Visszhang az előszobában
szerző: Tóth Árpád
Lukács készül a nagy audienciára. A Burg fogadótermének az
előszobájában várja, hogy beeresszék. Közben a tükör előtt el
próbálja mondani, hogy mit fog rebegni a felséges úr előtt. Mélyen
meghajlik a tükör előtt, s izgatottan, drukkolva elkezdi a mondókáját:
Felséges úr! alázattal jelentem,
Hogy a kihallgatáson megjelentem,
Megjelentem ügyemről referálni...
(Itt belekacsint a tükörbe, s ravaszul mormogja az orra alá):
És amit lehet, még kireperálni!
De hol is kezdjem? Alig jutok szóhoz...
(Egy pillanatra elhallgat, s a szoba márványfala ekkor a következő
visszhangot zengi vissza):
A VISSZHANG Sóhoz!
LUKÁCS (megrettenve):
Felség, akaratának hódolok,
Elmondom, hogy volt az a sódolog.
Hát az a Désy... hm... belém kötött,
Hogy én busás üzleteket kötök!
(dühösen) Juj, hogy a görcs a nyelvire szaladna!
A VISSZHANG Zalatna!
LUKÁCS (izzad).
Pardon! igen! hát hol is hagytam el?
Hát egy napon a Désy szót emel,
S aszongya ez a goromba legény,
Aszongya, hogy a Magyar Bank meg én,
Hogy mink... hm... hm...
(zavarban) Pardon! Szégyellem mondani...
A VISSZHANG Lemondani!
LUKÁCS (ijedten néz a függönyök mögé, reszketve):
Igen, Felség, lemondok, mert muszáj,
Csak még arról szól e szomoru száj,
Hogy kit ajánlok helyemre utódul!
(lelkesen) Nagy ember ő! Felé hódolva tódul
Hej, huj, a mungók drága tábora,
Övé a záptojások zápora,
(rikkantva) - az alkotmányt felfüggeszti, huj!
A VISSZHANG Geszti? Pfuj!
LUKÁCS (letörten):
Úgy hát Felséged engedje meg, pardon.
Magamra nézve szükségesnek tartom,
Hogy elmenjek, és hogy Tisza is jöjjön,
Engedje meg tehát Felség, könyörgöm,
Hogy elmenjünk, mert nevünk vád fené be...
A VISSZHANG A fenébe!
Ebben a pillanatban megnyílik az ajtó, s a félig ájult Lukács
betántorog a nagy audienciára.