Százötvenen túl
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Úgy kezdődött a beszámolóm, hogy száz sírt találtam a Fehértó partján. Most már fölül vagyunk a százötvenen. Mire szedő barátom, akit az én hieroglifáimmal vert meg az Isten, készen lesz ezzel az írásommal, akkorra közel járunk a kétszázhoz. Ma például rekordtermés volt csonttetemekben. Reggel félhéttől este félhétig tizennyolc sírt bontottunk ki ebből a kutyahitű földből, amely még ma is emlékszik rá, hogy tenger volt valaha és hegyeknek homokká őrlődött törmelékéből töltődött fel. Egy méterig kemény, mint a kőszikla. Az ásó beletörik, a csákányt pedig, amely szikrát pattant ki belőle, nem akarja visszaereszteni. Egy méteren alul pedig itt a tenger. Először csicsog, locsog a ragadós agyag, aztán elkezd izzadni s mire elérjük a sír fenekét, bokáig ér benne a víz. Azt ki kell merítgetni kalappal, vagy ha fogytán vagyunk az időnek, akkor sárrá sűríteni a beletúrt földdel. Úgy aztán ki lehet lapátolni s akkor lehet közelebbről szemügyre venni az ősöket a himmi-hummijukkal.
Most már az a kérdés, hogy ha ilyen körülményes itt az ásató-mesterség, hogy lehet mégis egyik hétről a másikra újabb százas sorozatot kezdeni? Olyan szapora népek voltak azok a hunok, marakánok vagy micsodák, hogy még az ásó alatt is szaporodnak?
Hiszen ebben is van valami. Egy sírt kezd az ember kiásni, aztán talál benne két halottat. Hol egymás felé néző arccal, hol úgy, hogy hátat fordítanak egymásnak, azt a gyanút ébresztvén a késő utódban, hogy ezek alighanem férj és feleség voltak, akik közül az utóbbi azért halt szörnyet az ura után, hogy még az örök nyugodalmát is megrontsa. Van bennem annyi férfi-szolidaritás, hogy ezeknek a koponyáját más-más ládába csomagolom Bartucz Lajos barátom számára, aki aztán majd a laboratóriumában kitudakolja tőlük a goniométerrel, hogy mit mond a hasion, meg a nasion, az inion, meg az opisthion. Ezek mind különböző tudós pontok a koponyán és egészen bizonyos, hogy az asszonyén mást mondanak, mint az emberén. Ugyan találtam már én olyan dupla sírt is, amelynek a lakói bizonyosan egyetértettek volna még a csomagoló papirosban is.
Egymásnak fordított arccal feküdtek, a férfi csontkarja a nő csontdereka alatt, az asszony feje a férfi vállára hajtva. Ezek azonban nem kerülnek a tudós tapintó-körzője és tolókás-mérője alá. Házasságlevél nem volt ugyan a környékükön, mégis úgy éreztem, hogy bűn volna őket egymástól szétválasztani, de még azt se vettem a szívemre, hogy fölfeszegessem megbarnult, borostyánszín csontjaikat a kis spatni-val. Már azt nem mondom, hogy akkor is ilyen emberséges lettem volna, ha kizöldellett volna alóluk valami bronz fityegő, de úgyis tudom, hogy isten-kolduskái voltak szegények és egyebet nem tettek melléjük, mint azt a kosfejet a túlvilági útra, amelyik éppen olyan üres szemgödrökkel meredt a semmibe a lábuknál, mint ők maguk. Hát micsoda pogányság volna csak úgy passzióból széthajigálni a másfélezer éves álmodókat, akik olyan szép pipacsokkal és búzavirágokkal üzenték föl a földre, hogy milyen álmuk van nekik? Összeszedtem, ami sovány tarlóvirágot a környéken találtam s amikből bizonyosan már a hún hajadonok is csokrot kötöttek, mikor a domb tetejéről villogtak a délibábba, hogy kilépnek-e már belőle a hún daliák s hoznak-e gyöngykalárist, aranyfüggőt, napkeleti, napnyugoti vásárfiát a véres vásárról? – s azzal behintettem a két szeretőt, akiknek szerelme túlélte a halált. Aztán megint rájuk húzattam a földet, s most már bizonyosan nyugtuk lesz addig, míg Csaba vezérek vissza nem robognak a Hadak útján s nyilván akkor is meggondolják, lerázzák-e magtikról a takarót, hogy idefönt megint eleresszék egymás kezét.
Az is igaz, hogy találtam én már olyan hún ivadékot is, aki a halála után született meg, ásó segítségével. Tudniillik előbb meghalt, minthogy napvilágot láthatott volna. Csirkecsont vékonyságú karocskáit, lábacskáit, tojáshéj vékony kis koponyáját az anyja csontjai közül szedtük ki, aki nem vehette karjára méhe gyümölcsét. De azért nem ezek. a fantasztikus szaporodások adják ki a nagy számokat. Arra nekem speciális módszerem van, amit nem ismer még az Ebert-lexikon sem. (Reallexikon der Vorgeschichte, tizennégy kötetben. Ez a mi őskori bibliánk, akik világosságot keresünk a földalatti dolgokban. Igazán olyan, mint a biblia: minden benne van, csak sose találja az ember, mikor keresi. A népvándorláskori bibliánk háromkötetes magyar könyv, ha német nyelvű is. Azt Hampel József írta, az apostol, vagy huszonöt évvel ezelőtt. Bizony azt már sokan eretnek kézzel forgatjuk. Azóta sok mindent tudunk, amit ő még nem tudott s éppen azért sok mindent nem tudunk, amit ő tudni vélt. Ebből látszik, hogy a régészet nagyon komoly tudomány: nagyon gyorsan változik.)
Hát mondom, az én kutató módszerem nincs benne se az Ebertben, se a Hampelban. Nem vagyok irigy ember, közprédára bocsátom. Úgyis sokan kérdezték már tőlem, hogy csinálom, mint csinálom, varázsvesszővel sarcolom-e olyan eredményesen a földet, vagy valami boszorkánytükörrel látok bele. Erre én bizalmasan el szoktam árulni – persze csak a laikusoknak, akiknek a konkurenciájától nem kell félni, hogy hozom én ki az impozáns nagy számokat. Úgy, hogy ahol nagyon jóízű ásatás esik, barátságos a gazda, kedvemben jár a gazdasszony, ott én nem érem be egy szezonnal. Hanem amit ősszel kiástunk, azt télen visszahordatom oda a Jánossal, aztán tavasszal újra kiássuk. Persze ez csak tréfabeszéd. Hiszen amit én behordok a múzeumba, azt ott mindjárt munkába veszik az embereim s mindenféle tűzben, vízben, levekben, savakban áztatják, vakarják, kefélik, ragasztják a munkatársaim, akik a kozmetikai osztályban szorgoskodnak. Nincs az a szép asszony, aki annyi kenés-fenéssel készülne ki a bálra, mint amennyit egy rozsdás kengyel kiáll, még bekerül az üveg alá a vasárnapló nemzet gyönyörködtetésére. S amit egyszer kiadtam a kezemből, azt nem is mutatják nekem többet addig, míg ki nincs agyusztálva. Attól félnek, mindig magammal hurcolásznám őket s ki a frakkom zsebéből kerülne elő, ki a leveses-tálból.
Hát most elmondom a tiszta színigazat, utánam csinálhatja akárki.
Tulajdonképpen csak az első tíz csontvázat kell megtalálni. Azazhogy nem is tízet, csak kilencet. Akkor a továbbiakat megbeszéli az ember a kubikosaival, szétosztván köztük a Hunnia-porciót. (Ha már hunokat keresünk, legyen stílszerű a cigarettánk. Gondolom, azért kapta a nevét, mert hún idegek kellenek hozzá. Az elszívásához is, meg az elszíveléséhez is.)
– Ide hallgassanak, emberek. Látják, hogy én jó szívvel vagyok magukhoz, hát maguk se hagyjanak engem cserben. Kilenc csontvázzal én haza nem merek menni, mert akkor nagyon lecsökken a tekintélyem a többi régiségkereskedők előtt. Hát nekem okvetlen szükségem van a tizedikre is, azt nekem ma estig előkerítsék. Értik-e?
Hát hogyne értenék. Mondják is, hogy az ő szándékukon nem múlik, mert ők az én kedvemért még az Atillát is föltúrják. De amit le nem tettek, azt föl nem vehetjük, ezt beláthassa a tekintetös úr is.
– Nono, – mondom – tudunk mink tenni arrul is, igaz-e János? Van nekünk arról törvényünk.
– Van ám – pödörgeti János a kis bajuszát. – Szőregen is úgy csináltuk, meg a Kundombon is.
– Errül törvény? – csodálkoznak a kubikosok. – Arra is ráérnek a minisztörök?
– Csakis – merül bele János a törvénymagyarázatba. Nagyon folyékonyan mondja, mert nagy gyakorlata van már benne. – Ha nincs ki a tíz halott, akkor egyet agyonütünk közülünk, aztán belefektetjük a kilencediknek a gödribe és kiássuk tizediknek. Ez a valódi múzeumi törvény.
Ebből nagy nevetés lesz, de mindig akad egy-két ijedt ember, akinek nevetés közben is megrebben a szeme sarka. Mit lehet tudni, annyi mindenféle törvényt hoznak az urak a mai világban, hiszen már abba is belebeszélnek, hogy melyik oldalon hajtson a szegény ember az országúton és hogy térjen ki, mikor úgyis kórságossá teszi az autó dudája, a nehézség törje ki, aki kitalálta. Aztán ahol ni, már a tejet is megpróbázzák és ha sűrű, ha ritka, megsarcolják érte a szegény embert. Pedig ahhoz nem volna semmi közük, mert nem ők adták hozzá se a tejet, se a vizet. Azt pedig be kell ismerni, hogy ez a csontszedés sok pénzükbe kerül az uraknak, nagy napszámot adnak érte, hát tudja Isten, lehet az, hogy minden áron foganatját akarják látni. Ejnye-hejnye, csak már azt tudhatná az ember, hogy kiből akarják csinálni a pót-csontvázat? A legöregebbül, vagy a legfiatalabbul? Voksolással, vagy sorshúzással? Meg hogy ugyan magukat kockára teszik-e ezek a városi emberek? Mert az igazság az, hogy ha már ilyen bolond a törvény, akkor mindenki részeljen benne. Ne csak, aki dolgozik, hanem az is, aki nézi.
... A csákányok szaporán csattognak az agyagból való sziklán, amely apró szilánkokra forgácsolódik. Az árok végében kínlódó hún-utód nagyot rikkant.
– Itt a tizedik! – Az se igaz ám! – kiált valaki az árok másik végéről – én találtam mög a tizediköt! Itt is, ott is fekete pettyek keverednek a sárga agyagba, amik nem maguktól termettek ott. Azok akkor kerültek oda, mikor az ősök a sírt ásták, illetve behúzták. Akinek szeme van hozzá, az meglátja a földben, ha négyezer esztendővel ezelőtt forgatták is fel.
Szóval nemcsak, hogy kivan a tíz sír, de most már meg se állunk a negyvenkilencig, tekintettel arra, hogy mi kiskunok vagyunk. Most már az ötvenedik csontvázra vonatkozik a múzeumi törvény. De most már nem tartományos tőle senki. Elégedett mosolygás szalad szét a feketére égett ábrázatokon a konya és a petyke bajuszok alól, mikor ígéretek tétetnek az ötvenedik halott torára, amit nagyobb előkészületek előznek meg. Egy doboz princessas-cigaretta ajánltatik fel füst-áldozat céljaira, amiből csak a doboz kívántatik vissza, mert az fogadja majd magába az ötvenedik sír pitykéit, vagy gyöngyeit és egy meghatalmazott követ indíttatik a dorozsmai nagy kánhoz, aki árpából possajtott kumisz-szal vidítja a magyar szív elborult szemhatárát.
A kilencvenedik sír körül már nem én emlékeztettem az embereimet a múzeumi törvényre, hanem ők kérdezték tőlem, hogy érvényes-e az a századik sírra is. Hát hogyne lett volna érvényes, mikor némelyikük kettőt is talált egy nyomban. A nagy kán fölszólítást kapott, hogy ide uraknak való sört dirigáljon és táskám mélyéből bőrszivarokat hozott felszínre az ásatás. Még pedig edzett férfiaknak való bőrszivarokat, abból a fajtából, amelyikkel magam is harminc éve kurtítom életemet.
A százötvenedik sírnál homoki bicskanyitogatóval szilajítottam és portorico-szivarral szelídítettem kiskun véreim erkölcseit. A kétszázadik csontváz áldomását rizlinggel és ötös kubával lakjuk el. De aztán el is fogy a tudomány. Úgy nézem, akkora temető ez, hogyha itt minden ötvenes turnusnál tort ülünk, utoljára pezsgőbe kell hűttetni a tokajit és megkérni a kubikosaimat, hogy gondoljanak velem is, mikor Henry Clay-t pipálnak s ne messzire hajtsák a csutkáját.
Mert e tekintetben elfelejtett rólunk gondoskodni a múzeumi törvény.