Prof. Sipos Pálhoz
| Prof. Sipos Pálhoz szerző: Kazinczy Ferenc |
Manicheussá lettem, s azt hiszem,
Azt vallom, amit új religióm
Hogy higgyek, valljak, nékem is parancsol;
És amit vall szám, szívem is hiszi.
Eléggé ellenkezém: a fény levert.
Ám tedd meg a próbát, ha tartja kedved:
Üss, tömlöcözz, csípdestess vasfogókkal,
Állíts a tűzmáglyára, hogy megint
Nyájamhoz vonhass, melyet a pikárdi
Újító gyűjtött, én Manicheus,
Testestül, lelkestül Manicheus,
Hitem, ha kell, bármely kínos halállal,
Akármely gyötrelmekkel, megpecsétlem;
S a nyúzott bőrű Manes, hív tanúja
Vesztében, ismét megdicsőjtve lesz.
Két, két isten van; és bizony nem egy!
Szelíd az egyik s jóltevő; szeret
Segélni a jámbor botlón, s tévedésit
Megszánva nézi, s jobb ösvényre vonzza,
Gyakorta még ha rugdalózik is.
Kaján a másik, és bukásnak örvend;
Fénybe öltözik, hogy csalhasson, különben
Sötét alakban kullogván, ha hol
Prédát találhat, mely cselébe hulljon.
S e kettő verseng s harcol szüntelen,
S rabolja a másikának híveit.
Amannak sergét ész és fény vezérlik:
Ezért test, ördög és a fényes délben
Pusztitó döghalál dandárja küzd.
Csudáljam-e, hogy most ez, majd amaz győz?
Ez a hatalmas két ellenkező
Gyakorta harcol énmiattam is.
S a kormos isten, aki rényemet
Még minden rám-omlás alatt erősbnek
Lelé hatalmánál, most már agyamra
Tevé ki a célt, és azt ostromolja.
Bazalt alakját ismerem; remegve
Futok ő aegyptusi istensége előtt,
Mint a gyerek fut, amidőn az advent
Estvéjén rábukkan Szvat-Nikola.
S hogy annak a másiknak véljem őt,
Fehérb alakba kél mint a Velletri
Pallas csodált márványa, s az Azé,
Ki Pythonon nyert fényes gyózedelmet,
S a Vatikánt elhagyta a Louvreért;
De most nem tűrve a szentetlent tovább,
S pirúlva költözött egy újabb honba;
S igy súgja nékem kétes oktatásit.
Ilyenkor őtet nézem a fehér
Istennek, s elnyél a vetett kelepce.
Majdan magamhoz térek, s a csalást
Csalásnak ismerem, s uramhoz állok.
De ah megint új kín rohan reám,
Mert megzavart lelkem most azt gyanítja,
Hogy a fehér, kit híven tisztelek,
Csak álkép, és alatta a kormos űl.
Ismerd ki a leckén, oh te, kit tovább
Nem hánynak a habok! kitől jön az;
S tanácsod fojtsa el a kétségeket.
Azt hittem, és azt volnék hinni kész,
Ámbár gyalázatára van nememnek,
De a való: való, bár nem mosolyg,
Hogy népünk rabnép s nem szabad; hogy azt
Fekvése, példa, vére, kor vezérlik.
Pythagorassal most egekbe száll,
S csudálja sphaerák mennyei zengzetét,
Majd a baromhoz sűlyed, és alább;
S midőn szeméről a veszélyes hályog
Lehull, magát elundorodva látja;
S az érthetetlen mind így, mind amúgy,
Nem több és nem kevésb, mint föld lakója.
Ily tűnődések közt lepett meg álmom,
S lelkem Morpheusnak édes lotusában
Föllelte nyugtát, mely régen kerűlt,
Midőn előttem megjelent fehér
Alakban egy rém. A jó-e? a kaján-e?
Nem értem; s ekként hallatá szavát:
- Lantjáról olykor édes hangokat
Szedett ki, s összefonta a prosai
Énekkel, mint Velutti s Sessi szokta
Recitativját félig zengeni:
"Csudálatos szent istennő, szabadság!
Vagy-e te? vagy hogy vagy, csak úntalan
Vágyásunk képzel? Hol vevéd lakásod?
Feléd ragadnak óhajtásaink,
S sehol nem lelnek. Aki tégedet
Erővel megkapott és azt hiszi
Hogy már ölébe zárt s ottan maradsz,
Elhűl, midőn föleszmél, s karja közt
Csak árnyat lél és elfoszló ködöt.
Sanyar vagy hozzá, és igaz. Neki
Magad nem kellesz. Ó nem érted ég,
Adásaidra vágy és bért keres.
Törvény alá szeretne hajtani,
S vak látni, hogy te nem tűrsz semmi igát.
Igaz vagy, és csak annak szállsz keblébe,
Ki benned téged kedvel, s a szabadnak
Önkényt ereszti lánca alá magát.
A martalék, kit földig nyom le súlya,
S epedve nyújtja utánad karjait,
Nem érti, hogy te tőle messze nem vagy,
S el-elszalasztja a megjelent kegyest.
Ne kapkodjon feléd, és bírni fog.
De aki tőled vette szellemét,
Az tégedet szelídebbnek tapasztal;
Nehéz bilincseit játszva csörteti;
Kezéről a vas önmagában hull le,
S elzárva börtönében is szabad.
Úgy van, nemünknek hű védangyala,
Úgy van! Te a természet hajthatatlan
Érc kénytelenségét széllyeltöröd,
Hogy amit a szent végezés szabadnak
Rendelt, szabad legyen. De ami néked
Utadba lép s ellenzi művedet,
Tömlöcre hányod kérlhetetlenűl.
S a nép, melyet te mentté tenni vágysz,
Amely leginkább nyerte meg kegyed,
Amely miatt a szörnyekkel hatalmas
Karod csatáz, ha boldog-e? te szólj.
Mondhatd szabadnak, ami nyomva van?
Ah, őtet önnön vak természete
Döntötte el inség közzé; s hogy teréhjét
Bírja és fölkeljen, nem nyújt néki erőt.
Azt higgyük-e, hogy őtet megvetetted,
Örökre elhagytad? Nem, kegyes, te néki
Jelen vagy szűnet nélkül, és segéled
Elrejtve azon szükségbe, mely alatt nyög;
Mely őt, nem ahová tetszik magának,
De ahová tétszik neked, taszítja.
S gond addiglan viseltetik reá,
Míg szabadon megismeri azt, s alája
Önkényen s jó kedvvel vállalkozik.
Te vagy, szent Mindenholjelenvaló,
Ki bennünket szemlélhető alakban
Környűllebeglesz. Én rád ismerek
Ez ál-lepelben is. Szabad tetszésed
Az ami nyomasztó szükség gyanánt tűnt
Sandalgó pillantásaink elébe;
Mi mik vagyunk, nem értjük, s elvakít
Maga a tudás is, mely megfoghatatlan
Voltodban elvesz, s megszűn fényleni.
Minket sötét bús éj ölelt körül,
Mely semmi felderűlettel nem ér
A szép új fényhez; mely reánk terólad,
Ki nem ragyogsz, kit köd rejt, átvilágít.
Hatsz, és csak a hatás ad fényt nekünk.
Hasonlatos vagy a naphoz: maga
Sötét az is, de fényt ad; így terólad
Sötétről, fényt a gondolat nekünk.
Oh boldog, akinek már fölkele
Ez a te fényed! Nem fogja azt tovább
Téveszteni álfény; és ha a láthatónak
Behúnyja is szemét, ő a világot
Láthatlan ábrázában nézni fogja.
Ő a természetet csak tetszetes
Szüksége alatt tekinti; mert szeme,
Szabadság, téged lát való szükségben,
S benned lelé fel a törvényszerűt.
Otromba káromlás vala az, midőn
A megvakúltak téged féktelen
Kéjnek neveztek; téged aki szent,
Örök s állandó törvény vagy magadnak,
És semmi esetben azt meg nem szeged.
A lehető tenálad szűnet nélkül
Egyetlen és szükséges. Nem te ingasz,
Hanem az akarat; mert martalékja
Az óhajtásoknak, azért erőtlen.
Ez a hatásra intéztetik, s egésznek
Szövénye közt hat: de te, szent szabadság,
Szabadon hatsz, mert egészre hatsz, s egésznek
Szövényén kívül, nem mint egy erő,
Melyet viszonthatás vonz és taszít..."
A tűnet szörnyű metaphysicus;
S badar beszédén látni, hogy sokat
Forgatta Platót. Engem ízletem
Más útra vonz el. Aki napjait
A szépnek szentelé, s még a valót is
Azért kedvelli, mert alakja szép,
Mert a való s a szép egy tő virágai,
Testetlen lelken úgy nem lél kecset,
Mint a lelketlen testen nem talál.
Azonban míg ez engem a magas
Empyreumnak boltján végig hurcol,
S hallatja vélem cifra jargonát,
A másik, látván, néha hogy mosolygok,
Fülem cimpáját titkon megragadja,
S int, hogy tekintsem a filozófus
Palást alatt a kecskelábakat.
A kecskelábat a palást alatt
Hiába lestem, s azt kezdém gyanítni,
Hogy ím ez intést a kaján sugallja, -
Én nem mosolygom a jargont, s kerűlöm
Akik mosolygják, mert az nekik új,
Ő egyedűl azt értik, amit minden ért.
Jaj annak, akinél homály marad
Az, ami az értelmesnek nem homály!
De mégis a sok: sok!
S a bölcs szabad?
Oh az! ha néki csendes éjszakát
S jó reggelt nem mond más nap a - prófósz.