Dal a fehérruhás kislányról
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Igazság szerint a dalt nem a fehérruhás kislányról kellene írnom, se nem hozzá, hanem neki. (Mutassuk meg, hogy értünk a szabatossághoz is; az ember sohse tudhassa, mivel szerez érdemet az akadémikusságra.)
Talán legjobb lesz, ha röviden előre bocsátom a tényállást. Világos, hogy ha ilyen szép tekintélyes szót használok, arra nekem okom van. Az ok pedig az, hogy az is tekintély, aki itt szőnyegen forog, már amennyiben forog az ember, mikor jubileumot ül. Harminc, negyven, ötvenéves jubileumot, az egészen mindegy, mert az mind egyformán nagyon szép. Különösen az ilyen világban, mikor már egyéves jubileumot is láttunk. Igaz, hogy aki azt ülte, az miniszter volt s ezen a pályán sokkal indokoltabb a sietség, mint például a toronyőri állásban.
Az is mindegy, hogy ki a jubiláns. Akárki, akármi, egészen bizonyos, hogy derék ember, kiváló ember, nagy ember, máskép nem jubilálnák meg. Érdekes, de még sohse hallottam, hogy jubilánst azzal köszöntöttük volna:
– A szó köztünk maradjon, az úr nagyon panci-manci ember, nem is igen lehet tudni, mit jubilálunk rajta, de ha már benne vagyunk, Isten éltesse az urat az emberi kor legvégső határáig!
Tehát arról van szó, hogy egy nagy ember a szolgálati jubileumát üli. Egy nagy tanfelügyelő, vagy egy nagy temetkezési társulati elnök, vagy egy nagy dohánygyár-igazgató. Tán maradjunk ennél az utolsónál, mert nekem ez a legszimpatikusabb foglalkozás s van is ebben a szakmában egy olyan kedves jó barátom, hogy oda nem adnám három tankerületért. Már most nekem ehhez a jubiláló nagy emberhez kellene ódát írnom. A rendezőbizottsági elnök kért meg rá piros pecsétes levélben s azt is elárulom, hogy az ódámhoz ő szolgáltatja a fehérruhás kislányt, aki most múlt hétesztendős, de máris úgy szaval, mint Jászai Mari. Megküldte a vidéki laptársnak azt a számát is, amelyből ihletet meríthetek, mert megtudhatom belőle, hogy a jubiláns érdemei bokrosak és hervadhatatlanok. Ami ugyan nem nagy kunszt, mert az ilyen érdemek mindig ércnél maradandóbbak, már pedig az érc nem szokott elhervadni.
Hát hiszen, ami az ihletet illeti, azon nem is múlna a dolog. Emlékszem egy-két mesterfogásra még prológvarga koromból s az se lenne olyan nagy baj, ha már kitanultam volna ebből a csiriz-szagú művészetből. Hogy a királyok ellen elkövetett bűneimet jóvátegyem, nagyobb tanulmányt készülök írni őfelségéről, ötödik Ferdinándról, az anyagot már összegyűjtöttem hozzá, van benne egy nyaláb óda, amelyet régi derék piaristák és postamesterek költöttek erről a nagy királyunkról, nevezvén őt egy szusszal honnunk hajnalcsillagá-nak és fenkölt oroszlány-nak. Azt hiszem, senki se vádolna plágiummal, ha én ezeket a szűzengzeteket és kebelhangzatokat megtalpalnám és nincs az a jubiláns, aki megharagudna érte, ha egy fehérruhás kislány hajnalcsillagnak és fenkölt oroszlánnak nevezné.
Írnám is én azóta a prológust régen, csak ne ijesztettek volna rám azzal a hétesztendős kis Jászai Marival. De most már mindig arra kell gondolnom, hogy megrontom én annak az ártatlan kis léleknek egy-két hetét a rigmusba szedett babérral, borostyánnal, meg egyéb klasszikus zöldséggel, aminek hírét se hallotta soha. Menne hancúrozni a zöld gyepre, szeretne főzőcskét játszani a babáival, heverne az eperfa alatt, elbambulna a ringó ágak fölött suhanó felhőkön s talán, mikor anyu egész biztosan nem néz oda, még az ujjacskáját is a szájába kapná, – de neki tanulni kell, még pedig azt kell tanulni, hogy »kis gyermekajkról hála zeng feléd, nagy férfiú« és hogy »hazánk befényli glóriás fejed«. Mármint a tűzoltófőparancsnok bácsi, vagy a dohánygyárigazgató bácsi feje. De hát mi köze egy ilyen buksi kis fitty-firittynek azokhoz a derék öreg kopasz fejekhez és áldásdús tevékenységükhöz és miért kelljen neki kiállni a bácsik és nénik elé és ott addig kárálni, míg bele nem sül és ríva nem fakad, vagy végig nem hadarja a botokud szavakat, mint egy kis fehér kakadu, aki egy igét se ért abból, amit mond? Nem, én ilyen gonosz cselekedetben nem leszek részes és ha én csinálnám a törvényt, én megtiltanám ezt a heródeskedést.
Gondolom, lesz, aki azt mondja erre, hogy a fehérruhás kislány ősi tradíció. Hát azt én is tudom a történelemből is, meg a Makart festményéből is, hogy mikor ötödik Károly császár azt a híres bevonulást tartotta Antwerpenbe, akkor ott kislányok is fogadták, de olyan anyányi kislányok és azok a maguk tulajdon fehér bőrén kívül semmibe se voltak öltözve. Úgy mondják, hogy ez az antwerpeni divat igen tetszett a kegyes császárnak és lehet, hogy most is volna olyan fenkölt oroszlán, akinek tetszene. De hát ez egészen más volt, az antwerpeni disz-lányokban már nem tett kárt a nyilvános szereplés és nyilván maguknak is örömük telt benne. De azt nem hiszem el senkinek, hogy a mi fehérruhás kislányaink maguktól kívánkoznának jubiláris díszverselőknek és vasúti perrondíszeknek. Nem is Antwerpent juttatja nekem eszembe a nagyok mulatságára szolgáló játékgyerek, hanem Velencét. Ott csinálták meg a dogeváros fénykorában, hogy a tavasz ünnepén egy mezítelen kisgyereket tetőtől talpig bevontak arannyal s egész nap úgy hurcolták szerte a városban, mint az üdeség szimbólumát. A gyermek mosolygott és csókokat dobált, a szülők boldogok voltak, az ucca ujongott s mire leszállt az est, a gyerek haldoklott a természet ellenére rátapasztott aranybőrben, amely pórusait elzárta a levegőtől. Ezt a történetet ajánlanám én figyelmébe mindenkinek, akinek kedvére vannak a gyerekek a nyilvános szereplés aranypólyáiban. Különben tudok én ennél hitelesebb történetet is, innen hazulról valót. Az én kislányomnak az a fátum jutott, hogy már a bölcsőjében téma-gyerek legyen. Az életének ezen a korszakán minden baj nélkül átesett, hiszen még olvasni meg nem tanult, nem tudott róla, hogy ő az apja írásainak a szenvedő alanya versben és prózában. Mindig nagyon csacsija családfő voltam és minden családi titkunkat kifecsegtem az újságban, de az mind nem dúlta fői annyira a családi tűzhelyet, mint a Panka első fehérruhás kislánysága. Pedig az nem is jubileum volt, csak iskolai ünnep. De borzasztó nagy iskolai ünnep, mert még a II. B-ből is ott volt rajta a néni. Nyolcsoros verset két hétig tanultunk. Játékból, az udvaron félóra alatt megtanulta volna, de ehhez két hét kellett, mert erre büszkék akartunk lenni. Nem szólok az anyja rettegéséről, hogy szép lesz-e a gyerek, hogy bátor lesz-e, hogy sikkes lesz-e, hogy győzi-e hanggal, hogy koszorúba fonják-e a haját, vagy fürtökbe hullámosítják és nem szólok a fehér ruha és fehér cipő okozta gondokról, amelyek némely részben rám is nehezedtek. (Ennyit se panaszképpen mondok, jó világ volt az, annyi idő alatt megirt az ember egy pár kis cipőt, hogy most a cipőfűzőt se írja meg azalatt.) Az ünnep félkilenckor kezdődött, nyolcra ott kellett lenni az iskolában, ennélfogva félhétkor fel kellett kelni. Természetes tehát, hogy előtte való este alig fogtuk le a szemünket. Panka azzal riasztott föl bennünket:
– Apu, nincs még félhét?
Fölcsavarom a villanyt, nézem az órát: féltizenkettő.
– Nincs, lelkecském. Aludj szépen, még soká lesz reggel.
Öt perc múlva alszunk. Tíz perc múlva csörömpöl a Panka kis ágyán a rostély:
– Apu, már világosodik.
– Ördögözik, kislányom, – mondom csökkenő kedéllyel. – Csak aludd ki magad jól, mert máskép megakadsz a versmondásban.
Persze ez olyan okos biztatás volt, hogy az utolsó álompillangót is kiverte a gyerek szeméből. Kis életének talán ez volt az első töprengése: mi lesz abból, ha ő nem tudja elmondani a verset? Mikor megint megszólalt, akkor már tele volt a hangja könnyel:
– Apu!
A felelet ezúttal abszolút rövid volt:
– Na?!
– Nincs még félhét?
– Nincs. Még csak félnégy.
Kis ideig csönd. Aztán újra kezdődik:
– Apu!
– A jó Isten áldjon meg, kislányom, mi lelt már megint?
– Szeretném megpróbálni, hogy tudom-e a verset.
Hát mit tehessen ilyenkor az ember? Fölcsavarja a villanyt, fölül az ágyban anyával együtt és hajnali négy órakor dühös áhítattal hallgatja a gyermekét, aki fölállva a nyoszolyáján, hálóingben verset mond a bociról, aki nem akarja megenni a sós kenyeret.
No de aztán utána nagyon jót aludtunk. Olyan jót, hogy föl se ébredtünk nyolcig. Mire az iskolába értünk, akkorra a boci rég megette a sóskenyeret az egész publikummal együtt, beleértve a II. B-beli nénit is. A gyerek egész nap sírt, az anyja egész héten haragudott, amit én nemcsak mint férj szenvedtem meg, hanem mint ember is. Tudniillik az én feleségem, mikor haragszik, paradicsomlevest főz és sárgarépát.
Panka nem volt többet fehérruhás kislány és nincs az a nagy ember, akiről én verset faragjak, ha fehérruhás kislánynak kell elmondani. De ha a rendezőbizottság nagyon köti magát hozzám és a fehér ruhához, üsse kő, szót érthetünk egymással, öltöztessenek fehérbe valami megyei hajdút, vagy vasúti portást és én akkora prológot csördítek, hogy még két jubilánst kell hozzá keresni, mert azt egy ember ki nem bírja.