Tanulmány az emberevésről
| ← Dal a fehérruhás kislányról | Tanulmány az emberevésről szerző: Móra Ferenc | Szakértők → |
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Amerikai magyar újságokban olvasom, hogy Új-Guinea kormányzó-tanácsa, vagy mije, felköttetett egy tucat pápuát, akik nagy vétekben találtatódtak: emberhúst ettek. Ellenséget, jóbarátot, rossz szomszédot, sógort, komát, atyafit, mikor mi kerülközött. Ha egyéb csemege nem akadt, megették a saját testvéreiket is.
Az amerikai kollégák igen fel vannak háborodva, én inkább csak meglepődöm a híren. Annak idején én is olvastam a tengerész Festetich gróf változatos nászútját a polinéziai szigeteken és én is kifutottam vele együtt a kunyhóból, ahol pálmalevelekkel betakarva, szép pirosra sültek a batátával garnírozott embercombok.
De hát ez régen volt, van ennek már húsz esztendeje is, s azóta nem mászkáltam az ausztráliai kannibálok közt. Új-Guineáról meg igazán nem gondoltam volna ilyen illetlenséget. Bíró Lajos miatt szerettem mindig Új-Guineát, s úgy gondoltam rá, mint egy szép vad tartományra, ahol az emberek egész élete azzal telik el, hogy hevernek a banán-fák alatt és várják, hogy a szájukba nőjjön a szép sárga banán-uborka. Sőt keblem mélyén azt a gondolatot is ápoltam, hogy ha egyszer nagyon beleutálok az írásba és nagyon megdühösítenek a sajtóhibák, akkor megpróbálom kitudni, hogy hol kell vízumot szerezni Új-Guineába és beállok öreg pápuának... De most már ezt a szép álmomat is elvitte az ördög. Tízezer koronára van biztosítva az életem s árvámnak és özvegyemnek ezt az egyetlen várandóságát nem tehetem kockára azzal, hogy emberevők közé menjek, holott azt határozottan tiltja az életbiztosítási kötvényem. A szél fújjon el a talpuk alatt ezeknek a pápuáknak, de haragszom is rájuk! Ámbár én magam is hibás vagyok, mert mi a macskának kell nekem újságot olvasnom? Ha azt nem teszem, akkor nem tudom meg, hogy a pápua polgár is arra spekulál már, miképp lehetne egy kis jutányos emberhúst keríteni a bográcsba, hanem megmaradok abban a hiszemben, hogy a kannibalizmus a mi időnkben már tisztán Európára szorítkozik, illetve a fehér fajra, az úgynevezett kultúrnemzetekre. Így lezuhanván álmaim egéből, legalább boszut állok és jelen tanulmányomban kimutatom, hogy az európai emberevés a lényegbeli megegyezés ellenére is sokkal fejlettebb fokán áll az emberi művelődésnek, mint az új-guineai.
Először is a pápuáknál csak kisiparosai vannak ennek a foglalkozási ágnak, míg minálunk gyárilag műveltetik az emberéves és tömegekkel dolgozik. Például a franciák hetven millió emberevő-üzemmel dolgoznak s ez olyan szédületes arány, hogy ilyent még nem pipált az emberi művelődés története. Igaz, hogy néhány évvel ezelőtt még nagyobb tömegek szerepeltek, de ezek a vállalkozások részvénytársasági alapon létesültek, aminek nagyon nyomorúságos analógiája van meg a borneoi dajákoknál, akik százával, százötvenével indulnak fejvadászatra. A gazdaságilag iskolázott olvasó előtt nem kell fejtegetnem, hogy az ilyen primitiv rendszertől nem lehet komoly eredményeket várni. Az emberpecsenye talán ízesebb hajnalban, nyárson sütve, mint pergőtüzben pirítva, vagy jóvátételben porhanyítva, de semmi erkölcsi siker nincs vele egybekötve s nem könyvelhető el a faji dicsőség évlapjain.
Nagyon érdekes különbség van az iparág elnevezésében is. A durva pápua, akinek nincs semmi fogékonysága az idealizmusra, ezt a foglalkozást egyszerűen emberevésnek nevezi és nem kívánja eltagadni, hogy őt arra olyan primitív indok készteti, mint az éhség. A fehér faj az ő kannibalizmusát politikának nevezi és a legmagasztosabb eszmékkel motiválja, amelyekben némelyek hisznek is. Mintahogy van olyan vadember, aki meg van győződve róla, hogy a Himmi-Hummi istennek fülig szalad a szája az őrömtől, ha ő a másik vadembernek a máját megeszi, a fehér emberek közt is akadnak, akik hisznek is azokban a magasabb erkölcsi szempontokban, amelyeket a nép vénei és írástudói minden embervadászat alkalmával hangoztatnak. Ilyenek: az európai egyensúly; az önrendelkezési jog, a kultúra, a demokrácia, a humanizmus, a jövendő biztosítása és más ily varázsigék, amikben azonban maguk a vének és írástudók sohase hisznek. Ez is alapvető különbség a fehérek és nem fehérek közt. A vad népek boszorkánymesterei mikor verik a tamtamot és azzal mondják megengesztelhetőnek a rettenetes markolábot, hogy nagy ordítozás mellett emberéleteket áldoznak neki, el is hiszik, hogy van markoláb. A fehér boszorkánymesterek nem ilyen ostobák. Azok tudják, hogy nincs markoláb, ennélfogva csinálnak markolábot papírból, azt bemázolják ólomfestékkel és ezzel lelkesítik a tömegeket.
Ellenben abban már tagadhatatlan az azonosság vad kannibálok és szelíd kannibálok közt, hogy mikor emberevés szezonja van, akkor egyik se kímél se sógort, se komát, s a legjobb barátok, sőt a testvérek is belegyömöszölik egymást a forróvizes fazékba, ha a konjunktúra úgy kívánja.
Ezzel be is fejezem összehasonlító etnológiai tanulmányomat az emberevésről, azonban egy zárómegjegyzést még teszek. Új-Guineában, mint a lapjelentés szól, a pápua társadalom közönyösen vette tudomásul az emberevők felakasztását. Európában az emberevőket hol felmagasztalják, hol szobrot emelnek nekik, néha mind a kettőt is megkapják egymásután, csakhogy a fehér emberiség nem a vadak fanatizmusával nézi a dolgokat, hanem tapsolva. Tapsol az emberevőknek is, meg azoknak is, akik az emberevőket megeszik, mert a fehér emberiségben mindenkivel szemben van megértés.