20
rábbi geológiai korszakban a középázsiai tengernek a feneke volt, amely eltűnése után az Uraitól Chinganig és Kwenlunig számtalan kősótavat hagyott hátra, nem lehet kétséges, hogy sok évezreddel ezelőtt egy ideig itt volt a hátráló tengernek a nyugati partja. Ezt sok megkövesült kagyló és különösen a nagy mennyiségben szertefekvő belemnit is bizonyítja. Szóval: a haldokló Szira-tótól egészen a Kizill-Kaya hegységig a nagy sírt láttuk, amelybe a természet egy óriási tengert temetett el.
Szél, eső és fagy adták meg a hegylánc hegyes csúcsainak alakjukat, szétrombolták a kemény homokkövet és porrá meg homokká változtatták, amely egyre jobban befödi a tengernek és régen elmúlt korszakoknak a nyomát. A csúcson mély barlangokat és hasadékokat találtunk, amelyeket az őszi széltől a Góbi sivatagról átfújt futóhomok rágott ki.
Amikor e barlangok egyikéhez közeledtünk, meglepetésünkre vékony füstoszlopot láttunk belőle fölszállni. Kíváncsian figyeltük, amikor hirtelen három mezitlábos és rongyokba burkolt fickó bukkant elő. Elfutottak a nyugati lejtő felé. Amikor a csúcs közelébe értek, egyikük megfordult és ránk lőtt.
Nagyon nagy volt a távolság, a golyó tehát nem találhatott el bennünket; mivel ezenfelül revolverrel lőttek, a golyó valószínűleg egyáltalán nem érhetett el hozzánk. Régóta ismertem Szibiriát és volt már nem egy ilyen kalandom; tudtam tehát, kivel van dolgom. Kétségtelenül megszökött rabok voltak valamely orosz fogházból, sőt talán Szakhalinról, ahová a legsúlyosabb gonosztevőket küldik az orosz bíróságok. Ezért mindjárt odakiáltottam nekik, hogy nem vagyunk se rendőrök, se hivatalnokok és eszünk ágában sincs, hogy terhükre legyünk.
Visszafordultak és közeledtek felénk, persze habozva, bizalmatlankodva és nagyóvatosan. De levették a sipkát és nagyon tisztelettudók voltak, bár fegyvert vagy hivatalos jellegünk valamiféle jelét kutatva, nyugtalan tekintettel mértek végig bennünket. Amikor végre megmondtuk nekik, hogy tudományos kutatást végzünk a tón és elbeszéltük
