Záróének az Albigensekhez

Záróének az Albigensekhez szerző: Nikolaus Lenau, fordító: Tóth Árpád

Amért küzdöttek, hősin, hadra kelve,
amért máglyára mentek énekelve,
mi volt az? Tán fényes, látó szemük
bevillant, bár balsors tört ellenük,
a szent Szabadság fölismert szivébe,
s imádták, máglyáknál is hőbben égve?
Vagy bennük csak halk sejtelme borongott
míg kínok közt járták a bús porondot,
s nem több? ─ ám hősi emléküket éppen
ezért kell fénybe s gyászba szőni szépen:
Ó, lehet-e a dús, szabad vágy talmi,
ha ki csak sejti is, kész érte halni?
 
S tán új kérdés faggatja bús dalom:
miért kél benne oly sok borzalom,
miért, hogy hantot tűnt iszony felett tár,
mit a Történet boldogan feled már?
Elföldelt kínt miért új létre hívni,
halottak ellen gyűlölködve vívni?
Hát nincs elég friss kínja a jelennek?
s nem jár gyűlölség élő becstelennek?
 
Ám mégis, múltba hadd nézzen a szem,
a tűnt idő szívünk hadd szántsa mélyre,
s bús jelen így egybeforrva véle
egy sors, egy élet, egy vérség leszen.
A vándor azt, hogy hol kövesse híve,
ha szétágaz ösvénye vadon íve,
úgy jelzi meg, hogy a bejárt utat
zöld ággal hintve, jó irányt mutat.
Így vár a tűnt küzdők útjára hullva
törött boldogság és sok drága hulla.
 
Régmúlt harcos sorsokkal egybenőve,
táguljon szívünk büszkén a jövőbe,
hogy prófétás kedv vidám heve gyújtson,
bár vesztes harc borús halála sújtson:
mert jő a perc, és boldogabb napokban
felénk is hű utódok szíve dobban.
 
A mi korunk miért oly vad, komor?
loholva, tépve, daccal, mire forr?
Meghalni, míg árny ül a látkörön:
ezért nincs bennünk türelem s öröm,
ez fáj: mohón a régvárt fényre vágyva
ólmos hajnalban dőlni síri ágyba.
De bár a nap késik, s mi porba omlunk,
izzó vágyakkal, bosszútlan sebekkel,
lesz még aranyszabadság, drága reggel
s tüzén könnycsepp ragyog majd: szólni rólunk.
 
Ne véljetek hát, hogy juházni hárúl
dalom haragja holtakra a márúl,
sőt hirdetem: gyönge, késő szülöttek!
Az éji rémtől balga, aki retteg,
nézzétek a sok dib-dáb mai cenket,
nem érik föl a nagy, holt Innocentet,
holott szavára sem szűnt meg dobogni
az emberszív, s a Gondolat lobogni!
 
A fényt az égről nem lehet lemarni,
napot sötét csuhákkal eltakarni,
vagy bíbor köntösökkel, - fény lesz itten!
Albigensek nyomát husszíták járják,
vérrel fizetni meg a könnyek árját,
s Husz, Ziska tűntén jönnek: Luther s Hutten,
a Harminc Év, a Cevennek dicsői,
a Bastille rombolói és a többi.