Wadasi Jankowich Miklóshoz

Wadasi Jankowich Miklóshoz szerző: Kazinczy Ferenc

Megyek tehát, s éltemnek karjaid közt
Fogom kiélni négy öt szép hetét.
Megyek, tenálad szállok, asztalodnál
Élősködöm, kifárasztom cselédid,
Kifárasztom lovad, hogy kénytelen lészsz,
Ha majd lefoly pöröm, s bíraim a
Pro I. vad gyilkolóinak kezökből
Kirántanak, ezt mondanod magadban:
„Hideg vendég nem volt a szemtelen.”

   Theresiánk alatt, míg a magyar
Nem tudta még, mint már most, Bécs hol áll
Egy kecskeméti dús polgárt baja
Ra kényszeríté, hogy kedves lakását
Hagyná el, és a Lajtán lépne túl.
Útjában azzal éle, a mit magával
Hazulról vitt s Komáromban veve.
De a wolfsthali motozók kövér
Sodrától, kolbászától, mind kifoszták;
S őt Riegelsbrunnban az üres tarisznya
S üres gyomor csapszékbe kergeték.
Csak bort akart. A fürge kellner itt
Malaczczal kínálá meg, és midőn
Egy portiót már felropogtata,
Még egyet, s ismét egyet, tőn elébe.
„Becsületes legény a németecske,”
Mond György magában; „majd ha az isten egyszer
Elhozza közzénk, s ő is fenn akad;
Jóakaratja vissza lesz fizetve;
Meglátja Mikli, mit tud a magyar
Azokhoz, a kik érdemlik, mutatni.”
De a midőn hálálkodásait
Elkezdte, s menni akart; „Beczólt!" kiált rá
A fürge sógor. Akkor látta György,
Mit tegyen Riegelsbrunnban a becsület.

   Te nem fogsz engem porczogó malaczczal
Jól tartogatni, hogy midőn megyek,
Házmestered rám nyújtsa tenyerét.
De én sem mondom, hogy ha az isten egyszer
Felém vezérl, lerovom a rovást.
Mint te nem átalsz vélem tenni jót,
Úgy én nem a jót tőled elfogadni.
S bár Szemerém is hí, bár Vitkovics,
És Bártfaym, s a lelkes Fáy készek
Lakásokat velem megosztani,
S én nálok kényén s nyűg nélkül lehetnék;
Bár a nem régen épült Zrínyi s a
Fejér-Hajó szobáikat kinyitni
Előttem is nem késedelmeznének:
Önkényt repűlök a te karjaidba,
És hogy te fogsz fel, büszkén hirdetem.

   És majd ha nálad lészek, és ha benned
A szeretetre legméltóbb halandót,
A tiszta főt, a tiszta lelket, és
Kedves társalkodót immár kilaktam;
Ha majd csodálva nézem, mint levél
Tizenkét esztendő lefolyta alatt
Te, bölcs pazar, kincsekben gazdagabbá,
S irigyeddé lesz tisztelőd, barátod,
S a nagy gyönyör megtágulást parancsol:
Jer akkor és vezess el te Fercnczynk
Graphidionához, hogy felejtve mindent,
De nem, hogy azt hazámnak hős fia
Teremté, csókom a márványra szálljon.
A már már hetven esztendős öreg
Eléggé ifjú még lángra gyúladozni,
Keblet ha szépség és ha hon hevítik.

   Most utamat Horvátunkhoz veszem,
A nagyhoz, jóhoz, szenthez. De te rántsd el
A gondolatlant, s sugjad ezt fülébe:
A négy fiú, három leány, s az anyjok
Számlálnak minden órát; láss dologhoz.
Essél elébb keresztül a pörön,
S éld akkor aztán szíved kényeit.

   A burkus háborúban egy huszár tiszt,
Kinek csak két szemét s hosszúra nyúlt bajusszát
Hagyá meg épségökben puska, kard,
Tört karral, czombbal tére meg Tokajba,
Hogy szőleit művelvén, istenének
Élhessen; eddig a világnak élt.
De ő Tokajban is csak kapitány,
S nem szőlős-gazda volt; s midőn vagy ő
Ment látogatni mást, vagy mások őtet,
Beszélgeté, s nagy tűzzel, mint veré meg
Collín alatt ő a nagy Fidriket,
Berlínben ő mint volt Hadikkal, és
Lódonnak ő mint nyert egy Schweidnitzot.
S László (mert ez volt vezetékneve,
Pál a kereszt) addig beszélgeté
Collínját, Berlínjét, és Schweidnitzát,
Hogy szőlejei kapálatlan maradtak.
Szüretkor még is csak kiméne, s látván,
Hogy más furmintot szed tőkéiről,
Sárgát, mint a méz és arany, de neki
Csak egrest ád a parlag; és hogy a
Szomszédok szőlejei, mint a müvelt kert,
Tisztán mosolygnak a néző szemébe;
De farkas-bundaként a többi közt
Az ő parlagja, szürkén a magas
Gordontól és cseplyétől: pisztolyát
Belé süté, s kaczagva hirdeté el,
Hogy ő farkast löve; vegye, a kinek kell,
S tovább is hirdetgette Schweidnitzait.

   Te súgd a László Pál nevét neki,
És ha nem enged, űzd prókátorához.