Szánkóút
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
– Tekintetes úr, möhetünk, – kocog be a hályogos szemű tanyaablakon a kocsis s egy miatyánknyi idő múlva már benne ülök a kis parasztszánkóban. Csak éppen hogy belegyűröm még a lelkem legfölső fiókjába ezt a tanyai délestet: a nádas házat, e régi kalendáriumi fametszetet; a havas udvart a Bundással, meg a Bogárral; a kis szobát a búboskemencével, amely nekem mindig a nagymamákat juttatja eszembe kedves, tartós, szelíd melegével; a szerecsen-Máriát a falon és az ösztövér cicát a padkán, ahogy hunyorgó pillái mögül asszonyszemmel nézi és finom kis orrával kelletlenül szimatolja a városi szagú urakat; a rubintszinü bort a vastag poharakban; a nagy sétálóju schwarzwaldi órát a kanapé fölött, ahogy szörcsögve nyeli az időt – s a lovacska már vigan poroszkál a dűlőút bepillédzett pocsolyáin.
– Megállj! – szól utánunk a gazda és odacsúszkál a ködben a kocsihoz. Gyanakszik, hogy élhetetlen ember vagyok én, csöndes, gyámoltalan öreg gyerek, azért maga csavar bele a lábtasakba, beletemet a bundába és a zsebembe csempészvén egy marék rövidszivart, fölhatalmazza a lovacskát a megindulásra.
A rövid szivar, igen hát az jó, mert anélkül nagyon hosszú volna az élet, de mi az ördögnek a bunda, meg a lábzsák? Másfélórai útra, olvadásos nap estelén, mikor langyos déli szél fekete párducfoltokat pettyezett már a búzamezők havába. Mindegy no. Ha már benne vagyunk, mégis nagy úr vagyok én most, – mondom magamban. Filozopter-korom jut eszembe, az akkori téli vasárnap-esték, mikor gyöngytyúkuccai odúmban a petróleumlámpán kellett melengetnem az összegémberedett kezemet, hogy írni tudjak szívem forróságáról a kis szőke lánynak. S lám, most itt ülök egy igazi bundában, mint egy igazi úr s alázatos szelídséggel érzem, hogy mégis csak szép az élet. A bor teszi, vagy a bunda? – kérdem magámtól, lehunyt szemmel szédelegvén az álom és öntudat határmesgyéjén. Azt hiszem, inkább a bunda. A bor, a kedves rubintszínű bor is megtette a magáét, áldom érte: elfelejttette velem egy délutánra a napok keresztjére szegzett nyomorult voltomat. De a nagy varázsló mégis csak a bunda, amely nem tudom, hány állat melegével veszi körül minden porcikámat és elhiteti velem, hogy én most nem én vagyok, hanem egy muszka herceg és nem 1924-et írnak, hanem 1824-et. Már az arcom is egészen belesüppedt, csak a szemöldökömre tudnak rászállani az éjszakában libegő dérpillécskék, – és mentül lejjebb kushadok az ülésben, lelkem annál fenhéjázóbban emeli fel a fejét. Gőgös és brutális vagyok, mint egy valóságos Vasziljevics Iván és biztatom az imsik-et ott a bakon, hogy sebesebben gyerünk, mert már szeretném hallani a korbácsok csattogását szűz leányok fehér vállán. Szamárság, – rezzenek fel, – hiszen ez irodalom, ez Puskin, ördög vigye a könyveket, utálat, hogy még a pusztai éjszakába is beletolakszanak. De azért ahogy a bakterház mellett elsiklik a szán, félrebillenő fejjel arra gondolok, hogy abban a kaukázusi hercegnő lakik, most ott vár a jegenyék alatt és ajkával olvasztja föl a jeget a malachit-padon, amelyiken az ölembe fogom ültetni és akkor addig sírunk egymás vállán, a kaukázusi hercegnő, meg én, míg mind a ketten meghalunk és...
– Tekintetös úr, van-e nála valami lüvő szerszám?
A kocsis kérdezi ezt és ijedten vágom föl a fejem a bundából. Állunk a puszta közepén, tüsszög a lovacska és furcsa árnyékok imbolyognak a havon.
– Van – mondom haragosan és nyerseségemtől megriad a kocsis és trappol már megint a lovacska.
Azt hiszem pedig, én most nem is haragszom, csak félek. Mért kérdezte a kocsis, hogy van-e nálam revolver? Megkérdezzem tőle? Nem, az nem jó less, mert akkor kikottyantom, hogy a bicskám is kint felejtettem a tanyán és olyan védtelen vagyok, mint a bárány.
Pedig csakugyan sivatag vidéken járunk. Az hogy vihog a szél, porka havakat vágván az arcomba, mint betyárkodó inasgyerek! Rózsa Sándorék lelke kacarász benne, tán valamelyik ősömé is köztük? Összébb húzom magamon a bundát, de már nem melegít. A szél mindenütt befurakszik rajta. Haramiák módjára rázzák fekete karjaikat az akácok. Valahol riadt paripa horkol, lovacskánk hegyezi a fülét. Furcsán zörgő nádas mellett futunk, a kocsis megcsípi az ostorvéggel a lovacska hasát, – mért sietteti, istenem? Vonyítást hallok messziről, de közelről érzem valaminek a lihegő futását. Ha meg mernék fordulni, megláthatnám, mi az. Farkasfalka? Robinsont látom az öreg Vasárnapi Könyvtárban, ahogy kapaszkodik a fára a bestiák elől. Félcipőben vagyok, tudnék benne mászni, – ej, de ez az átkozott lábzsák, meg ez a bunda! A hold véres ostyája felbukik az ég alján, kicsike, betöredezett szélű és úgy libeg, mintha a Gulliver brobdingnagbeli óriásai fújnák rá a szelet.
Megborzongva ágaskodom fel és előrehajolva belenézek a kocsis arcába. Olyan, mintha eltorzult volna a rémülettől.
– Látja? – mutatok rá a holdra.
– Látom – mondja ásítva. – A körtöltés lámpája.
Úgy. Hát akkor itthon vagyunk. Megnyugodva igazgatom el magamon a bundát – milyen könnyű vele bánni! – előkaparászok két szivart, rágyújtunk és mosolyogva kérdezem:
– Igaz ni, hát mit akart odakint a lüvőszerszámmal?
– Hát a Setét Veronék tanyája mellett gyöttünk el. Gondoltam, jó lönne egyet durrantani, hagy önné Veront az avas. Biztosan bombának hitte vóna.