Áldás

Áldás szerző: Charles Baudelaire, fordító: Babits Mihály

Midőn, felsőbb Erők titkos Parancsa folytán,
a Költő idejött az únott föld fölé,
rémülten anyja, és vad átkokat sikoltván
emelte ökleit a szánó Ég felé:

"- Ah, inkább viperát táplálni anyatéjjel,
mintsem megszülni egy ilyen boldogtalant!
Legyen megátkozott a kurta kéjü éjjel,
mikor a Büntetés méhemben megfogant!

Mivel szegény uram utálatára engem
szemelt az asszonyok között ki Fátumod,
s mert nem lehet e szörny korcsot a tűzre vetnem,
mint aki egy gonosz levélkét lángba dob:

sujtó gyülöleted átkozott eszközére
hárítom iszonyú nyilait vissza hát
s annyi gáncsot vetek e gáncsos csemetére
hogy ne hajthassa ki fertőzött bimbaját!"

Így nyeli habjait sötét indulatának,
s nem értve az örök terveket, rakja már
gyehenna fenekén a zord máglyát magának,
mely az embertelen anyák bűnére vár.

De a kitagadott gyermek egy égi dajka
gondjain Nap felé sudárként felszökell,
s bármit harap foga, és bármit iszik ajka,
piros nektárra és ambróziára lel.

Játszik a széllel és a felhőkkel beszélget,
ittasan a kereszt útján dalolva jár,
s a Szellem, aki ily szent vándorlót kisérget
sír rajt, hogy oly vidám, mint erdei madár.

S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné,
vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van aki
gyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetné
s kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki.

Szája számára szánt borába, kenyerébe
van aki rút hamut s undok köpést kever,
magát átkozza, ha lépte nyomába lép be,
s amihez ér, csinált undorral dobja el.

Asszonya így kiált, a nyilt uton kiállván:
"Ha már imádni tart méltónak a bolond,
legyek számára mint vérivó régi bálvány,
milyent a balga hit hajdan aranyba vont!

Aranyt kivánok én, s a tömjén, mirrha, nárdus
kincsét, a húst, a bort, a térdhajtásokat,
s büszkén bitorlani, amint előmbe száll dús
szivéből, mit a szív csak istenének ad.

S ha már lelkemnek e játékot nincs türelme
folytatni: ráteszem gyönge s erős kezem
és körmöm, mely olyan mint a Hárpia körme,
utat tör majd meleg szivéig véresen.

Mint egy kis madarat, ki egyre piheg, él még,
kezem bolond szivét melegen tépi ki
s hogy eloltsam vele kedves kutyámnak éhét,
a porba megvetőn dobom le majd neki!"

- De a Költő nyugodt; fényes trónt lát az égen
és áhitatosan emeli kezeit.
A lelki szent tüzek ragyogva nyilt szivében
a durva nép dühét előle elfedik.

"Légy áldott, Istenem, ki a fájdalmat adtad,
mint piszkosságaink legjobb orvosszerét;
legjobb Esszenciát, és leghatékonyabbat,
szent kéjre edzeni erősek erejét!

Tudom, ki Úr vagy a szent légiók sorában,
őrzöl te egy helyet a költőnek is ott,
s a Fények és Erők és Trónok táborában
tartandó örökös ünnepre meghivod.

Tudom, a Fájdalom az egyetlen nemesség,
amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el;
s hogy az én misztikus koronám megszövessék,
minden világok és idők gyémántja kell.

De vesztett ékei a régi Palmyrának,
a tenger gyöngyei, a bányák dús ere,
nem volna dísz elég e tiszta koronának,
bár a Te bölcs kezed foglalná is bele:

mert nem lesz benne más, mint az Ős Sugaraknak
örökszent tűzhelyén merített tiszta fény,
amelynek halavány tükörképe ragyog csak
a legégőbb szemű halandóknak szemén!"