← Dolgozatok a szélrőlXLVIII.
szerző: Móra Ferenc
Megjelent a Nádihegedű című kötetben.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Az előbb, hogy bekéredzett ablakomon a sötét és mellém feküdt titkos neszeivel, eszembe jutott, hogy születésem éjszakája van és hazaszaladtam egy kicsit a tegnapok uccájába. Nem igen szeretem különben az ilyen szentimentális utazásokat, mert fáj rozoga csónakkal visszafelé úszni az ifjúság kék vizeire és megfehéredett fejet hajtani az aranyhajú napok ölébe. De ezen az éjszakán, amely idegen ház petúniaszagú vendégszobájában ért, erőt vett rajtam a legmohóbb nosztalgia és be kellett száguldanom a rom-várost, csöndes életem Takla-Makán sivatagában.

Az ám, csakugyan Stein Aurél örülhetett így a kétezer éves elefántcsontfaragásoknak, amiket előkapargatott a puszta homokja alól, mint ahogy én kiáskálom fiatalságom apró cserepeit. Megtaláltam a görbe kis uccát, amelynek füves árokpartján – ó, fatális hivatás! – első meséim mondogattam, egy-inges parasztfiúcska, vert falu házak mesetudatlan zsellér-asszonyainak. Ültem szalmás istállónk küszöbén a Ráday-viselt vén lókötő ölében, aki, – milyen furcsa! – először tanított Máriácska nevének tiszteletére. Az asztalosműhelyt is megtaláltam, ahonnan deszkakoporsók oldalára való aranybetűket loptam ünneplő ruhámat ékesíteni és a hajnalra is ráismertem, lélekjárásos, zimankós téli hajnalra, melyen szülöm katlanából orzott parázzsal összeégettem a tenyeremet, hogy minisztrálni ne kelljen mennem, mert borzadtam öreg templomunktól. Hideg volt és sötét, mérgesen néztek a nagyszakállú szentek, mint a zsidó sakter, akivel a nagyobb gyerekek ijesztgettek és úgy villogott az örökmécs vörös világa, mint a krák egy-szeme. Az élesztő-szagú boltokban is jártam, lisztes zsákok voltak az ajtóban és fekete ostornyelek nemzetiszín pántlikákkal és rejtelmes stelázsik mélyéről szedte elő a mici-sapkás ember a halcukrot. Ijedt szemmel, kócosan és sápadtan az első padban is ültem, a pad alatt olvastam a Szép Meluzinát és lobbot vetett az arcom, mikor a kis gimnázium nagy táblájára először irtam föl ezt a szót: amor és arra gondoltam, hogy ebben benne vannak az én nevem betűi. Megint jártam az apró ablakok alatt, melyeken belesvén, ha egy fehér ruha megvillant a lámpafényben, forró lett a fejem és megint aludtam holdas estén az ecetfás temetőben a bádog Jézus lábánál és megint gyűlöltem az életet a kemence-párás, édeskáposzta-szagú, beragasztott ablakú szobánkban, a szalmavackon, tarka dunna alatt összemelegedve a fekete macskával és megint mezítláb kergetett ki az ördög meghalni a hóba, mely nagy fehér aszszonyként feküdte meg az alvó udvart – és lám, most megint náthás lettem, mint harmincöt esztendővel ezelőtt, pedig most nyár van és rózsák havaznak a harmat drágaköveit ringató pázsitra.

Nem baj no, ebből már nem lesz vers, mint akkor (az első vers, de szép volt, Istenem, de szép, nem a vers, hanem az, hogy aláírtam: M.F. költő), – Juli fiam, legyen szíves, csináljon nekem teát és duplán öntsön bele rumot, mert hűvöset lehel az éjszaka születésem napján és kifárasztott ez az út holt fiatalságom körül.

Az első vers után volt-e még valami? Járás lépcsőkön, amelyek sehova se vittek és utazás vonatokon, amelyek sohase érkeztek meg: ez volt az egész. Se örvények, se förgetegek, náluk gyilkosabb szélcsönd, lomha vizeken és hajóm törése nélkül jutottam Robinson szigetére, ahonnan immár se té, se tova. Az utolsó fehér vitorla most siklik el szemhatárom peremén, az élet ködlik ott el minden ragyogásával, – úgy, öreg Robinson, nézz utána sokáig legmagasabb szikládról, aztán verd bele a fejedet, őrjöngj, tombolj és üvöltözz: ez még mind élet, mert fáj. Aztán mégis csak le fogsz mászni a szikláról nem tejelő kecskéid, a könyvek mellé és ásítozva várod a marcona indiánt, az öregséget, aki hason csúszva közeledik feléd a mangrowe-bozótban és csontkezében magasan suhogtatja sohasem hibázó tomahawkját.