a partnak tartott és nemsokára látható volt Hak, amint mesterien szelte a vizet és gyorsan a parti nádas felé úszott. A következő pillanatban a parton volt a három madárral együtt, amelyeket a lábuknál kapott el és beledugott a zsákba, ahol megfulladtak.

— Még ma meg kell őket nyúznunk, mert meleg van és a madarak hamar rohadásnak indulnak, akkor pedig kárba veszett minden ügyességed és fáradozásod, mondám. Kár, hogy nincs késünk, mindjárt hozzáfoghatnánk!

— Kés? — kérdezte Hak. — Adhatok én kést.

E szavakkal meztelen csípőjéhez nyúlt és éppen azon a helyen, ahol a has átmegy a csípőbe, lehajlított egy kis bőrráncot. Kis nyílást láttam, amelyből Hak, két ujjal belenyúlva, hosszú, vékony kést vett ki, amelynek élét szépen fényezett, fahüvely védte és még egy parányi reszelőt. Ennek a gonosztevőnek zseb volt a saját bőrében!

— Mi régi fegyencek csaknem mindannyian alávetjük magunkat ennek az operációnak, — mondta Hak sokat jelentő mosollyal. — Ez elkerülhetetlen! Hogy kiszabadulhasson az ember a fogságból, át kell reszelni a rácsrudakat és néha még a bilincset is. Fegyverre van szükségünk a bennünket üldöző őrökkel és katonákkal való harcban. Ezért mindig velünk van ez a «toll», ez a kés; vékony és éles, mint a borotva és könnyen le lehet vele szúrni az embert.

E szavakkal Hak megkezdte a turpánok megnyúzását és ezt a föladatot, úgy látszott, ugyanazzal az ügyességgel végezte, mint amellyel embert gyilkolt volna vagy fegyházőreit szúrta volna le.