Vergődés
szerző: Tóth Árpád
Ó éj...csuklóm lelankad és bénult ujjaimhoz
Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek.
Egykedvűn bámulom... egy perc... és nem merek
Tovább nézni e kézre s a lámpa fénye kínoz.
Ó hűsítsd éji lágy lég asztalra csüggedő főm!
Hadd higyjem: simogatva anyuska ül ma itten,
Kinek érintésétől halkan billent s szelíden
Fiatal térdei felé remegő bölcsöm...
Hiába. Kimegyek s a párás parti kertet
Remegő térddel járom s a nyúlt folyó-szalag
S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt
Torz óriássá puffad s bús symbolummá dermed:
Istenem, kik ezek? e szörnyű gyermekek.
Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják?
S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját,
Mik bizton elballagnak az örvények felett?...
S e rajban tóduló emlékek mit akarnak?
Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor;
"Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor
Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak..."
S gyermekvágyak búsítnak, sok, régi, drága estém:
"Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok,
Maga az első padban üljön, ha prédikálok..."
...S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?...
Egy aszony kellene... ne lenne más, csak asszony,
Kinek csak vig enyelgés, ha fáradt homlokom
Kecses mellére hajlik s tréfa, ha átfogom
Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;
Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene
Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít
S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit,
Míg halkan felnevetnék... egy asszony kellene...