Sas Ede: A fehér város
szerző: Tóth Árpád
Sas Ede új verskötete a könyv első darabjától, a "Fehér város" című költeménytől kapta címét. Ez a vers az egész könyv legmutatósabb, legparádésabb darabja. Hosszabb, gondosan felépített kompozíció s alkalmas arra, hogy taglalásával Sas Ede költészetét elemezhessük. A költői tulajdonságok, melyek a "Fehér város"-ban megnyilvánulnak, a kötet többi darabjaiban is ugyanazok, legfeljebb a lírai színezés, valamint a formai kezelés ad alkalmat egy-két további megjegyzés tételére.
A szóban forgó parádés vers epikai külsejű költemény. Lukullusz római vezér, Mithridátesz elleni harcaiban egy pontusz-melléki városhoz ér, ahol "Ázsia rémé"-nek legyilkolt háremét találja, mivel a menekülő kényúr, nehogy "élő kincsei" is a győztes légiók kezére jussanak, tőrrel és zsineggel ölette halomra hölgyeit. Lukullusz erre, méltó hadvezéri logikával, megtorlásul a fehér márványvárost porig akarja rontatni, hogy a király helyett lakoljon legalább a nép. E barbár tempójú elintézéshez nincs mit hozzászólnunk, csak az érint bennünket különösen, hogy mikor a költő a megtorlás dühös indulatát festi, így szól: "a kohorszok legdurvább vitéze, ki csecsemőt falhoz nevetve paskol, elfödi arcát itt az iszonyattól: egy lemészárolt kikelet!" stb. Furcsának tartjuk, hogy a költő ily finom nuance-ot tétet a gyermekek falhoz verése, meg a háremhölgyek legyilkolása közt. Ez meglehetősen komikus, holott a citált tiráda éppen borzadályt óhajt kelteni a költemény illető helyén. De nem ez a fontos és egyáltalán ebben az epikai költeményben nem az epikai elemek: a mese, az alakok jellemzése a fő, hanem az, hogy a beállított helyzeteken át egy ódai szólamokra és színes leírásokra hajlamos líraiság szólalhasson meg. Ennek a Mithridátesszel meg Lukullusszal foglalkozó költeménynek fő mondanivalója teljesen alkalmi és mai, mert fő jelenetében, mikor Lukullusz és egy prédául ejtett "fehér leány", (aki mellesleg a művészetet, meg az élet minden egyéb szépségeit szimbolizálja), szerelmi kettesbe kerülnek, az egymással való birkózás, köröm- és fog-párbaj helyett, - mint ahogy joggal várhatnók az előzmények után, - ékes és lendületes tirádákban nyilatkoznak a világháború borzalmai ellen. Ez a furcsa klasszicitású vers aligha született volna meg a világháború modern rémségű aktualitásai nélkül.
Mint mondtuk azonban, a "Fehér város" jól jellemzi költőjét s ebből a jellemzésből nem hiányozhatik Sas Ede értékes tulajdonságainak a megvilágítása sem. Dicsérnünk kell jeles komponáló készségét, azt a gondos munkájú eljárását, mellyel, - bár kissé hosszadalmasan, - fő mondanivalói felé döccenés nélkül tudja vezetni és bogozni a költeményt. Sok szeszélyes asszociációjú, modern "zsenialitású" költőnk tanulhatna Sas Ede szolid művű konstruálási módjából. Rá kell mutatnunk kissé halmozott díszű, néha nagyon is túlaranyozott nyelvére, mely azonban el tudja kerülni a bombaszt és a cikornyásság ízetlenségeit. Inkább azt róhatjuk fel e díszítés hibájául, hogy gyakran kopottas szálak is kerülnek a dús hímzésbe, húsz-harminc év előtti költészetünk nyelvének néhány szólama és képe, melyek egyáltalán nem idéznek szemléletünk elé eleven képet s kerülni kellene őket, nem pedig, mint Sas teszi, ízlésesebb és gondosabb használattal menthetővé tenni. Hogy példát is mondjunk, ilyen szerintünk kerülendő kifejezés a "Fehér város"-ban: "Te csókba fürdesz, hölgy, velem". Vagy az ilyen szokványos díszű szólamok közé tartozik, melyek őse a Petőfi "Kárpátoktól az Adriáig" kifejezése volt s amit az epigonok agyonkoptattak, Sas Edénél: "...vágyaim az eget verdesik az Atlasztól az Eufráteszig" stb.
A kötet többi darabjai is jobbára a jellemzett tulajdonságokat mutatják. Gyakori bennük némi elrajzolt epikai keret, ami a sikerültebb példányokban tömör helyzetbeállítássá egyszerűsödik s a szilárd strófa-szerkesztés és lendület-emelés eszközeivel erősbül. Líraiságuk az első darabénál szelídebb és közvetlenebb, főleg bizonyos méla, rezignációs hang megszólaltatásával megkapó. Ez a mélaság a férfikor mélabúja, az élet eredményeinek félig lehangolt, félig bölcselkedő derűvel nézett mérlegelése. Kiemeljük a "Gépeim" című két szonettet, melyekbe a nyomdája gépeihez fordul szinte apai indulattal és meditáló elborongással a költő. E versek nyelve is többnyire ünnepélyes díszű s meglepő bravúrú rímelésük sokszor igen elevenen érezteti, hogy ez a "tegnapiak" közé számított költőnk még dacos fiatalsággal és erővel keresi érvényesülését a ma ifjúi között is. Örömmel írjuk le, hogy szép kötetével rászolgál erre az érvényesülésre. A könyvet a nagyváradi Szigligeti-társaság adta ki s finom címlapját Mikes Ödön rajzolta.