Zrínyi
szerző: Kazinczy Ferenc

   Marsnak-sisakjában giliczék költenek,
Jele, hogy ő és Venus nem ellenkeznek.
Életemet én is Marsnak dedicáltam,
De, nem tagadhatom, Venust is szolgáltam,
                    Jó hazámért,
                    Júliámért,
                    Sok nagy bajt próbáltam,
                    Vitézül kiálltam.

   Hiában, kiálték; úgy akarta isten!
Ne fuss, én violám, juttassad eszedben:
Peneus leánya öltözött törzsökben,
Mert kegyetlenségért isten is kegyetlen.

   Jaj, szerelmes violám, óvjad magadat,
Hangya meg ne csípje szép fejér lábadat,
Ne szakaszsza szederjin arany hajadat;
Állítsd meg, állítsd meg, kérlek, futásodat.

   A Dráva partjai meghallák keservem,
S együtt siránkoztak kínjaimon velem.
Meddig futsz, kiáltám, te én szerelmesem!
Megállasz-e, térded hogy ölelhessem? (Echo) Nem.

   Mint ama könnyű köd a forgó szél előtt,
Violám úgy futott én szemeim előtt,
Mint hideg hóharmat nap melege előtt,
Mint fürj karvaly előtt, mint árnyék nap előtt.

   Szerelmem eránt így sülyedvén kétségben,
Mit ér rugódozni, mondám, ösztön ellen?
Rettenetös szablyámat vevém kezemben
S fölléptem vitéz Marsnak hős seregében.

   Igazabb isten ez; megadta a szép bért,
Mivel nem kíméltem, a mit tőlem ó kért,
S csatában magamat kitettem ötvenért;
Ez szerze nekem fényt s el nem halható hírt.

   Pécs s az eszéki híd, ha szólhatna, szólna,
S ha idegen társam meg nem gátolt volna,
Rosszabbúl lett volna a pogány eb dolga,
S mondaná irigység: „Ez nem volt rosz szolga,”

   A lengyel koronát ámbár fölvehettem,
Mivel hazámat s nemzetemet szerettem,
Félelem s kevélység nélkül megvetettem;
Elég vala nekem, hogy megérdemeltem.

   Még egy isten nyújtá nékem adományát,
Ki mint király bírja Helicon országát.
Följebb böcsúlöm én annak szép csarnokját,
Mint, melyet hord nyakam, spanyol aranygyapját.

   Aeneidost Maro írta tíz tél alatt,
Szépatyám nagy tettét én csak egy tél alatt.
Nem hasonlítom én Marohoz magamat.
De én professióm versnél vár nagyobbat.

   A kit írtam, írtam csupa múlatságért,
Jutalmat nem vártam, sem nem várok azért,
írtam, a mint tudtam. Ha gúnyolsz munkámért,
Tökéletösségre, gondold, hány dolog ért.

   Én soha munkámat meg nem corrigáltam,
Hagytam a mint elsőben írni találtam.
Néhol fabulákkal azt fel is czifráltam;
Követni Homerust ebben is próbáltam.

   Idegen szók vagynak keverve versemben,
Mert tenni nekem vagyon azt jó kedvemben.
Szegény a magyar nyelv, ezt vöttem eszemben,
Írj, és velem leszesz egyes értelemben.

   Magyar, még egy munka marad reád tőlünk;
Ezt tanítja neked: Van erőnk, nincs lelkünk;
Kiholt a jámborság és az hűség bennünk.
Szeresd hazád, s fölkél ismég. Isten velünk.