Tedeum (Móra Ferenc)
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
A liget fái csöndesen aludtak a holdfényben, mikor közéjük suhantak a falopók és leemelték a vállukról az ásót.
Öreges adóalanyok voltak, egyik kis-ezüstöt, másik nagy-ezüstöt viselt a halántékán, de aranygyapjas rendje egyiknek se volt, sőt még szarvasbőr-kesztyűje se. Közönséges, de egészen közönséges emberek voltak, akiktől távol volt minden olyan gondolat, hogy a fák lelke télen lehúzódik a földbe, fölkeresi a szénné vált erdőket s az elsüllyedt világrészekben megeleveníti a halott sigillariákat és lepidodendronokat. Ők csak azt tudják, szemügyre vévén az asszonyfehér-bőrű nyírfák karcsúságát, hogy azokból csak egy-két gyújtat tüzelő telnék, – az ördög szerencsétlenkedjék enynyiért. Ha már lop az ember, okosan lopjon és érdemeset. De az öreg gledicsia se jó, a haragos-fekete óriás, ennek még álmában is fenyegető dárda minden karja, szegény tolvaj-ember ásójával ebbe belekötni nem lehet. Kemény és merev királyok a tölgyek, talán ha királyok lopnának fát, azoknak jussuk volna őrájuk emelni a fejszét; az életükben könnyelmű orgona-dámák pedig halottul nem adnak egyebet hitvány targallynál.
– A fényű lesz a legkiadósabb, – mondták a lopók és nekieresztették az ásót ez előkelő idegeneknek, akik száműzettek a bércekről és komoran tengetik életüket a homokon, a néhai hegyormok elporlott tetemén. Nem nagyon élnek a nyári napragyogásban sem a gőgös és zárkózott arisztokraták, de mímelik az életet a tél ködében is, mert tradícióik így követelik.
A lopók ugyan aligha forgattak fejükben eféle bolondos gondolatokat, de annyit tudtak, hogy a fenyő nem kúsztatja mélyre a gyökerét, ennélfogva az anyaföldtől való elszakítása gyors és könnyű munka. Hangtalanul, de igen energikusan dolgoztak, nem fogta el őket szelíd mélabú arra a gondolatra, hogy ez a szegény fenyő sohasem fog többet megható beszédet hallani a madarak és fák napján, – némi megindulást csak akkor éreztek, mikor a liget szélében léptek kopogtak az aszfalton s nekik vissza kellett fojtaniok a szívük mélyéből feltörekvő káromkodást.
Hanem aztán, mikor kidőlt a fa és maguk után vonszolván a hóban a halott fenyőt, szerencsésen kiértek vele a liget mögé, ahol az árnyékba bujtatva várakozott a tetemszállító kézikordé, akkor megemelték a sapkát és nagyon mélyről füstölt ki szájukból a fohász: – Hála istennek, ezzel is készen vagyunk!
S bár ez a fohász olyan fészekből röppent az ég felé, amelynek melegében a káromkodások is kikelnek, én nem tudom, hogy a jó isten, akinek dolga számontartani a fák, hangyák, emberek és minden egyéb teremtett állatok ügyeit-bajait, nem kegyesebben engedte-e színe elé az öreg falopók fohászát, mint mikor hadvezérek, békekötők és egyéb világhatalmasok jelentését teszik az asztalára a szolgálattevő kerubimok:
– Hála istennek, ezzel is készen vagyunk 1
Egy új planétát be lehetne már népesíteni a tízesztendős háború halottaival és életuntjaival s a világhatalmasok még mindig nem akarják azt mondani, hogy hála istennek, most már készen vannak vele. Nekik még több kell, nekik e megátkozott világrész minden életrevaló férfiának rothadó teteme kell, nekik minden virágzó asszony meddősége kell, nekik lemészárolt nemzedékek után megfertőzött generációk egész sora kell, nekik olyan tengere kell a vérnek és könnynek, amely még az Ararátot is tizenöt könyöknyivel felülhaladja, míg bíborruhákban, márványfalak között elmondják a Tedeumot.
A falopók fohászához nem kellett ennyi. Ahhoz csak egy szál fenyő kellett, amelynek füstös, nyers tüzénél egy-két napig melegszik a gyerek és felforr a zsírtalan, sótalan leves.
Tudom, hogy a csillagok felett lakó úr ezt a fohászt tette mosolyogva a keblébe.