Vitkovics Mihályhoz (Kazinczy Ferenc)
szerző: Kazinczy Ferenc
Komám uramnak ott fenn rosz napot
Csinála az, a kit egykor oly mohón
Tett volt felévé; s a szegény öreg
– Min kaptak öszve, könnyen képzeled –
Kínjában egybe gyűjti föllegeit,
S eldurczúlt, barna, vad szemöldökével
Int, hogy szakadjanak. Szakadnak ők,
Mintha a Deucalion s Pyrrhája népét
Most másod ízben vojna elölni kedvök.
A csattogónak lángoló nyilai
Felettem egymást űzve hulltanak.
De Jupiter kíméli híveit,
S csak a gonoszt sújtja és a vakmerőt;
S baj s sérelem nélkül beérkezém,
S szállást fogék a Szürke-ló szügyében.
A város utczáit mind elborítá
A szörnyű itélet árja; nem különben
Folyt az, mint a midőn az Ung vizeit
Szőkére festi Mármaros sara.
Én ablakaimból néztem a veszélyt,
Mely barmot és a búzás sok szekér
Gubába burkolt, bús gazdáit érte.
Jön a cseléd. ,Egy nem-tudom-ki akarna....’
„Vásáros? úr?” ,Sem egy, sem más.’ „Ereszd be.”
Belép. Pislongok. Bojtos pipaszár
S sallangos kostök... „Kit keressz, uram?”
,Én? téged!’ „Nincs szerencsém..” ,Várva vártam
Rég óta az órát, mely engem hazánknak
Legérdemesb és legdicsőbb fia
Szemléletére méltóztatni fog.’ –
(Mint a ki titkos csínyán rajta veszt,
Úgy borzadék meg, s a hőség kivert)
S fejével egyet billent, de a derék
Hajolni nem tanúlt. – „Humillimus!
S szabad tudakolni érdemes nevét?”
,Hőgyészi Hőgyész Máté, alázatos
S legkissebb szolgád, leghűbb tisztelőd.’
„S lakása?” ,Máté-Szalka.’ – Széket ád
Cselédem, és kifordúl. Ültetem.
Nem űl. – ,Elállhatok s örömmel állok.’
Töröm magam, mint kezdjem a beszédet,
S tárgyától mely fortélylyal vonjam el.
„S az úr is a vásárra...?” ,Sőt nekem
Nemesbek vágyásaim; tudósainkat
Ohajtom látni, kik gyakorta nagy
Seregben szoktak itten megjelenni.’
„A Nyírben terme jól a búza, rozs?”
,Nem szinte rosszul. Közzűlök sokakkal
Font öszve már a legszorosb barátság;
S örültek énnekem, mint én nekik.
Ez a szerencse, mely most ér; kerűlt.
De végre megvan! Látlak s lángomat...’
„Nagyítva látni a mások érdemet
A tévedésnek egyik szép neme;
S ez a szerény érzés a gyenge kort
Leginkább ékesíti. Gondolom,
Szathmár ismerni fogja annak becsét,
Kit e szokatlan érdem fényesít
Szolgálsz, Uram ?” ,Nem; én magamnak élek.’
„Szép! és igen rút együtt! Arra just
Csak az kap, a ki másnak éle már.
S hidd, a ki másnak él, magának él.”
,S az gáncsol-e, kinek példája véd?’
„Igaz lehetne gáncsom, bár talán
A vétkes példa kárhoztatna is.
A férfikor legelső éveiben
Megtettem, a mit kellé, s ment vagyok;
Hajló koromban illő megpihennem.”
,Ravaszkodol; de nem megy semmire.
Mint Antaeuscht kapa fel Herculesch,
Úgy kap karom fel messzére a neked
S nekem nem honni föld al gondjaitól.
Szólj, a hogy illik. Anch' io Pittore!
Elrettenek Energumenusom
Képétől és hangjától. Jaj szegény
Bordáimnak, Antaeussá ha tesz!
Mondám, s főt hajték a Pittor előtt.’
A rettenés feloldja a néma nyelvet,
S hazudni s hízelkedni megtanít.
Nem tudtam eddig: illő, tudjam én is.
„S poéta az úr?” ezt kérdem. ,Pásztoraink
Mondják; de nékik hinni nem merek.’
„Oh szép! igen szép! Úgy Szathmár ködéből,
Melyben Sylvester óta volt, kikél.
Tiszánk magyar dalt még önn gyermekétől
Nem halla; mert Szabó, Gvadányi, Földi
Vendégek voltak szélein, s az Agis
Dallója[2] rég elhagyta Berczelét.
Le lesz törölve e szenny majd általa,
S büszkén fog árkán a zengő szaladni.
Ha nem veszed bántásnak: kit vevél
Vezérül a szép pályán? Rajnis-e
Példányod, és Szabó? Dayka-e s Virág?”
Rettentve néze rám ismét szeme,
S elhallgaték. „Mi baj? nem értelek;
Szólj!” – fútt s törlötte gyúladt homlokát. –
„Mi baj? nem értlek; szólj!”,De hát neked
Sarcasmusch-e mind írva, mind beszédben,
Leginkább kedvelt tonusod?’ „Hogyan?”
,Vagy engemet van kedved öldökölni?’
„Hogyan?” ,Hogyan s hogyan! És még hogyan
Azon felűl! Szólj úgy, a hogy magyarnak
Magyarhoz illik; egy nyájban vagyunk.’
„Uram, nem értem e neheztelést.
Megvallom: a kedv szesszenései
S játékos hangja, mely simongva karczol,
Kedvesb előttem, mint az a komolyság,
Mely latra teszi gondosan szavát,
S szökellést adni fél a gondolatnak.
De én csak ott enyelgek, a hol illő,
s a hol értenek; biztos barátim
Kedvezve hallják kényem hangjait.
Hol kell, nálamnál senki nem komolyb.”
,És még is azt a négyet példaképen...?’
„Mit? hogy?” ,Hisz azt magyarnak... Nem hiszem.
Ingerlesz!’ – Csak most értém a bolondot.
Kilökjem? ah! de folytatá szavát. –
,Magyarnak én azt ismerem, s csak azt,
S nem senkit, senkit! mint azt, a kinek
Szép nyelve még nincs elkeverve mással,
Ki nem szorúl a vendég maszlagára,
Kenőcsöt útál, s gondolatjait
Tisztán s tekervény nélkül mondja ki;
Magát a nyelv urának nem hiszi,
Nem szabja a törvényt, új szót nem farag,
De a régit érti, s tiszteli a szokást.
Úgy ír, a hogy beszél – egy szóval: a ki
Köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt meg.’
„S ezek szerint a négy...?” ,Rosz verselők!’
„Én őket jóknak néztem, bár közöttünk
Nem lettek és nem nőttek s nem maradtak.” –
Tüzem lohadt s az álnokságok atyja,
A vén csábító, a ki énutánam;
A mint tudod, hol egy, hol más alakban
Kísértve kullog, azt sugá tanácsúl,
Hogy a legénykének vetnék csapot.
S én, a ki hű tanácsnokom' hiába
Nem szoktam súgni hagyni, teljesítém. –
„Engedsz egy kérdést?” így szólék. ,Parancsolj.’
„Midőn beleptél, engem a haza
Fő nem-tudom-miének mondogattál.
Minek tekint az engem, a kinek
Rosz író ez a négy? fejtsd meg titkodat!”
,Mindég kötődől! S azt hiszed talán,
Hogy én nem értem, hogy magasztalásaid,
Melyekkel rólok írva szólsz, döfések?
Valónak őket csak Mihók veszi.
Nem mersz beléjök kötni, s lopva sújtod!’ –
Megszégyenűlve rogytam öszve, s nem volt
Erőm elfedni a döbbenést. Azonban
Egy nagy rakás vers asztalomra hág.
Hol vette, nem tudom. Gyors forgatással
Szaladt el rajta végig, s ,Itt van!’ úgy mond;
,Reá találtam; ennek nyújtsd figyelmed.’
„„Az istenek nagy gyűlést hirdetének
A Szengellér hegyén, s Árpád királyunk
A nemzet íróit mind bémutatta.
Jobbra a poeták, balra a prosaisták
Fogának helyt, és íme Jupiter
Tüzet lobogtat s mond: Eredjetek,
Amott van a tárgy; lássuk ki a legény!
Előjön a szakállas Regyekrel[3],
Futásnak indúl, s ah, – orrára esik!
Előkerűl köszvényes lábain
Sylvester, futni kezd, s – orrára esik!
Előkerűl Tinódi jó Sebestyén,
Büdöslik a bortól, s – orrára esik!
Fut Pesti Gábor is, s – orrára esik!
Dúdolja Ilosvai Toldinak bikáját,
Halad, szökik, s ah, most! – orrára esik!
Így Szenczi-Molnár, és Filiczkie;
Így Zrínyi Miklós bán, és Gyöngyösi;
így a szegény Beniczki uram, s azok,
Kik a poetai krónikában élnek.
De végre előjön Gyárfás s rókaprémű
Tógáját ölbe fogja, megszalad,
A szem sem éri, s nézd, – a tárgy övé!
S lett s nőtt s maradt! ezt zengi Jupiter,
És Jupiterrel a Gellér hegye!””
„Bizony szép! mondhatom; már ez bizony szép!
Kegyetlenűl szép! S mind a költemény,
Mind a kidolgozás! S a vers kecses!” –
Taréja nőttön nőtt az emberemnek;
De, mint gyakorlott mester, tetteté. –
,S ím, itt Pazmánról!’ monda! ,kérlek, halld ezt:
„„Hogy Pázmán magyarúl alkalmasint tuda,
Tekintsd hol született, s többé nem lesz csuda.
Szűlte volna Eger, Győr, Sopron, Pécs, Buda,
Úgy szólana, mint szól síp mellett a duda.
De mivel az a táj szűlte nemzetünknek,
Mely szűz birtokában vagyon szép nyelvünknek,
S föl nem vette rongyát irhás zsellérünknek:
Nagy méltán tarthatjuk egyik fő díszünknek.””
„Hogy téged a gonosz...” mondám magamban.
De ím nyílik ajtóm, s a cseléd jelenti,
Hogy Pipszem érkezik; nem lél szobát,
S vendégem lenni vágy. „Ez kelle!” mondám;
„Hadd jőjön; ő most kétszerest Apollóm!
Ismeri az úr Dessewffyt? Ő Virágnak
Dühödt barátja, s érte botra kél.
Tréfálni a gróffal…” ,Gro-óf?’ „De gróf! s barátiért
Botot nem kímél. Jó lesz elszelelni.”
Az én emberkém kapja verseit
S szalad s az ajtóban Pipszembe botlik.
Sikoltva megy a grádicsnak s lefordúl.
Tolvajnak véli minden; öklözik,
Rugják, ütik, verik. De ő kiált:
Köztünk lett! köztünk nőtt! köztünk maradt meg!
* * *
Barátom, egy szót, egy okost! elég
Volt eddig dévajkodni; van határ
Mindenben; – valld meg: mint zengett fülednek
Ez a közöttünk lett, nőtt és maradt?
Qh! írd könyvedre s mondd el reggelenként,
És a midőn az álom ágyba csal,
Hogy téged a kettős hegy bérczeitől
Hőgyészi Hőgyész Máté tiltva tart.
Haszontalan! te nem levél közöttünk,
S Szemerével, vélem s kedves Kölcseymmel
Mételytelen mezőkön nem legelsz.
Egernek nőttél zajgó habjai mellett;
S atyád továbbad azt a bölcseséget,
Mely szent Cyrillről s társáról maradt,
Budai felének jött tanítani.
Te lészsz az első, kit később Horányink
Tisztelve fog nevezni, hogy hazánk
Nyelvét, mint annak méltó gyermeke,
Pápaink tüzénél gyúlt szívvel szeretted;
S feleid között az első, sőt korunkig
Egyetlen voltál, a ki azt miveléd.
De elég akarni? Ah! meséidet,
Melyekre Lessing is javalva nézne,
S epigrammáidat gúnyolva fogja
Recenseálni Hőgyész, s elbeszéli,
Hogy itt s ott, és emitt s amott s tömérdek
Más s más helyekben vétkeket követtél;
Mert (a mit sajnál) vétekben születtél!
A könyvcsinálást hagyd nekünk, s rohanj
Rengő karokkal mátkád szép keblébe,
S csókjaiddal hintsd el φοβεροτατώς[4].
Jegyzetek
- ↑ A szerkesztő, Balassi József megjegyzése:
E híres epistola, mely 1811-ben készült s külön füzetben jelent meg, volt megindítója a nyelvújítási harcznak. Kazinczy a rossz és ízléstelen költőket gúnyolja benne. - ↑ Agis dallója: Bessenyei György
- ↑ Regyekrel: Régiekről - kiemelés végett a nyomtatásban fraktur betűkkel szedték.
- ↑ φοβεροτατώς : „adverbium in gradu superlativo vocis tremendus. Ezzel az új görögök épen úgy élnek a conversatiókban, mint a magyar: rettenetes! és a német: schrecklich!” (Kazinczy jegyzete).