XXIX. szonett
Ha meghasonlva sorssal, emberekkel,
Száműzve kell’ magamba bolyganom,
A siket égre sóhajt sem merek fel-
Röpitni, bár lenn balsors átka nyom;
Sorsát irigylem, a ki tud remélni,
Vagy szebb alakja, több barátja van,
Ezt: hogy művész, — azt: mivel több erényi, —
Gyűlölve mind, a mit birok magam;
De mig magam ekkép megvetve nézem,
Rád téved elmém: s lelkem általad
(Pacsirtaként, mely égre száll merészen
A ronda földről) mennyekben mulat;
Mert szerelmedre emlékezni oly kincs:
Mit elcserélni kedvem trónokkal nincs!