Kettőshatár, péntek reggel
| ← Attila koponyájáról | Kettőshatár, péntek reggel szerző: Móra Ferenc Hun sírok, hun nem azok... I. | Százötvenen túl → |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Engedelmet kérek, a szójáték nem olyan veszedelmes, mint amilyennek látszik. Ezerötszáz évvel ezelőtt igen. Akkor talán belémszalajtotta volna érte a tőrbicskát az a hún politikus, akiből a sírja fenekén is kilátni, hogy tagja volt az Irán körültáj-nak.
(Hogy hát azt meg már honnan tudom, minek hívták a hunoknál az országgyűlést? Nagyon hiteles helyről, Jókaiból. Mindmáig legnagyobb tekintélyünk a hún közjogba. S azt se boszorkányság látni, hogy ez a kis mokány csontember, akit még a föld se bírt megenni, csak politikus lehetett. Egy kiváló pszichológus barátom, különben dorozsmai kubikos, azt mondja rá, mikor az állkapcsairól lekefélem az agyagot:
– Úgy nevet ez a koma, dilektor úr, mintha harapni akarna.)
Hát addig, míg ez a lent való koma argumentált a vasnyárssal, meggondoltam volna a szójátékot. Most már azonban én vagyok fölül, az én virzsíniás dobogómban van a csontnyelű gyilok és megmondhatom szemébe a komának, hogy nem vagyok benne bizonyos. Attila vére-e ő, vagy csak a fajtája, vagy még az se, csak abból az elegy-belegy népből való, amit a húni vihar hajtott maga előtt, mint szél a papírrongyot, hullott levelet, targallyat, madártollat, aztán legyűrte maga alá az egészet.
Nem mondom, hogy sohase lehet majd szétválogatni a „kiásott csontokat és elosztályozni őket a polcokon, hogy: te szkíta vagy, te hun vagy, te szabír vagy, te gepida, te vízigót, te avar, te kuturgur, te zabender, te saragur, te onogur, te alán, te kazár, te akacir. Lehet, hogy valamikor, tömérdek stúdium után, amiknek még a legelején vagyunk, elhiszi magáról a tudomány, hogy képes erre, – én akkor se hinnék a tudománynak, ha megérném azt az időt. Egyelőre pedig csak annyit látok a magam szemivel, hogy a fajok a népvándorláskori temetőkben csakúgy össze voltak keveredve, mint a mostaniakban. Amiket hún temetőknek szokás mondani, azokban különösen. A népvándorláskori temetők közt ezek a legnagyobbak, sok százával vannak bennük a sírok, magam is találtam már olyant, amiben négyszáznál több sírt bontottam föl. Ennyi halotthoz nagyon sok élő kellett és helyhez kötött, megtelepedett élet. A hunok történeti szereplése száz évig se tartott magyar földön, s míg itt voltak, se igen voltak itthon. S nem igen eregettek rá szép kényelmes békében meghalni és pappal temetkezni.
– Ezöket, szögélyöket, tán nem is pappal temették? – sajnálkozik egy bizonyos Róza néni, ahogy nézegeti, amint Jánosom, az a Kotormány, hámozza az ősöket.
– Hát mit gondol, nenő? – kukkint föl János félszemmel a gödörből – tán magával letemetik a papot is?
Száz hún sír – írták a lapok. Ugyan már föle is van vagy húsz. Az ilyesmit nem szabad szószerint venni. Úgy kell érteni, hogy a temető a hunok korából való. Hún is van köztük tíz, tizenöt, húsz, a koponyáikból, meg a fegyvereikből, ruhadíszekből ítélve. Ők voltak az urak, nekik volt a legtöbb ékességük, őket ásták legmélyebbre, – majd kiderül, miért. A többiek pedig, a szegényebb viseletűek, a felületesebben eltakarítottak, akiken kevesebb volt a félteni való: az akkori föld-népe. Valami olyan ága a fajtánknak, amelyik már a hunok előtt ideszivároghatott az ázsiai közös őshazából s itt megtelepedett, földhözkötött életet élt. Ugyanaz a középtermetű, arányos csontú, kisfejű nép, ugyanazokkal a sírmellékletekkel a keszthelyi, győri, gátéri, szentesi, kisdombi nagy temetőkben. És szerintem ez az alapréteg, amelyre aztán ráhullámzott a három hódító úri rokon a hún, az avar és a magyar. Persze föltevés, amit nehéz volna bizonyítani, de annál erősebbé válik bennem, mentül többet ásogatok. Talán egyszer a tudósok is figyelemreméltatják ezt a feltevést, amire engem, a tudatlant, a paraszt-eszem vezetett, annak az alapján, amit a magam kezével szedek ki a föld alól. Van azonban már, elméleti ember is, kit az enyéimnél komolyabb és alaposabb stúdiumok is erre a föltevésre vezettek. Olyan stúdiumok, amelyekkel bizonyítani is lehet. A miskolci Marjalaki Kiss Lajosra, gondolok, akinek az idén jelent meg egy kis füzete a magyarság eredetéről. Féltettem is szegényt, hogy beverik a fejét érte. De úgy látom, annál is rosszabb sors érte: nem vették észre.
Hanem hát ne tudóskodjunk, inkább lássunk az után, amiből élünk: mutassuk be a halottakat, akikkel négy-öt hete együtt vagyunk jóban-rosszban. Már mint a jó negyvenfokos kánikulában, meg ebben a jó hideg esőben, amely a gödrökből idemosott bennünket a góréba a kubikosokkal együtt, így legalább ők is beleszéljegyzetezhetnek abba, amit írok. (Sajnos, a jegyzeteik igen pogányul hangzanak. Stílusosak ugyan, de éppen azért nem közölhetők a mai jámbor világgal.)
... Fehértó a neve annak a környéknek, ahol most világom élem. Mi az a Fehértó? Az Alföld legnagyobb szikes pocsolyája. Mikor jól érzi magát, ötezer holdas tenger, amely elér Szegedtől Kistelekig, félóráig megy mellette a gyorsvonat. Hal van benne annyi, hogy a puli is azt enne, ha bevenné a gusztusa a sárízű halat. Nagy nyarakon eltűnik a tenger s akkor végeláthatatlan sziksó-sivatag lesz belőle, amely azonban szeret tengerrel álmodni. A sivatag álmát a költészetben és a fizikában úgy hívják: délibáb. Én itt öregedtem meg az Alföldön, de sose láttam. Mondani nem mertem, de mindig azt hittem, Petőfi találta ki az egészet.
A Fehértón olyanokat láttam, amilyeneket tán a Hortobágy se produkál. Óceánokat a sovány kutyatejes legelő felett, koronájukkal lefelé fordult erdőkkel és úszó hattyúfalkákkal. Az Óceán gyakran kigyullad. A forgószél táncra kapja a szikes port, erre mondja Arany János, hogy „mintha tűzokádó nagy kémény szaladna”. Olyan optikai és meteorológiai csodák ezek, amikre idegenforgalmat lehetne berendezni, ha értenénk hozzá. Én idegen se vagyok, mégis reggeltől estig délibábbal detektáltam magam. Néha azt is ebédeltem. Elég könnyű étel, de a testsúlyt nem gyarapítja.
Hát én már régész-inas koromban is azt gondoltam, hogy a Fehértó egész területe temető lehet. Fekete kalárislánc a föld alatt besüppedt sírok sok ezreiből. Halom ugyan nincs, amire gyanakodni lehetne s a tó szélei alig magasabbak a medrénél. De az lehetetlen, hogy ekkora vizet a régi emberek ki ne használtak volna. Ha pedig itt éltek, akkor itt is haltak. Az is bizonyos, hogy a víz sok szép időt megért már s a honfoglalók asszonyainak haját is szőkítette. A mai neve is nagyon régi. Már 1075-ben előfordul Géza király valami oklevelében: Feir tou. Korábbi embernyomokat is találtam ráérős csavargásaimban. Rejtélyes bélyegű cserepeket, kőbaltát, bronztűt. Csakhogy akkor még nem voltam ilyen bogaras ember, mint most, nem törődtem velük. De eszembe jutottak, amikor rámuszájítottak a régészkedésre és kétszer is eredménytelen támadást intéztem az ásóval a Fehértó ellen. Most derült ki, hogy tizenöt évvel ezelőtt csak egy miatyánknyira jártam a hunok temetőjétől. Ha a háború bele nem szól, el is érem már akkor. De hát se idő, se pénz nem volt akkoriban arra a bolondságra, hogy kiszedjük a halottakat a föld alól. Az okosak jóvoltából arra kellett az idő is, a pénz is, hogy inkább az élőket rakjuk a föld alá.
Az Isten tudja, föltámasztottam volna-e most is a fehértói ősöket, ha Lippay Sándorék nem segítenek hozzá. Lippay Sándor, meg a felesége, aki a Vetróhadból származik. Nagy famíliák ezek errefelé, jó gazdák, tekintélyes emberek, urazzák őket a szegényebb sorról való szittyák. Meg is érdemlik a megbecsülést, a tanya is, meg a gazdáék is. Artézikutas tanya, rádiója is van, újságot is lehet benne találni a tisztaszoba asztalán. Van annak még strandfürdője is, – de arról majd máskor beszéljünk. Lippay Sándor világlátott ember, kijárta a háborút elejétől végig, de álmodni nem szokott vele, ébren pedig a fenével éteti, aki kitalálta. Elég sok embercsontot látott ahhoz, hogy mikor a tanyaudvaron a múltkoriban megakadt valamiben az ásója, ráismerjen az akadályban az emberi kulcscsontra. Ki is ásta az egész tetemet s akkor odahívta a feleségét:
– Nézd már no, mi termett az udvarunkban. Panni asszony megnézte, hogy mi termett ott, ahová ők semmit se vetettek és megcsóválta a fejét.
– Ennek még koporsóra se telt, az istenadtának, nagyon ágról szakadt komunista lehetett.
Aztán elkezdtek tanakodni, mitévők legyenek most. Ebből látszik, hogy Lippay Sándorék milyen különös emberek. Más hún utódoknál az ilyesmi nem probléma. Először szétverik az ásóval a koponyát, hogy nem arannyal van-e kibélelve. Aztán visszaássák a földbe. Utoljára pedig ráfogják az ásót arra, aki azt találja mondani, hogy tán jelentést kellene tenni a múzeumnak.
– Te, mindjárt széthasítom a fejed, ha be nem fogod a szád! Még csak az köllene, hogy idejöjjenek a földemet csúffá tönni!
Lippay Sándorék vállalták ezt a kockázatot is. Kihívtak, megmutatták a tetthelyet, sőt a gazda még egy kis foszlós pléhdarabot is előkeresett az asztalfiából.
– Ez is ott volt mellette. De hozzá se löhetött érni, úgy széthullott, mint az ostya. Ügy nézőm, valami pléh.
– Az ám, de ezüst pléh. Rossz ezüstből való. Több benne a réz, mint az ezüst. Úgy-e, a dereka körül volt?
– Ott ez. Még ezt is tudja igazgató úr?
– Tudok én mást is. A maga földje tele van másfélezer esztendős sírokkal. Lehet belőlük három-négyszáz, vagy tán több is. Megengedné-e, hogy megkeressük őket?
Ha Lippay Sándor olyan hún-utód volna, mint a többi nemzet erre mifelénk, akkor az ilyen kérdésre a válla közé húzná a fejét, aztán megvakarná a füle tövét, oda hunyorítana a feleségire, rúgna a macskán akkorát, hogy begurulna az ágy alá és azt mondaná neki, hogy „ördög bújjon tebeléd is, mit ugrálsz ott, hova senki se hitt”, kinézne az ablakon, észrevenné a béresgyereket az eperfán, mérgesen rákurjantana, hogy „téged is mindég ott reszel a fene, ahol nem köllenc”, s miután így kerülő úton már kimutatta a hozzám való barátságát, így mondaná ki a határozatot:
– Már hogy mögengedném-e? Már mint én? Nézze, azt az egyet nem töhetöm.
– Mért nem teheti?
– Csak.
Ha aztán a magyar egyszer kimondta, hogy „csak”, akkor reménytelenebb a helyzet, mint a hágai konferencián. De tán még ennél is rosszabb, ha a magyar a tekintetes, vagy a nagyságos, vagy ennél is följebb való nemzethez tartozik. Akkor az az első kérdése, „hogy „hát az arany kié lesz?” és olyan kikötéseket tesz, hogy az ember ijedten tudakolja kifelé az utat, mielőtt foglalóba elkérnék tőle a fél fejét.
Lippay Sándor nem kérdezett semmit, nem kötött ki semmit, csak elmosolyodott és megvonta a vállát. Mint aki nem nagyon hisz a vállalkozás komolyságában.
– Hát tőlem megpróbálhatja az igazgató úr. Akár a tarlón, akár a legelőn.
Panni asszony azonban egy kicsit ijedten nézett rám.
– De hát akkor mi lössz, ha nem találnak sömmit?
– Hát mi lenne”? Akkor megköszönjük a barátságot és elmegyünk haza.
– Nem lössz abból minekünk valami bajunk? Szegény jó lélek alighanem úgy gondolta, hogy akkor keresetet indítunk ellenük, hova tették az ősöket, vagy legalább is velük fizettetjük meg a napszámot. Sok minden kitelik mostanában az ilyen úrfélétől.
Megnyugtattam, hogy nekem nem kenyerem a népek sarcolása s erre Lippay Sándorék átengedték nekem a földjük fölött való impériumot. Még a kánikula elején nem tudták szegények, hogy még az első őszi eső is náluk csurog a nyakamba.
Intermezzo.
Mikor idáig érek az írásban, nagy meglepetés ér.
Megszólal a vendég. A bojtárgyerek a szomszéd tanyáról.
Hetek óta mindennap ideszökdösik hozzánk, ami ellen a birkái nem tesznek semmi kifogást, mert addig egy kis kirándulást tesznek a harmadik szomszéd lucernájába. Én is szívelem a gyereket, mert nem kotyogó természetű, hanem kontemplativ kedély. Ül az árok szélén és néz le csöndesen a gödörbe. Nagyon érdekes gondolatai lehetnek, szeretném is tudni micsodák, de nem merem megkérdezni, mert úgy se tudná kifejezni magát. Szokott ez megesni nagy gondolkodókkal.
Hát most megszólalt maga jószántából. Fölhasználta az alkalmat, hogy végre négyszemközt vagyunk. (Az eső már csak szitál, az emberek munkához láttak.)
– Hallja-e, osztán ki bírják ezökbül árulni, amibe kerülnek?
– Mikből, fiam?
– Ezökbül a csontokbul. Azt a röttentő sok napszámot.
– Hát mit gondolsz, fiam, miféle vagyok én?
– Hát mi vóna? Csontszödő zsidó.
Végre komoly embernek való pálya, ötvenéves koromban. Ezt is a Fehértónak köszönhetem.