„Szuhay Mátyás” változatai közötti eltérés

 

Teremtő szent atyám, fordítsd dolgunk jóra!

Midőn a vérrel nyert magyar szabadságnak,

Idegen kapával, mélységes sírt ásnak!'

 

Szuhay Mátyás volt, vén lován, a tarkán,

Csürökig dagasztván lovaik a sarat.

 

Kuruc volt Szuhay, nyakas, mérges magyar:

Szabadságot mormogott álmában is szája,

A kuruc-világban aligha volt párja.

 

Hol a gohér, formint és muskatal terem;

Amelyet jó borral töltött tele Vince.

 

Oda törekedett jó Szuhay épen

Magát kidanolná, kisírná kedvére!

 

Lemenő-félben volt már az égen a nap,

Az öreg s társai szótalan ballagtak;

De Szuhay Mátyás hangosan rákiált:

 

'Ne búsulj, szerelmes édes öcsém, Keszi!

Sokszor hallottam, hogy nagy baj a szerelem,

Én ugyan - Istennek hála, - nem ösmerem!

S nem akarja néked adni a vén kánya;

Azt mondja: kurucnak nem adja gyermekét,

 

»Nem kell nekem apja tölt verme, gulyája,

 

'Segítsen az Isten!' - Szuhay felele,

Kesely lova fékét az alföldnek húzta.

 

S igy dörmögött Mátyás, tekintvén utána:

'Bárcsak a jó fiú szerencsésen járna!

Egy volt a szépanyánk, Both Kata, Sófia!'

 

S lenn, ugyancsak isznak, lármázva hangosan.

 

Lassan lelopódzik a pincegádoron,

S a dorbézolóknak háta megé oson.

 

Kopasz Szuhayról azóta csúfolnak:

Hé! kevés dohányú, de jó ború medve!

Kihajtom e kancsót az egészségedre...!

Midőn jól meghányták egymást, ki hogy tudott,

Négykézláb, egyenest a lépcsőn felfutott;

'Nagyapám se látott ilyen ütközetet!'

 

Két társával ő is a kancsóhoz látott;

De ím, egy fennálló hordóban meglátja,

'Hejh barátim! tudok s mondanék valamit...

Imé, nagy pecséttel egy pergamen van itt,

 

Vas Benedek uram füleibe menne:

Száz tulkot, száz fékes lovat nem sajnálna,

Egy futó ló tűnik minap a szemébe;

Jobban megszemléli... hát a kengyelvason,

 

Keszinek sem kell ám több; utána vágtat,

 

Hogy megmosta szépen, és magához hozta:

Megmondta az öcsém, azzal odább állott.

Ki volt ez az ember? ha azt ti tudnátok!

S ily határozat van a megmentőjére:

Mihelyt feleséget vesz, báróvá lészen,

 

Most is Kardszagra ment, de utoljára mén,

Mert ő kegyelmét majd megházasítom én!'

 

Igy végezvén Mátyás ravaszul szavait;

Vas uram pediglen, bár füstbe ment terve:

Kibútt, elillantott örömmel eltelve.

 

Mátyás, kijővén két kacagó társával:

A bort árát igen drágán megfizeted!'

-

Keszi Pál Kardszagnak nagy sietve mégyen;

Hogy aholott vagyon Benedek lakása,

Szeretett Annáját minél előbb lássa!

 

Nem volt gazdaságban párja a Kunságon,

Lányának szépségben e széles világon.

- Lelkemadta Annám! csak ne kéteskedjék,

Hosszu az éjszaka, százszor eljöhet még! -

Mint az ágon ülő gerlicét a párja!"'

 

S csókos ajka tapadt annak ajakába.

 

Hogy híved e földön mindenhá' követed?

Hogy az Isten előtt letett esküvéssel,

 

"'Hittel tied leszek még ma, légy nyugodtan!

Nem! én visszatérek... hogy azt megbeszéljem:

- Ha mindjárt megöl is - hogy te vagy a férjem!"'

Alig töltének még nehány pillanatot:

Sugja Kata, hogy a kocsis már befogott;

Röpülnek tova az abrakos lovakon.

 

Karimás kalapját a szemére vágván:

Anna, híven simul Pali kebelére...

S éjféltájban a két boldog célhoz ére.

 

»Tisztelendő uram! Vas Benedek nevem,

Legfőbb kivánsága atyai szívemnek,

Hogy szent eskü által most eggyé légyenek!«

 

S mily boldogok voltak a szép valóságon!

Hogy fogjanak kezet... apjok rájok pillant,

 

Ölelte, csókolta gyermekit Benedek,

Párjával közös lesz rangja, neve, kincse,

 

Nagyobb szerencsém már e földön nem lehet!«

Szólt Pali. 'Ki tudja...!' - Vas csak ezt felelé, -

S repült a négy táltos megint Kardszag felé.

-

Egyik szóla: megholt! más: elveszté eszét;

Ez monda: elszökött! más: de biz ellopták!

 

De minden embernek elállt szeme-szája,

Hogy a fösvény Vasnál tíz ökröt levágtak,

S behullt a feneke száz hordó- s tonnának.

 

Még a vándorlót is elfogták az úton.

 

Piros kun menyecskék, szálas szép kunfiak,

A kerek mellbimbó vékony patyolatát,

 

Herkó páter is a vendégek közt vala.

Amelyhez hasonlót nem lát minden gyerek.

-

Kuruc Szuhay az almás-szürke lovon,

Vas uram tanyáján termett hamarsággal.

S szólott: 'Atyafiak! tudom hallottátok,

Hogy Benedek uram ma nyert báróságot,

 

És ő kegyelmének ez a jó'karatja:

Köszönet fejében csupán csak azt kéri:

Egy-egy üres zsákot vigyetek majd néki!'

 

Mátyás uram pedig felkapván lovára,

'Hahaha! bor, buza magától nem terem,

Az üres hordóért, nesze üres verem!'

Majd megütötte a guta Vas uramat;

Hát még midőn a nép szállongott a zsákkal:

-

Míg a báróságot várta Vas nyugtalan;

Rángatva nagy bajszát fürge unokája.

-

Összeakad egyszer Szuhay Mátyással;

'No hát labanc uram! emez rákiáltott -

 

Elbámult Benedek, s fülig veresedett...

»Tatár lapítsa meg a kuruc fejedet!«

»Kis Bencét nem adnám ezer báróságért!«

</poem >