Visszatekintés (tanulmány)/V
| ← IV. | Visszatekintés (tanulmány) szerző: Arany János V. | VI. → |
Semmisem könnyítené annyira a stilista feladatát, mint egyszerű, kivétel nélküli szabályok. E szerint megfoghatom, ha íróink nagy részénél időről-időre bizonyos nyelvi, stilisticai statutumok látszanak megállapítva, ha nem is elméletileg, legalább a közös gyakorlat és lelkiösmeretes ragaszkodás által. Ilyen már a könnyen betanulható szabály: „ő személyre, az dologra vonatkozik”. De aki e szabályt, minden következményeivel, híven akarja foganatosítni, ha ép nyelvérzéke van, csakhamar észreveszi, hogy vagy az élő nép örege, apraja hibásan beszél, vagy e lapidaris törvény nem oly mindent befoglaló, mint gondolta. Ki azon feltételből indul ki, hogy az élő nép, nem egyedenkint vagy tájankint, hanem egész összletében, hibásan, szabálytalanul beszél, következőleg a nyelvtudós tiszte megszabni a korlátokat, octroyálni a törvényeket, melyek határai közt szabad csupán mozogni a nyelvnek: ahhoz jelenleg nincs szavam. Ki azt állítja, hogy más szókötésre van szükség, ha cselédemmel értekezem, ha társalgok, ha magamat.,ungenirt’ átengedem az anyai tejjel beszítt, a gyermekszobában vagy a póriskola dulakodásai közben kifejtett nyelvérzékemnek, másra pedig, ha vezérczikket írok, ha regényem személyeit beszéltetem, ha színpadról szólok a közönséghez; hogy a mi ott természetes, jól kötött, jól rendezett beszéd, itt nem az, hanem itt más rend, más kötés, más viszony kell: az csak menjen a maga útján, mert az enyémmel sohasem találkozik. De a ki elismeri, hogy a nyelvész kötelessége nem ,a priori’ szabályok felállításában, vagy részletes igazságnak egyetemes törvénynyé emeléséhen, hanem abban áll, hogy legkisebb árnyalatig kinyomozza a nyelv szellemének élő nyilatkozásait (s a múlt irodalmi hagyományát csakis ez élő szelem kritikája mellett fogadja el): az a föntebbi szabály kérdésében meg fogja hallgatni — nem is mondom már: a népet, a szegény parasztot, mert félek a vádtól, hogy e mi dicsőséges stilusunkat el akarom póriasítni, — hanem meg fogja hallgatni azt a kisasszonyt, kinek nyelvérzéke öt-hat sprachmeister s divatlapjaink által még nincs tönkrejutva, azon atilás öreg urakat, kik a leendő termés felől beszélgetnek vagy önmagát, tulajdon primitiv kifejezésmódját; apellálni fog rosszúl értesített, azaz 20–30 évi zagyva táp által megrontott nyelvérzékitől saját jobban értesült, azaz még minden idegen befolyástól ment, szűz nyelvérzékihez. „Ő személyre, az dologra vonatkozik”. Első tekintetre ki vonná kétségbe ezen szahály helyes voltát, noha így is azonnal szembe tűnik egy kis gyöngéje. Nem mondom a lovamról: ő kehes, nem a kardomról: ő rozsdás, ellenben a Deák felirati javaslatáról tudom, hogy: ő írta stb. Eddig áll. De az az már itt is mutogatja foga fehérét, hogy ő nem a személynévmás neutruma, mely csupán dologra vitetik (mint például az angol it), hanem mutató, még pedig távol mutató névmás, mely személyre, dologra egyaránt vonatkozhatik, mihelyt ezeket a szóló magától kissé távolabb viszonyban gondolja, „Péter volt nálad?” felelhetem: ő, felelhetem: az. De az ő kissé melegebb, szívélyesebb árnyalat, mint az az, míg egy harmadik felelet, mely a kérdés alanyát ismétli: Péter, közönyös árnyalatnak látszik. Tehát már e példák szerint sem mindenható szabály, hogy: „ő személyre, az dologra”; legfölebb szükségben segítő iskolai szabály az elemi tanítás könnyebbségére.
De még inkább föltűnik e szabály odvassága, ha a következtetést nézzük, melyet „belőle” némely stilistánk von. Ezek szerint most sem lett volna szabad belőlé-t írnom, hanem: abból-t, mivel a belőle személyragos névutóban ő lappang s e helyett áll: ő-ből, az ő pedig csupán személyre vihető, dologra nem, s itt a „szabály” dolog, nem személy. Jól van, tisztelt uraim, de nem sejtik-e, hogy önök e szabálya szerint az egész nemzet rosszúl beszél magyarúl? A népre hivatkozzam-e, mely így dalol: „Be van az én szűröm ujja kötve. De nem tudod rózsám, mi van benne” — meg így: „Túrós tészta derelye, Egyél rózsám belőle'” meg így is: „Felszántottam Czegléd-utczát ugar gyanánt, Belé vetem a rózsámat búza gyanánt...” stb. stb. a végtelenig? Vagy a régi irodalomból idézzek: „Vegyen kegyelmed benne (aranyokban, mai szólás szerint: aranyakból) a mennyit akar... Ügy ada felesége egyet az étekfogónak belőle”. (Cserei)? vagy classicus Berzsenyink tölgyét említsem, melynek: „benne termő férgek erős gyökerét megőrlik?” — Azt hiszem, fölösleges. Önök, ha útra készülnek s a táskát szereltetik, magok is így fognak szólani az inashoz: „Vedd ki belőle a régi holmit s rakd belé ezt meg ezt”. Valóban nem tudom, én vagyok-e nevetséges, hogy ily kézzelfogható dolgot magyarázok, vagy ama túlaggódó stilistáink, kik nem merik használni a személyragos formát, hanem helyette abból, abban, afelett, az alatt, a körül, azzal, arról stb. formákat erőlködnek behozni, ott is, hol a távolról mutatás szüksége nem forog fenn, csupán mivel: „ő személyre, az dologra!”
A tény egyszerűen így áll. Nem igaz, hogy az ő csupán személyre, az csupán dologra vonatkozik. Állításom első része vakmerőnek tetszik, miután ezer példát idézhetni, hol az ő, dologra víve, valóságos képtelenség. — És mégis úgy van. Maga az ő, tiszta önálló formájában s raggá nem módosulva is, akárhányszor vitetik oly tárgyra, mely nem személy. Hallgatok azon esetekről, mikor a beszélő nép a dolgot mintegy személyesíti, pl.: „dejszen, csak rossz ló ő, azt mondom én”; vagy mint magam is odafenn írám: „az az már itt is mutogatja foga fehérét, hogy ő nem a személyes névmás neutruma”. Más példát hozok fel. Minden falusi gazdasszonytól hallhatjuk: „A libák kimentek az útezára, eredj, hajtsd be őket”. — Vagy az őket elhagyásával mondhatja még: „eredj, hajtsd be!” De sohasem mondja így: „A libák kimentek, hajtsd be azokat”. Ellenben mondaná: „azokat ne bántsd, csak a többit hajtsd be”. Ha pedig az ő-t még személyragozzuk is, azaz ily raggal módosított affixumokat, névutókat használunk, a veleélés oly mindennapi, hogy példákra sem szorúl. „Hajtsd be, adj nekik enni”. Megharap a kutya? Ne félj tőle” stb. ki mondaná: „adj azoknak enni? ne félj attól?” — Olykor meg az ő a személyragos affixumok s névutók mellé is kitétetik; midőn a cselekvény visszahatását személyre vagy dologra erősebben akarjuk árnyalni, pl. „Tudja ám az a macska, hogy ő róla foly a beszéd”. Semmi sem volna visszásabb, mint: „arról foly a beszéd”. Ha valaki így mondaná: „Tudja a macska, hogy arról foly a beszéd...” azt kérdeném tőle: miről hát? A mondat érthető sem volna.
A kérdés ide dől. Ha csupán a harmadik személyi viszonyt akarjuk kifejezni, személynél, dolognál egyaránt, használjuk az ige harmadik személyét vagy a ragos nevet, névutót, szintén harmadik személyben, ő vagy az kitétele nélkűl.
Ha e harmadik személyi viszonyt még erősebben akarjuk árnyalni, a tárgyhoz mintegy közelebb vinni, akkor személynél mindig, dolognál is gyakran, kiteszszük az ő-t; az-t ily esetben soha. Példáúl: „Hova lettek a lovaid? — Eladtam”. — „Hova lettek a lovaid? — Eladtam őket, az istenadtákat”. Azokat nem jó ide.
Ha czélunk nem csupán e harmadik személy' viszony — tágabb vagy szorosabb — kijelölése, hanem azon árnyalat érezhetővé tétele is, hogy a tárgyat magunktól némi távolságban gondoljuk, vagy rámutatunk, vagy kiemeljük, akkor van helye az az kitevésének.
Lássuk már most, miben tér el felfogásunk a Brassai úrétól.
Tisztelt munkatársunk ezt írja: „Elsőbben is azt jegyzem meg, hogy az: azt, azokat, annak, attól stb. nemzeties használásának egyedül biztos fogantyúja az, ha mindannyiszor megfontoljuk, hogy szabály szerint nem tulajdonképi névmások, azaz: netalán ismétlendő név helyét pótló, hanem valódi mutató szócskák; ennélfogva mindig hangnyomattal mondjuk ki. A leírt mondat hangos kimondása tehát gyakorlati eszközt nyújt, hogy megítélhessük, vajjon nem helytelenül vagy szabálytalanul alkalmaztuk-e gondolatunk vagy eredetink gondolata kifejezésében”. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: a főszabályt alkalmazza birtokragra; a harmadik pedig személyragos névutókra és affixumokra. Végre a negyedik eseteket hoz fel, midőn az az csakugyan névmás, először, ha pleonastice használtatik, másodszor, ha nem bizonyos tárgyra, hanem egész mondat értelmére vonatkozik.
Szerintem és minden nyelvtan szerint az az mindig és mindenkor valóságos névmás (pronomen) és így, ha tetszik, „ismétlendő” vagy akármi módon elhallgatott név helyét pótolhatja. Hisz ez világos. „Beteg vagy?” Felelhetek rá, hogy ismétlem a (mellék) nevet: „Beteg”. De felelhetek így is: „Beteg vagy?” — „Az”.[1] Ime, az az-zal nem mutattam semmit, hanem ismétlendő név helyét pótolám. De pótolhatom a nevet úgy is, hogy nem ismétlek semmit, hanem vagy nem jut eszembe a név, vagy nem akarom mondani. „Ki törte el a poharat?” Mondhatnám: „Pista” — de vagy nem akarom, vagy nem tudom nevezni s ilyenkor rámutatok: „Az ni!” Ez utóbbi használata ragasztotta rá a „mutató névmás” nevet. Minemű mutató szócska volna, s a beszéd melyik részéhez tartoznék, ha nem névmás: én nem tudom. Tisztán tárgymutató szócska van ugyan nyelvünkben: a! e! meg ni! „Ahol mén-a!” — „Ehol jün-e!” — „Amott megy ní!” De nem gondolnám, hogy a ragozható az, a szócskát ezek közé sorolná tisztelt értekezőnk. Annyival kevésbbé, mert helyes példájában maga is úgy használja, mint „ismétlendő név helyét pótló névmást, igaz, hogy rámutató értelemmel, de azért csak névmás az. Ugyanis ezt írja: „Virágaink közt a dahliák legkelendőbbek és azok mívelését ajánlom leginkább”. Ugyan kérem, mi helyett áll itt az azok, ha nem az „ismétlendő” dahliák helyett. Ha az azok nem létezne a világon, nem így kellene-e szólnunk: „Virágaink közt a dahliák legkelendőbbek, én hát a dahliák mívelését ajánlom leginkább?”; kétszerkettő ez.
A fentebbiekből két dolog áll tisztán előttünk: először hogy az az (természetesen mint névelő: az, a, itt nem forog szóban) valóságos névmás, nem személyes ugyan, hanem úgynevezett mutató névmás. Másodszor azért, hogy mutató névmás, nem mutat mindig a tárgyra, sokszor csak „az ismétlendő név” helyett áll.
Lássuk, mit mond tovább Brassai. Azt mondja, azt következteti: „hogy az az-t mindíg hangnyomattal ejtjük ki s hogy a leírt mondat hangos kimondása gyakorlati eszközt nyújt, hogy megítélhessük, vajjon nem helytelenül vagy szabálytalanul alkalmaztuk-e”.
Véleményem szerint nem így van a dolog. Csak akkor teszünk rá hangnyomatot, midőn mutat, kiemel, különít. De vannak esetek, mikor egyszerűen ismétel, vagy mikor a harmadik személy viszonyát némi távol gondolással pótolja: s ilyenkor nem illeti hangsúly. Ilyenkor ama másik szabály sem mindig áll, hogy „az” csupán ige elé jöhet. „A ki részeg, bolond is az”. Hangsúly a bo-szótagra esik. „A bátyád volt itt?” — „Nem az volt, hanem az öcsém”. Hangsúly a nem-en. Mondhatnám: „Nem ő volt”, kissé közelebb járva személyéhez. Legfölebb másodrendű nyomaték ha érzik rajtok, de a fősúly máshova esik.
De továbbá, valamint a „hangnyomattal ejtés” nem biztos fogantyúja e mutató névmás nemzeties használatának: ép úgy nem igazít el a másik szabály vagy ismertető jel, melyet Brassai úr e névmásról ad, hogy t. i. „a mondat utolsó részébe — pontosabban: az ige után — nem helyezhetni” azt. Nem akkor, midőn hangsúlya van, kiemel, különít nyomatékosan rámutat a tárgyra; de bátran akkor, ha csak „ismétlendő név helyét” vagy, hozzáteszem, névszóval ki nem fejezett, csak gondolt név helyét pótolja, már akár „pleonastice”, akár szükségből. Imént fölvett példám ide is szolgál. „A ki részeg, bolond is (van) az”. Ime, a mondatnak utolsó részéhen, pontosabban az ige után áll. No de ez bővített kifejezés, mondhatja tisztelt értekezőnk, fölösleges az az, tisztán el is maradhat: „A ki részeg, bolond is”. De már a következő példa ellen ezt a kifogást sem tehetni. Föntebb, a II. szám alatt írám: „Ezért helyezünk mi nagy fontosságot tisztelt munkatársunk, Brassai felszólalásában; ezért kísérjük (azt?) saját észrevételeinkkel”. Akkor, nem lévén helye megoldásnak, függőben hagytam az azt sorsát, zárójel közé rekesztém, hogy szépen viselje magát, míg rákerül a sor. Most már előveszem, s azt mondom, hogy nem fölösleges, nem henye, nem pleonasticus. Pedig a mondat utolsó részében, pedig ige után áll. De szükséges vala megkülönböztetnünk: Brassait kisérjük-e, vagy. felszólalását. Első esetben őt írtunk volna. „Hogyan, ha ő és az személyre dologra egyaránt vihető?” fog szavamon az olvasó. Csakhogy, engedelmet kérek, egyaránt átalánosan nem mondtam. Nagyjában áll, hogy az ő dologra nem igen használtatik, s az illető helyen felhozott példákból az is kitetszik, hogy dologra, tiszta névmás és nem személy- vagy birtokrag kepében, csak oly esetben használunk ő-t, mikor bízvást el is maradhat. Ez észrevételt itt még egy másodikkal pótlom meg: jelesül, hogy az ő (tiszta) névmás használására nézve, midőn dologra vitetik, különbség van az egyes szám és többes szám, kivált pedig ezek tárgyesetei közt: őtet, őket. Egyesben ritkán, talán sohasem vitetik dologra, kivéve, ha a dolgot személyesítjük. „Hova lett a lovad?” „E1adtam”. Az őt, őtet igen rosszúl hangzanék. „Hova lettek a lovaid?” „Eladtam őket” már közönséges. E szerint még mindig áll, hogy a hol az ő kitételének valódi szüksége forog fenn, például kétes szóvonzatban, ott az ő bízvást viheti személy-különböztető szerepét. De ha az ő nem tiszta névmási alakjában áll, hanem raggá van feloldva, akkor, nyelvünk összes tanúbizonysága szerint, elveszti e személyt jelölő tulajdonságát, s arra nézve, ha vajjon ragozott névutó, illetőleg affixum használtassék-e, nincs egyéb zsinórmérték csupán az: úgy akarunk-e a tárgyról szólni, hogy egyszerűen a harmadik személyi viszonyt jelöljük, vagy még ezen kívül némi távolító, kiemelő, különböztető árnyalat is rejlik mondatunkban. És itt tekintetbe kell vennünk azt. a miről fönnebb futólag emlékeztem, hogy a ragban lappangó ő (velem, veled, vel-e, képem, képed, kép-e) a közelmutató e, ez névmásból, vagy pontosabban az e! (Itt gyün-e!) mutató szócskából látszik származottnak, melynek aztán a távolmutató a! az felel meg. Hogy ennek így kell lenni, következő példával világosítom. „Ez a kutya meg akar harapni. (Közelmutató.) Ne félj tőle”. Így mondjuk legtermészetesebben. „Ne félj ettől” már nyomatékos volna. „Ne félj attól” — ebben meg már az attól nem a kutyára, hanem az egész gondolatra vitetnék, t. i. „attól, hogy megharapjon”. De ne mutassam csak a kutyát ily közel, hanem általánosítsam a mondatot, például, a mely segítségével, ilyenformán: „A mely kutya nagyon ugat, ne félj attól”: itt már a távol mutató attól jobb, mint a tőle, melyben közelmutató e rejlik; úgy hogy itt éppen a tőle használása üti meg a finom nyelvérzéket. Pedig ige után, pedig a mondat utolsó részében áll.
Innen csak egy lépés van már tisztelt munkatársunk azon állításához, hogy valahol csak az az nem hangsúlyos, nem pleonasticus, nem egész mondatra vonatkozik, ott mindenütt vagy birtokrag (jok. uk, jek, ök stb.) vagy személyrag (vele, velők, belőle, belőlük stb.) kívántatik. Nem. Ez ép oly feszessé tenné a stílt, mint az az-nak helyén kívüli használata. Vannak különböztetési esetek, hol az szükséges a dolog kijelölésére. Lehet bonyolult körmondati szerkezet, hol az az kitétele már azért is kívánatos, mert főneve oly esetben áll, hogy az értelem végett szükséges a constructió fordultával más esetet (ragot) venni, s annak hordozójává a névmást rántani elő. Végre, a mi főkülönbség, a ragozott névben, névutóban, affixumban rejlő ő névmást (vagyis a közelmutató e-t) mindannyiszor az váltja fel, valahányszor a szerkezet távolabb mutatóst kiván. Ügy hogy, ha Brassai ilyen példát kötne szívemre: „A mely virágok legkelendőbbek, ajánlom mívelésöket”, habozás nélkül kijavítanám: „a mely virágok legkelendőbbek, ajánlom azok mívelését”. — Hanem elég e két kis szóról, mert sohasem lesz így vége.
- Megjegyzés
- ↑ Nehogy a melléknév galibát okozzon, szükségesnek látom magjegyezni, hogy főnévvel is így bánnánk ez esetben. „Tanár vagy?”— „Tanár.” „Tanár vagy?”— „Az.”