Főmenü megnyitása

Wikiforrás β

Visszatekintés (tanulmány)/VI

< Visszatekintés (tanulmány)
←  V. Visszatekintés (tanulmány)
szerző: Arany János
VI.
Megjelent részenként a Szépirodalmi Figyelő 1861. évi folyamában.

„Venio nunc ad fortissimum virum”, azaz visszaugrom az előttem szólt képv.... akarom mondani: értekező úrnak eddig kerülgetett magyarázatára, az igék időiről. Nem örömest szólok e tárgyhoz, részint mert nincs reményem a tengert kanállal kimeregetni, részint attól tartva, hogy e kérdésben habozást nem ismerő nyelvészeink előtt elárulom nagy tudatlanságomat. De ha már szólanom kell. legjobb lesz őszinte vallomáson kezdeni. Én nem tudom a magyar igeidők helyes használatát. Hiszen megírta Hunfalvy, Fogarassy, írja most is Brassai, stb. Még úgy se tudom. Egyik 6–7 százados irodalmi gyakorlatra utal, másik a franczia időknek megfelelő árnyalatokat keres és talál nyelvünkben, míg a harmadik a népre, az élő nyelvre hivatkozik. Homlokegyenest ellenkező theoriák tülkölődznek egymással. Egyik azt mondja: a múltban folyó s nem végzett cselekvés, állapot kifejezésére vala segédigés jelen kell, másik az iskolában tanítja (lásd Szvorényi legújabb Nyelvtanát), hogy ily állapot az ék vagy ám, ém végzetű mult idővel lesz kiteendő; míg egy másik a t ragos multat ismeri csupán az ily esetben. A. theoria szerint így kell írnunk: „Tegnap éppen írok vala, midőn barátom hozzám belépe”. — B. theoria így követeli: „Tegnap épen írék, midőn barátom hozzám belépett”. — C. theoria megöl, ha így nem ragasztod: „Tegnap épen írtam, mikor barátom hozzám belépe”. Boldog isten! Nem csoda hát, ha tisztelt Brassai úr épen a Figyelőből, épen egy oly fordításból, melynek magyarságára tart valamit fordítója, idézi a leghajmeresztőbb bűnöket az igeidők használata ellen. „Ott lábatlankodik, — úgymond — tarkán egymás mellett: elkölté — ült — heverésze — bealkonyodott — felöltözék — vette — ment — kelle — közeledett — jutott — találkozék — ritkultak — mutatkoznak — bámulta”. — „Próbálják — így folytatja aztán — vajjon a legmélyebbre ható artézi kútfúróval és legfeszítettebb szorgalommal bírnak-e oly elvet feltalálhatni, a melyből kimagyarázhatnák, miért van az idézett helyen az igék némelyike — a bevett nevezet szerint — félbe múltba, másika egészen múltba téve”. Megvallom, nehéz is volna elvet találni, a hol nincs, legfölebb a széphangzás elve, hogy az egymást sorban követő igék ne rímeljenek a mondatban. De ki hát az, fél század óta, íróink (vagy pláne verselőink) közt, a ki elvekhez tartotta magát e részben, s azokat különcz színezet nélkül ki is vitte? Vörösmartyt nem gondoltuk rossz magyarnak, noha így énekel Cserhalmában:

Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészté.
Az még sem rendűlt, romlatlan férfi erőben
Áll vala társai közt...

No már most, kérem szépen. Előáll Elv No. 1. Vörösmarty nem tudott magyarul. Így kelle írnia: „Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészti vala, Az mégsem rendűl vala (vagy rendűle, ha csupán egyszeri rövid állapotra gondolunk; rendült, ha mint befejezett megtörténtet — vagy inkább nem történtet veszszük) romlatlan férfi erőben áll vala”. Csak ez utóbbi van jól neki. Arra, hogy mit tett volna költőnk e tenger valá-val a hexameterben, arra ő nem gondol. Következik Elv No. 2. Mind nem jól van! kiált. Csak az emészté fejezi ki a folytonosságot, a másik kettő helyébe is rendűle, álla kell, mert az is folytonos állapot. Elv No. 3. pedig csak a rendűlt formát helyesli. Szerinte így kellett volna: „Árpádnak honját Salamonnal sok baj emésztette. Az mégsem rendűlt, romlatlan férfi erőben állott társai közt”. Hozhatja artézi kútfúróját akármelyik. Egyéb elvet nem talál, mint a rhythmus és eufónia elvét.

Szomorú védelem, mondhatja akárki méltán, a hibát hibával menteni vagy azzal, hogy a stilista elve az elvtelenség, hogy következetes a következetlenségben. De mit tegyen az ember? Senki jobban nálam nem gyönyörködik azon szókötési szabatosságban, melyet az igeidők pontos használata más nyelvekben eszközöl. Senki nem bámulja inkább, mint én, amaz állandó törvényeket, melyek szerint a nyelv, habár változik egyes szavakban, sőt hajlítási végbetűkben is módosul, az idők rendjét századokon keresztül megőrzi s nem máskint él velők a költői, mint a prózai nyelv, nem máskép a stíl magasabb, mint alneme, nem máskép egyik nyelvjárat, mint a másik. Bizonyosan mély, a nyelv szellemében eleitől fogva gyökerező oknak kell lenni rá, hogy az irodalmi nyelv legelső megszólalásától kezdve, annak teljes felvirágzásáig, oly korban is, midőn grammatikának még híre sincs, egymástól elszigetelve élő, külön nyelvjárást követő írók ugyan azon igeidőket, talán más kiejtéssel, de ugyanazon szókötési viszony jelölésére használják. Az újabb irodalmak szabatossága e részben nem annyira költi fel bámulatomat, mert föltehető, kivált mióta a nyomda is közreműködik az írói nyelv állandósításában, hogy egyrészt kölcsönös példa által jött be e szabatos egyformaság, a nélkül, hogy a népi ajkon elegendő alapja lett volna: de ha tekintem az ó-literaturát, a hellént főkép, sehogy sem tudom elhinni, hogy az igeidők viszonyát Homér vagy előtte más rhapsod találta fel, állapította meg, tette változatlan például az összes, utána következő irodalomnak, anélkül, hogy a nép nyelvében kifejlődve szállott volna rá. Bizonynyal e formák helyes használata ép úgy a született, anyatejjel beszítt, a zsenge gyermekkorban elsajátított nyelvérzéken alapult, mint nálunk például az igék határozott és határozatlan alakjával élés, melyet az sem téveszt el, kinek nyelvtanról semmi képzete; vagy mint például az angolban a jelen idő formáinak különböztetése (I write, I do write, I am writing) vagy az I would sajátságos használata.

S mi történik nálunk? Oly korban, midőn nyelvünket a fejlődés nevezetes fokára jutottnak véljük, egy egészben hét századra felvihető irodalom s közel egy század óta (a testőröktől számítva) folyó irodalmi reform után ott vagyunk, hogy legjobb íróinkban hiába keressük az igeidők használásának törvényét, hogy nyelvészeink csak most vesződnek e törvények feltalálásával, ellenkező, egymást lerontó theoriákat állítnak fel; a népnyelv pedig sem egyiket, sem másikat el nem ismeri. Ha az irodalmi nyelv történetét kérdezzük, ez a legrégibb hajdantól mintegy a múlt század derekáig oly állandó törvényt mutat fel, melynek lehetetlen volna nem hódolnunk, ha először a népnyelvben, a mai élő nyelvérzékben elegendő támaszát lelnők s így a latinosság vádjától megtisztíthatnók, másodszor, ha vala, volt legyen stb. segédigés, összetett formákra nem kárhoztatna, mi ellene van nemcsak a költői hangzatos, rövid, rhythmusos nyelvnek, hanem a prózai csinosabb előadásnak is. Ugyan olvassák kérem, az így fűzött stilnak egy legújabb mutatványát a pesti ág. hitv. gimnasium idei Értesítőjében, s mondják, lehetséges-e ily magyar stilus, irodalmunk úgynevezett aranykora után? A Cyropaediáhól van az véve, s igyekszik a görög tempusokat megfelelő magyar igeidővel adni vissza, azon szabályok szerint, melyeket fáradhatlan tudósunk Hunfalvi Pál, a régi kizárólagos irodalmi használat és legelső nyelvtanaink nyomán, megállapított. „Csakhamar kortársai közé elegyedve (Cyrus), megbarátkozott vala velők; magának atyjaikat is csakhamar megnyerte vala... úgy annyira, hogyha a királytól valamit kívánnak vala, csak fiaiknak mondják vala, hogy kérjék Kürosztól kívánataik kieszközlését. Asztüiagesz pedig, ha Kürosz tőle valamit kér vala, az ő kedvéért semmit nem tagadhat vala meg; mert midőn megbetegedött vala, sohasem hagyja vala el nagyapját s nem szünik vala soha a sírástól, sőt mindenki láthatja vala rajta, hogy nagyon fél, nehogy nagyapja meghalna. Éjjel is, ha Asztüagesz valamit kíván vala, Kürosz vala az első, ki azt észreveszi (vala) s legserényebben felugrik vala, hogy szolgálna abban, mit kedvére valónak tart vala. S így lőn, hogy magának Asztüageszt egészen megnyeré. És talán kissé bőbeszédű is vala Kürosz”. stb. Nagyon elég. Im, e néhány sorban nem kevesebb mint tizenhét „vala”, melyek közöl csupán egyet (a zárjel közöttit) lehetett meggazdálkodni. Kérdek immár minden aesthetikus fület, hogy, bár prózai stilunk, ide menjen-e vissza, nemhogy költészetünk, melynek formáit az örökös vala tönkretenné? Szomorú kénytelenség volna még akkor is, ha az élő nyelv csupán e formát ismerné törvényesnek: de akkor meg kellene hódolnunk. Hanem az élő nyelv ugyan édeskeveset tud e formáról, lehet, hogy valaha többet tudott, hogy a régi irodalmi használat nem csupán latinos erőszak, hanem volt némi gyökere a nép nyelvében, de melynek már alig-alig sejteni nyomát. Ha mégis a görög vagy latin hangzatos időformákat nyernők e gépies összetétel helyett, akkor a népnyelv hagyta bizonytalanságban inkább folvehetnők irodalmi használatra, mint fölvettük az and-end jövőt, az ám-ém multat. de ez örökös valától, én legalább, iszonyodom s futok!” Nemde, ön is, nyájas olvasóm?

A mit én a múltak s általában az idők használatára nézve Bihartól Pestig tapasztaltam, az leginkább összevág Imre Sándor észrevételeivel, melyeket pár éve, talán a „Magyar Nyelvészet” lapjain, előadott. A nép, mennyiben én ismerem, a t-vel ragasztott múltat használja legtöbb esetben, ha beszéde elmúlt időre vonatkozik, legyen az imperfectum, aoristus és perfectum, vagy plusquamperfectum viszonyban. A szükséges árnyalatot időhatározókkal, úgynevezett igekötőkkel (meg, fel, le stb.) vagy általában szókötési fordulattal, olykor hangnyomatékkal fejezi ki, úgy hogy a jelenteni kivánt viszonyra nézve semmi oly kétség nem marad, mely gátolná a megérthetést. Ugyanez irodalmi nyelven is eszközölhető, kivéve talán a hangsúly esetét, elannyira, hogy gondos stilista, ha csupán a népet követi is. zavar nélkül fogja magát kifejezni. Itt hát először is az a kérdés volna eldöntendő, hogy midőn a népnyelv, néhány száz négyszög mérföldnyi kiterjedésben, semmi szükségét nem érzi az ídőformák állandó megkötésének, van-e arra szükség az irodalmi nyelvben? Azt mondják, van; mert az élő nyelvben nem fordulnak elő oly összefont constructiók, melyek a mondatok viszonyainak oly pontos kijelölését kívánnák, mint az írói nyelv; továbbá, hogy szegény dolog segédhatározókkal, igekötőkkel tenni ki, amit más nyelv már az ige alakja által is teljes pontossággal kifejez. Nem akarok hát ama barbar nyelv szószólója lenni, csupán azt vizsgálom, mely időformákat használ még a nép az említett t ragos forma mellett, micsoda árnyalatot köt hozzájok s mennyiben egyez velök a nyelvészet e vagy ama theoriája.

Mellőzve a múltnak jelenítését, midőn t. i. az elbeszélő nép is, szintúgy mint az író, jelenidőt használ („Odamegyek, csillagom, hát látom, hogy a feje be van törve” stb.), a mi már inkább a beszéd figurái közé mint nyelvtanba tartozik: hallani még az ék, ám, ém úgynevezett aligmútlat, hallani olykor a vala vagy volt összetételű régmúltat, egyiket sem annyiszor a mondottam területen, mint talán Erdélyben, főleg a székelyek közt. Az ék, ém formára nézve ifjui nyelvérzékem s tapasztalásom a nép körül annyit mond, hogy a debreczeni grammatika aligmultja, bármily tökéletlen műszó legyen a görög vagy latin imperfectum jelölésére, kifejezi egy részben. Ugyanis a nép (az én népem t. i.) e formával csakugyan oly múltat fejez ki, mely csak az imént ment véghez, de ezenkívül más árnyalat is van benne. Van afféle, mint az aoristusé, mely pillanatnyi cselekvésre, állapotra vonatkozik: de van és ez legjellemzőbb, ami a cselekvés váratlannságát is magában foglalja. Triviális példát idézek, mert ebben nyilatkozik a romlatlan nyelvszellem. „Nézze már, szomszédasszony, elkapd a héja a csirkét!” — „Míg egy kicsit szenderedtem, ellopák négy lovamat!” Ugyan ezeket, kissé több nyugodtsággal, t ragos perfectumban is széltire mondják.

E szerint azon theoria, mely az ék-ém forma állal folytonos múltat, melyben valami történik, vagy gyakori múltat, szóval latin imperfectumot akar kifejezni, homlokegyenest jár a népi használattal, mely azt sohasem alkalmazza folyó cselekvényre. A Szvorényiból vett példa: „Tegnap épen írék, mikor a barátom hozzám jött”, merő tagadása a népinek. Közelebb jár hozzá, látszólag, a hat százados irodalmi gyakorlat, mely mellett Hunfalvy küzd s melyet e részben Brassai is elismer, hogy t. i. ez igealak pillanatnyi cselekvényt vagy a cselekvény pillanatnyi kezdetét, de soha nem folyamát adja vissza, mint a classicus nyelvek illető tempusai. Ez, a mennyiben pillanatra vonatkozik, áll is, de nem áll, ha egyrészről az alig múlt idő árnyalását, másrészről ama rögtöni, váratlan meglepetést veszszük, melyet a nép általa kifejez. Alig múlt, csak az imént-re vonatkozó jelentése annyira uralkodik, hogy semmi sincs inkább ellene a népi nyelvérzéknek, mint régen történt eseményekre ily igeidők hosszú sorát alkalmazni aoristus-képen; sőt annyira a jelenhez tapad e forma, hogy az ismertem népszólásokban egyátalán nem lehetne így beszélni: „Öt évvel ezelőtt egy darab földet vevék, árát kifizetém, bevetém búzával, learatám, elnyomtatám, kiadám belőle a nyomtató részt, mégis maradt (vagy pláne marada) húsz mérő búzám”. Van azonban eset, mikor ez aligmúlt jelentés nem vétetik oly szigorúan, hanem helyette a váratlanság, e miatti csodálkozás, sajnálat, szóval a felindulás valamely neme uralkodik s a pusztán idői vagy szókötési viszony jelölése helyett, a pusztán grammaticai árnyalat helyett oly magasabb szempont áll be, mely már az érzelmi világba szolgál: ilyenkor régebben történt eseményre is vitetik az ék-ém forma. Például. Két ismerős hosszabb távollét után összetalálkozik; beszélgetnek az azóta történt változásokról s az egyik felsóhajt: „Meghala szegény Péter is!” Lehet, hogy Péter halála épen nem új dolog, de nekik nem volt még alkalmuk egymás közt emlegetni s mint váratlanul, csak most történtet hozzák fel. De a másik már így felelne rá: „Meg biz az, tavaly halt meg (nem hala) szegény!”

Ennyi az, mit én a szóbanforgó időforma népi használata felől tapasztalásból mondhatok. Ha szűz nyelvérzékemre hallgatok, nekem ez igealak olyatén alkalmazása, mint Hunfalvy, s úgy látom, Brassai is szeretné, csak oly visszás, mint a vala-vala imperfectumok. A jelentől messze távolban történt, habár egyes, pillanatnyi cselekvésekre, aoristus formán használt: „akkor oda méné — leüle — szóla — monda — felele — meglátá — megharaguvék — botját fölemelé — megüté — elkergeté” — s az egész litánia, bármely tiszteletteljes reminiscentiát költ bennem a bibliára, idegen legbensőbb nyelvérzékemtől. Elannyira, hogy ennek sugallása szerint az ék, ém alakú igeidő épen nem volna alkalmas történeti elbeszélésre, kivéve a szereplő egyének szájában. Mert, a mint fönebb kifejtem, igaz, hogy a cselekvés rövid mozzanatát fejezi ki, de alig múlt jelentésénél fogva oly közel áll a beszélő egyén jelenéhez, hogy régi — már igaz vagy költött — történet elbeszélője, például historicus költő nem használhatja; ama váratlan vagy indulatos kifejezése pedig nem talál az elbeszélés nyugodt folyamához. Csupán a beszéltetett személyek szájába lehetne adni, kik mind oly helyzetben lehetnek, hogy valami cselekvést, állapotot, magokra nézve alig múltnak tekintsenek, mind a váratlan meglepést, a kedély felindulását fejezhetnék ki e formával, épen úgy, mint az élő, mozgó, beszélő nép. Így áll, mondom, a dolog, ha csupán a magam s a fent kijelölt pontok között lakó nép nyelvérzékét veszem számba. Ha pedig ettől eltérek, ha az irodalmi használás tömkelegébe sodortatom, akkor rám nézve mindegy, akármi értelem köttetik e formához, csak meg legyen állapítva, általánosan elfogadva, mert ekkor már nem nyelvérzékem, hanem a grammaticai czélszerűség határoz. Minden esetre fontos azonban, hogy a nép e formát sohasem használja folyton-folyó cselekvésről; habár másrészt megfordítva nem áll, hogy pillanatnyi vagy kezdődő cselekvésre, a felhozott eseteken kívül is, használná. Legalább, a mennyire én tudom, közvetlen tapasztalásból. Mert sejtem, hogy Erdélyben sokkal szélesb körű e használat s Brassainak, midőn a népre hivatkozik, az ő szempontjából talán igaza van. Egyébiránt jegyezzük meg, Brassai csak azt mondja: „alig van nyelvfertőztetőbb, magyar fület fájdalmasabban vagy bosszantóbban sértő egy visszaélés, mint a ,látám — hallám — evém — alvám’ formáknak olyas cselekvények vagy állapotok kifejezésére való használata, amelyek az illető időben még nincsenek bevégezve, hanem folyvást tartanak vagy ismételtek vagy szokottak”. Nosza fordítsuk meg. Állítja-e Brassai úr, hogy oly cselekvényekre, állapotokra, melyek az illető időben már be vannak végezve (szabatosabb kifejezés kellene ide, mert ez a perfectumot, plusquamperfectumot is befoglalja) nem tartanak folyvást, nem ismételtek, nem szokottak (tehát: „oda méne, leűle, szóla, felele, meglátá, megüté, elkergeté”), szóval, hol momentán cselekvés vagy állapot kifejezendő, ott a nép mindig vagy minden különbség nélkül az ék-ém igealakot használja? Mert ez döntené el a kérdést: van-e alapja a népnyelvben az ék-ém forma aoristusi használatának? Az én népem valami mást mond. Az a Pesten forgott ifjú, kinek szavait Brassai úr idézi, bizonyosan nem a tiszai néptől tanulta el az ék-ém formának se helyes, se helytelen használata módját.

A vala összetételes folyómúltra nézve azt jegyzem meg röviden, hogy azt a mi népünk csak bibliából ösmeri, beszédben teljességgel nem használja, se végzetlen, se semmiféle múlt értelemben. Ellenkezőleg, ugyan tarka használatát látom az erdélyi, főleg háromszéki szójárásban. (Lásd az idei Magyar nyelvészet III-dik füzetét.) Bezzeg van ott: „mit mond vala kéd? felépítők vala; megkínálám vala; nem éré vala fel; be nem végzi vala” stb. Kár. hogy a tisztelt értekező, kinek példáiból szedjük ezeket, nem rakta utánok mindenütt jelentésűket, mert így néhol kétségben maradunk, indicativusi segédige-e a vala, vagy pedig a volna helyett áll. Mindez bizonyítja állításomat, mennyire kiáltó szükség egybegyűjteni a szókötési árnyalatokat — hová az igeidők használata is tartozik — az összes élő magyar nyelvből; mert csak azok nyomán lehet a tempusokra végérvénnyel határozni. Addig én — és még sokan — eclecticusok. maradunk: s egyéb törvény nem létében a múlt idő kifejezése körűl legalább a jóhangzást, változatosságot követjük, ha megsokalltuk a nép t-ragos perfectumait.

–––––