Sóhaj (Mallarmé)
A lelkem homlokod felé mereng, ahol
ó álmodó leány, egy szeplős ősz honol
s a bolygó égre száll csodálatos szemedből,
akár a mélabús kertből esengenek föl
a tág Azúr felé fehér szökőkutak!
— A lágy Azúr felé, mely tükröket kutat
s bágyadtan bánatát csillantja lent a vízben,
hol hűs barázdát váj, míg rőt uszálya zizzen,
a széltől fútt avar s hol minden oly halott,
vonszolja most az ég a sárga nagy napot.