Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél
| Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél szerző: Kazinczy Ferenc |
Valahol a literatúra virágzásra fakadt, a nemzeti nyelv mindenkor szenvede változást, mert az élet nyelve könyvek nyelvévé válván, az új ideákhoz magában nem talála készen szókat, s az író kénytelen vala a gondolatot és érzést élesb vonásokkal kirajzolni, s azoknak gyakran alig érezhető különbségeiket kijegyezni. Így akkor is, midőn a literatúra a maga alantabb lépcsőiről fentebbekre lépe által. A változás ott még tapasztalhatóbb, ahol az idegen szép példák mind a szorultságot inkább érzeték, mint kimutaták az utat, melyen mások jutottak dicsőségre. S ilyenkor a haladók és veszteglők között mindég támada ellenkezés; azok örültek a nyelv és a nemzeti erő kifejtődésének, ezek a változásban rontást, mégpedig akart rontást láttak. Amazokat neológusoknak nevezték el, ezeket ortológusoknak mondhatnánk.
Amely nemzetnél a Helicon-járvány istenségei korábban foghatának lakást mint egynél több s nagy okok miatt nálunk, a nyelv eránt támadott peren, nagyjában tekintvén a viszálkodást, régen általestek ; mi, kiknél a dolog nem segéltetik úgy, mint máshol, s akik eszerint filológiai isméretekben halkabban haladhatánk, most perlünk egymással. Mely hasznunkra lehet csak e részben is, hogy a Tudom. Gyűjt. tisztelt kiadói a perlő felekezetek vélekedéseiknek helyt engednek köteteikben, maguk a perben nemcsak bírák lenni nem akarván, de nem is vévén részt. Ahol a közlők ezt teszik, és ahol a perlők csak a dolog, nem egyéb miatt is tusakodnak, s ahol az emberi szív erőtlenségeit fékben tartja a tudományok szeretete és a hazáé, az ügy ott győzni fog.
A mi széptüzű nemzetünk e perben is érezteti sajátságát; hévvel viszi a pert, mint azoknak illik, akik el vagynak melegűlve tárgyoktól, s égnek azért, amit szeretnek, lángolnak azért, ami a nemzetiséghez tartozik. Szabad emberek közt zajosabbak a tanácskozások, mint ahol a rabcsoport felett pattog az ostor, mint ahol a lánc csörgése még a jókat is elnémítja. Nem történt tehát rosszul, hogy némely íróink, recenzenseink bennünket dorgálásaikkal ébresztgetének férfiasabb elmélkedésre, fáradhatatlan tanulásra, gondosabb dolgozásra, s aki ebben nem lát egyebet catilinai dühnél, az vagy kurtalátású, vagy baja van. Bár zajosabbak voltak volna tanácskozásaink! bár a dologhoz értők nagyobb számban szólaltak volna meg! Úgy a per eddig lefolyt volna, s most élnénk a béke gyümölcseivel. Mert végre a prisca comaedia vásottságai is megenyhűltek, s tudományok körül forgó emberekhez semmi nem illik inkább, mint az a nemes érzés, hogy nem ritkán még szebb megvallani botlásunkat, mint győzni.
A Tud. Gyűjtem. tavalyi (1818) VI. kötetében Füredi Vida költött név alatt egy férfiú hallatá magát azon két nehezteléssel, mely a régibb szín kedvelőt az újítások kedvelői ellen lángoltatja. Ilyen az a vád, hogy némely magyarok gyalázatot vontak a nemzetre, midőn a külföld tudományos ujságleveleiben azon magyar írókat, akik nem az ő feleken állanak és akiknek irigylik fényeket, tatár ostorjokkal szabdalák. Mintha a gondatlan író fenyítése gyalázatot vonna a nemzetre, s a külföld nem tudná, hogy gondatlan írója minden nemzetnek van, mintha a külföld ugyanazt nem tenné a maga gondatlan íróival. Ilyen az, hogy egyvalaki köztünk a németeknek részint maga azt hirdeté, részint barátjai által azt hirdetteté, hogy egyedül ő a mi klasszikus írónk. Csudálni lehet, hogy ezekkel együtt azon másik, régóta pengetett vád is nem mondaték el, hogy a Töviseket és Virágokat maga recenzeálá azoknak írója tömjénezésekkel a bécsi Annálisokban és hogy Békáiban egy tiszteletünket megkívánható, nem poétai karra lőtte el vakmerő nyilát. Ha vádlóink nem olvasnának figyelem nélkül, ily üres terhelésekre nem kívánnának feleletet; mi ezenfelül bizonyosakká tehetjük, hogy az epigrammatista meg sem álmodá, hogy e dolgozása oly hamar a megjelenés után bírói szemeket vona magára, midőn azt nyomtatva hozá meg neki az Annálisok füzete. – Ami azt a kérkedést illeti, arra elég lesz jelentenünk, hogy a németeknek maga a kérkedő beszélé el, hogy mi magyarok a Horác leveleit oly két fordításban bírjuk, mellyel nemzetünk századok múlva is aszerint fog kevélykedhetni, mint a német Wieland és a Voss, s a francia a gróf Darut fordításaival.
Tudva van, hogy ugyanő ugyanazon melegséggel magasztala több magyar dolgozásokat is; mely szerint a németek a klasszikus magyar írónak tartatni egyedül akarótól hallák, hogy a magyarnak nem egyedül ő a klasszikus írója. Ily vádakat oszlatgatni felette kedvetlen mind az íróra, mind az olvasóra: de minthogy ezek s több eneműek, ajakról-ajakra, kézről-kézre tétettek közönségessé, s végre íme nyomtatásba is mentek, noha (nagy szerényen!) elhallgatva a vádlott nevét: illő vala tudatni azokkal, akik nyelvünk s literatúránk menetelét szemmel tartják, hol a vétek. Nekünk ez lesz utolsó válaszunk az effélékre, s bármivel terheltessünk ezután, felelni semmi esetben nem fogunk.
Nem az, éppen nem az a kérdés, hogy ezt s amazt mennyire gyötri a maga szerelme s az irigykedés; e részben jól esnék, ha mindnyájan keblünkbe nyúlnánk, s úgy fognánk a kövezéshez: hanem, hogy melyikünk ír jól, s melyikünk tanácsol jót. S mi itt ezen utolsó cikkelyt óhajtanánk oly tisztaságba juttatni, hogy a két felekezet értse egymást, s viszálykodások enyhűljön.
A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője. Érzi ezt mind az egyik fél, mind a másik, s szereti a nyelvet szent hazafisággal; abban hasonlanak meg, hogy míg az egyik azt elváltozásától s elkorcsosodásától félti, a másik annak elváltozását, azaz haladását még óhajtja is; s ő is retteg ugyan elkorcsosodásától, de a mások szép és hasznot neki is igérő példájoknak követését, ha az nem egyéb, mint saját erejének kifejtése és gazdagítása, elkorcsosodásnak nem tekinti. Egyedül a pók az, ami mindent magából szed, fon és szőv: az embernek az az elsőség juta, hogy egy ponton veszteg ne álljon, hanem tehetségeit használván, s mások találmányaikat eszmélettel követvén, a tökéletesedés útján előbbre haladhasson. Valamivé ő lesz, e két szernek egyesítése által lesz.
S midőn az ortológus a nyelv elváltozásától retteg, nyilván öszvetéveszti a nyelv mostani színét és magát a nyelvet. Pedig e kettő éppen nem egy. Egyedül a kiholt nép nyelve nem változik többé: az élő népek nyelve minden nyomon változik, s örökké fog változni, hasonló a Horác folyamjához, melynek elfutását a paraszt csak várja, s az mégis fut, változik, s az marad, ami volt. Kezdetben szegény és csak tulajdon termesztéseivel bíró, aszerint bővül és szépül, ahogy az azt beszélő nép isméretekben gazdagodik s a magánál gazdagodni elébb kezdett nemzetekkel szövetkezésbe jut, mindaddig gyűjt és szépít, még minden gondolatjait s érzéseit híven és teljesen kifejezheti, szomszédjaival összemérkezhetik vagy azokat meg is haladja, s nyelvét a minden nemben nagy és minden nemben elégséges számú írók megállapítják s bérekesztik. Elérvén így férfiúi korát, vagy megfordul útján s a nemzet hanyatlásával ő is hanyatlik, vagy megifjodván a nemzet, ő is megifjúl s újjászületve szép pályáját újrakezdi.
A mi nyelvünk is ez uton éré el serdülni kezdett ifjúi korát. Milyen lehete legrégibb idejében, némely egyes szavaink s a boldvai monostor Halotti beszéde mutatják. Múltak az idők, s a nemzet nemcsak a deákul írt könyvekkel, hanem a régi klasszikusokkal is megismerkedék, s a Bátori László, az Erdősi és Komjáti, a Halabori Bertalan és a Pápai Pál nyelve, s az Illyésé, Telegdié, s kivált a Pázmányé és Káldié, erővel bírt, tömöttséggel, méltósággal. Zrínyi megjelene, tanítványa a rómaiaknak és olaszoknak, mint egy nagytüzű csillag; de ködök fogák el egünket, s a szép csillag eltünt, egész nagy fényével. Mely úton erede futásának a minden új nyelvek legszebbike! s hová jutott volna el, ha ez úton futhatott volna! A vallásbeli vetélkedések azt tanácslák, hogy az író ne minél szebben, hanem minél érthetőbben szóljon, s a darabos, de velős, lelkes beszéd görgővé, folyóvá, könnyen érthetővé leve, s erőtlenné, lelketlenné tevék egyszersmind.
Gyöngyösinek a múzsa kerek ajkat ada, nem teremtő lelket is, s tudománya kevés volt. Szerencsétlenségünkre Rómának költői közül nem Virgilt ismeré, hanem Ovídba szeretett, ki a bőbeszédűt még bővebb beszédűvé tette. És még a vétkei mellett is nem ritkán elkapta a poétai tűz, hogy merjen. Mere, s nyelvrontónak vádoltaték. Nevezetes mentségét – hol e sorának is kénytelen volt védelmére kelni: Bellóna sisakját kevés, aki vágyja – lásd Dugonicsnál, Keménye előtt.
Haller Gyöngyösinek példáján indult, s megjelene a szelídlelkű, szelíd beszédű Fenelon Thelemachjával, nem ahogy illett, hanem ahogy a hamis útra vezetett idők kívánni látszottak. Ennek könnyűség kelle és cifra, nem szépség és erő; s a magyarrá tett Thelemach öszvepárosítá a francia bájos egyszerűséget az új deákok grandilokvenciájokkal, s originálja periódusait egy periódussá olvasztgatá öszve; s minthogy Fenelon neki szegénynek látszék Gyöngyösihez képest, pusztaságát nehézillatú pórvirágokkal cifrázta fel.
Így senyvedénk s még így is örök áldást érdemlő Haller után a világ és a setét derengési közt, midőn végre (1772-1775) Báróczy, Barcsay, Bessenyei előállának, s majd osztán Baróti Szabó Dávid (1777), Révai Miklós (1778), Rájnis József (1781), ezek a deákok, azok a franciák és németek tanítványa, s olvasóink ítéleteik erántok meg valának osztva. Akik a római s francia és német nyelvvel és literatúrával ismeretesek valának, elragadtatással hallák a xenologizáló múzsa beszédét s zengését, noha az nem volt darabosságok nélkül, mig az ezekben járatlanok nem látának egyebet a nyelv elsűllyedésénél, s a három elsőbb triumvirnek azt kiáltozák, hogy beszédjeket nem értik, az utolsóbb három triumvirnek, hogy a magyar magyar és nem görög, s így verseinek is nem görög, hanem magyar alakúnak kell lenni. Ekkor hallatszék legelébb nagy hanggal a nyelvrontás panasza, mert ekkor kezde literatúránk, és ezzel együtt nyelvünk igazán haladni; mindeddig csak csúszott, lépett, elakadt. Sokan javallák, hogy halad; de intették a haladókat, hogy késve siessenek, mászva szaladjanak, félve merjenek – bölcsen talán, s talán nem is. A jó ügy akkor halad igazán, ha némelyek késve, más némelyek nem késve sietnek; s midőn a követő panaszra kél vezére ellen, hogy az sebesebben megyen, mint kellene, még kérdést szenved, nem ő megyen-e lomhábban, mint kellene. Olykor nemcsak sebesen futni, de szökni is szükség.
Barótinak felét segélé a római példányok tekintete, s az új igyekezet ellen sokan azért sem merének szólani, hogy tanúlatlanságokat el ne árulják; de azt, hogy németül s franciául nem ért, megvallani akkor még senki nem szégyenlé, nem kevesen azzal még kevélykedtek is, s ez őket annál bátrabbakká tette a Báróczy-féle kárhoztatásban. Mindemellett a szerencsés újítások gyökereket verének, s a neológusok száma naponként szaporodott, kik közt Ráday egyik legtiszteltebb fáklyavivőnk, serget vont. A külföldiek nyelveket s literatúrájokat ismerő, s sokezer kötetekből álló bibliotékát bírt öreg maga keveset ereszte ki dolgozásaiból, de azokat kézírásban örömest láttatta, a nyelv és literatúra férfiait bátorította, tanácslotta, olvasóinkat a haza fővárosában a jobb útra vezetgette, s e hármas szolgálatjai által a nyelvnek több segédjére volt, mint legszorgalmasb íróink. Ő most arra taníta bennünket, hogy rímes verseinket is skandáljuk, mint a mívelt Európának minden nemzetei. Felzúdulánk a tanácsra, mert az elnehezíté verselésünket, s az idegen ízlés, amint mondák, a magyar ízlésnek kárt tenni készült. Említenünk kelle a történetet, noha inkább tartozik verselésünk, mint nyelvünk változására, mivel bizonyítja, amit láttatni akarunk. Valamint a faragó és festő nem emelkedhetik soha mívésszé, ha az antikok és a XVI. század nagy mesterei s a későbbeké után nem gyakorolja szemét és karját, s csak eleven példányok után dolgozik: úgy nyelvünk soha azzá, amivé máris leve, annyival inkább, amivé lenni még ezután fog, nem vált volna, ha az Erdősi követői, s ezek közt senki nem inkább, mint elébb Baróti és Révai, később Virág, velünk a rímetlen versek szépségét s méltóságát meg nem kedveltették, s ezáltal a bátrabb és fentebb mérésekre nem szoktattak volna. És ahogy ezek által kapattatánk ki a próza nyelvéből a poézis nyelvébe, ahogy ezek által a próza régiójából, a poézis régiójába – mi vala Kisig a legmagasb, a legtüzesebb rímes darab is! –, úgy Ráday a csengő lantnak oly bájt ada, mely régibb édességét sokkal nagyobb mértékben múlja felűl, mint amelyben azt elnehezítette.
Nyelvünk nem nevezhetne nagyobb hőst, mint koronaőr és ugocsai főispán gróf Teleki Józsefet, ha később született volna. Ez a nagy ember mind hazájában, mind Franciaországban, mind Helvéciában, s Hollandiában, a leggondosabb nevelést vette, s deákul, franciául, németül igen jól, sőt igen ékesen írt, s mind prózát, mind verset; nyelvünket hatalommal bírta; de sajátságai közé tartozott, semmiben nem kapni azon, ami új, sőt gyönyörűségeit találta abban, amit atyáitól veve által, s azokhoz szorosan ragaszkodni. Segélte a mások igyekezeteiket a nyelv körül, s a rimetlen verseket javallotta, kedvelte: de magát e nemben nem gyakorlá, s azon nagy szépségű versezetén kívül, melyben testvére halálát kesergi, egy-két más rövid versezetnél s nagy tűzzel s római ékesszólással s fordulásokkal, gondolkozással és érzéssel írt főispáni beszédeinél egyebet tőle magyarban nem bírunk. Régibb ízlését egészen festi a már említett Keserv címje, mely olyan, mintha a lelkes költeményt a Gyöngyösi korából bírnánk. Azon felekezetnek, mely szorosan ragaszkodik a régibb színhez, Teleki a legfőbb dísze, s ő az az egyetlen nevezetes írónk mindeddig, akinél új szót, új szólást nem lelünk.
A Báróczy és Baróti követőinek egyik fele a pedantság, a másik az erőtlen szépség felé tévedezett. Látánk ezt, s azok szerint, amiket a festők s faragók példájában adánk elő, egyesíténk a két hős által ajánlott szereket. E seregben F. V. úr, értekezésének 27. lapján, az általa nem tiszfelt Kazinczyt tiszteli meg a neológia vezérségének gyűlöletes nevezetével, vagy azért, mert ezen úton távolabb méne, mint mindenek mások, vagy mivel amit mások csak példájok által tanítottak, ez védelmezni is merte, mely az ortológusok előtt a nyelv felsége ellen elkövetett vétek. Ki itt a vezér? e kérdés a dolgot sem jobbá, sem rosszabbá nem teszi, s nekünk név és cím felett vetekedni kevés kedvünk; hagyjuk ennek meghatározását és hogy a nyelv elővitele vagy megrontása körül ennek s amannak mely érdemei s vétkei vagynak, a később korra, mely az ilyet nemcsak kedvezés és gyűlölség nélkül, hanem tisztább látással is ítéli el. De ha egy tudományt, egy mesterséget sem nevezhetünk, melyben egy iskola más iskolát nem szüle, és ha virágokat római mezőkön szabad szedni, s nem azért szabad, mivel a római nyelv eránt nem tudom mely tekintettel tartoznánk, hanem mivel azok szép virágok: nem látjuk, miért volna vétek, hogy új iskola itt is nyílt, s miért legyen tilalmas virágokat az új nemzetek mezeiken is szedni, ha ezek is szépek. Példát az ily kölcsönözésre nyelvünk századok olta mutathat, s nagy bőségben, s így vethetjük elő a két nyelv ellenkező természetét; az a társalkodási, országlási, vallásos és tudományos öszveköttetés pedig, mellyel a nyugot míveltebb népeivel állunk, gondolkozásunkat az ezek gondolkozásokkal, és úgy nyelvünket is, mely nem egyéb, mint a gondolkozás képe, az ő nyelvekkel rokonságba hozta.
Természetében van a dolognak, hogy az ily változásokban a neheztelést a legújabb újító vonja magára, s könnyítsen az eddig üldözteken, s most a sor azt érte, aki a neológizmusokat elébb a Báróczy és Dayka életekben, azóta pedig a Tud. Gyűjt. köteteiben is védeni bátorkodott. De ha az általa járt és védett út valóban boldogítaná a nyelvet, a másik pedig annak gyarapodását gátlaná: úgy neki nemcsak mentséget és bocsánatot, hanem javallást is szabad volna reményleni, valamíg vélekedését tűzzel terjeszti ugyan elő, de erőszak nélkül, s nem azt kívánja, hogy mások aszerint szóljanak, ahogy ő akarja, hanem hogy ő szólhasson nem aszerint, ahogy mások akarnák. Ha hibások vélekedései, a cáfolás útja mindennek nyitva áll: de tudománybeli dolgok körül az erőszaknak nincs helye; a titkos, a mások által tétetett erőszaktól pedig borzad a szebb érzés.
S nem igazságtalanság-e, egynek venni balul, amit minden írónk cselekedett, s minden írónk cselekszik? Kanonok Molnár s Dugonics felől nem szólunk, mert felőlök senkinek nincs kétsége, de mit mondanak a legújabb neológiai iskola ellenségei azon állításunkra, hogy Faludi is ezen iskola értelmében neológus? és hogy Ányos annyira az, hogy nálánál vakmerőbbet még ma sem találunk? Neológus s ezen értelemben neológus, a mindeneknek használni és így mindenektől folyvást és könnyen érttetni akart, s éppen ezért sokat nem merő s mégis merő Péczeli, az Aranka is, ki bennünket örömest a Haller idejére akart volna visszavinni; az a külföld nyelvével ismeretlen s a külföld ízlését nem kedvelő Horváth Ádám; az Csokonai, kit az ortológusoknak egyik fele minden magyar íróknál inkább szeret; s az mostani teljes elváltozása után, az analitika grammatica írója is minden sanyarúsága mellett, mellyel a neológusokat zaklatja; sőt ezen értekezés írója is az, mert szörny, inger, cimkép, angoly, vágy (substant, a vágyás helyett), embertermészet (Menschennatur), hatalomszó (Machtspruch), egy fogadj istent arat (erntet) – újak, szokatlanok, idegen példák követései.
Elnézvén, hogy az úgynevezett nyelvrontást azok kiáltják veszedelmesnek, akiket magokat is nyelvrontóknak kiáltanak az igazán ortológusok, és hogy ez a fél oly neveket említhet, amilyekkel a másik nem dicsekedhetik, e kérdést vetjük fel: Gondolhatni-e képtelenebb gondolatot, mint az volna, hogy mind azok, akik köztünk a szépliteratúra nemében írtak, magyarul nem tudnak, hogy mind azok rontani akarták a nyelvet, s magyarul csak az tud, aki szakácskönyvet stb. írt. De adjuk meg, amit kívánhatnának, hogy vétek nélkül legtiszteltebb íróink sincsenek: annyi mindég valónak fog találtani, hogy a mérés szabadsága a minden írók példája által igazolva van. Eszerint itt nem az lesz a kérdés, ha merni szabad-e, hanem hogy merni mit szabad; s ez annak meghatározását kívánja tőlünk, mégpedig minél lehet szorosb vonásokkal, hogy az ortológus és neológus közt a különbséget mi tészi.
A neológus a nyelvet szűknek s céljaira el nem készültnek találván, nem elégszik meg a szokottal, hanem mindazt, ami a beszédnek erőt s szépséget adhat, keresi s elfogadja. Evégre az idegen szókat, midőn oly dolgokat jegyeznek, amelyeknek isméretekre nem kelle mások által vezéreltetnünk, kerüli, mert az idegen szó tarkít, s elárulja szegénységünket, s a nemzeti büszkeséget igazságtalanul alázza: nem így, midőn a dolog ismeretét másoktól vevénk, s olyakhoz szólunk, akik ezen idegeneket ismerik vagy ismerni tartoznak; mert akkor bizonyságok, hogy amit máshol minden ért, mi is értjük (triposz, nimbusz, glória – nem dicsőség, hanem festői értelemben a mennyei fénynek széjjelsúgárzása stb.). Szokásban nem forgó szókkal s szólásokkal él; szókat csinál, a készeket, de rútakat szebbekké teszi, a kiholtakat sírjaikból előhozza, a nemtelen s nem kedvetlen hangzású környékieket a nemzetnek visszaadja; a gyökerekkel inkább él, mint a származtakkal; az összeforrasztottakat partikuláiktól megszabadítja; szavait új szintaxissal, periódusa tagjait szabadabban, merészebben, gyakorta idegen példányok után szövi fel; az idegen szólásokat magyar szólásokká változtatja, nem azt nézvén, ha előtte más valaki szólott-e már úgy, s az uralkodó szokás azt javasolja, vagy engedi-e, hanem ha lehet-e úgy szólani, s az a nem, amelyben szól, az a hely, ahol szól, szokatlan mondását engedi-e, kivánja-e, s a beszéd így erőt s szépséget nyer-e.
A szépíró az idegen szólással nemcsak szorultságból él, minthogy a maga nyelvében ugyanazt jelentőre s alkalmatosra nem akad, hanem azért is, hogy az ilyen tanultabb olvasót kedves emlékeztetéssel lepje meg, és mivel az ilyen magát olykor még az újság kecse által is megkedveltetheti. S kivált akkor szereti az új szót és az új szólást, midőn azzal dolog, kép s oly bélyeg jön által, mely a jelentést az értelmesebb s az idegen nyelveket értő olvasóval kitaláltathatja. – Imhol néhány példa az effélékre.
A több részekből álló egész, máshol corpus, corps, Körper által jegyeztetett meg. Mi a metafora miatt s az idegen példa után, testnek mondánk.
Pázmány, Balassa, Csokonai, hamar munkát, lovakat, követet mondottak. Baróti ezt. Ilyen jössz Kassára. A szó kedvesen emlékeztet a talis venis és a citus labor deák szólásokra.
Berzsenyi az ököllel, marokkal, karral dolgozó gyalogvitézt öklelő hajdú-nak mondotta, nemcsak szépen s poétához illőleg, hanem tudósan is: mert öklelni katonai szó Tinódinál. Az öklelni a közembernek annyi, mint türkölni, a hajdú, mint poroszló.
Egyetemben annyi mint universum, s a ben ragaszték. A gyökér tehát egyetem. Az univerzum univerzitás lehet s a szóra szükség van. De azt mondják, hogy a szó rút szó. Miért volna rút, nem látni.
A francia és német íróknál ismeretes isolé és isoliert szót nemcsak általhozá hozzánk Ungvár-Némethi Tóth, de le is fordítá. Az elszigetelt szintoly jó, s mivel magyarul adja a metaforát, még jobb.
Hamletben ez fordul elő: Hány a harang? azaz hány az óra? mert a szomorújáték személyei angol-dánok, s az angol ezt így kérdi. A német fordító is így tevé a kérdést: Wie viel ist die Glocke?
Clavigoban a franciásan szóló Carlos ezt mondja: Wenn du ein gemachter Mensch bist, s magyarul: Ha csinált ember lészesz. Ha a személyek magyarok volnának, a szólás vétes volna, így nem az.
A léleknek azt az állapotját, midőn a ráható kedves tárgyak sokaságától úgy kapkodtatik fel, hogy bánatjától nem lehet el nem vonattatnia, a német a Zerstreuung által jegyzi.
Az elszóródás nem egyéb, általhozta a trópust, s a magyar szó értelmének kitalálása segéltetik a német által.
A szőlő ágát a vincellér venyigének hívja, s az neki nem borág, az neki borág soha nem lesz. De nem-e a poétának ?
A Sonetto múzsája azt beszéli, hogy régibb honjában narancság kerekíti homlokát, itt a borág. A venyige általellenében a narancságnak, szegény, sőt nemtelen: a borág azt a vesszőt adja előnkbe, amelyen az istenek itala terem. Annyira való, hogy az új szót és új szólást a beszéd egész szövedékében kellene vizsgálat alá vennünk, s nem soha abból kikapva.
Barótinál e gyönyörű két sort találjuk: ő szerette a szép formát, s néhány helyeken él vele:
Melyben mulatozol; kies Elysiumnak öléből
Mégegyszer térj vissza, Szabolcs nagy lelke!
Hol feddőjének farmatringkantára szerint az utolsó komma elsőnek, a harmadik másodiknak, a második harmadiknak, az első utolsónak van csinálva; egészen a deák után. Ezért s az ilyenekért vet neki szemére amaz (lássad Mentő-Irását I. 38.), hogy deákul gondolkodik s magyarul szól. Ha van-e deák gondolat? ha azt az öltözetet, melyet a deák vete a gondolatra, vétek-e a magyarnak is rávetni, ha szép öltözet, s itt is szép ? Mi ezen értekezésünk dolgozása alatt ezt hozánk által: agmen ducere, és étrange idée anélkül, hogy kerestük volna, s örvendve látánk, az új szólás mely jó hatást tesz.
S mit akar viszont az ortológus? Neki az a jó, amit a szokás és a grammatika enged. Ahol nem lél szót lexikonában, azt kívánja, hogy vagy az ismert idegennel éljünk, s az idvességes tanács, de csak néhol; vagy adjuk az ideát környűlírások által, bár, amit tisztán kellene, homályosan, s amit teljesen kellene, csonkán, s ez ritka helyt idvességes tanács. Neki nem kell új szó s új szólás, mert az író nem ura, hanem őrje, sőt szolgája a nyelvnek. Neki nem kell régi szó, mert felejtett szó; s ámbár íróinknak hálás tiszteletet érdemlő igyekezeteik felelevenítették, s azokat már most minden tartozik ismerni, ő kihányja nyelvünkből, ki még az ádázt is. Neki a környéki szó nem jó szó; mert magyar szó ugyan, de már most csak némely megyéinké, s azért is egyszersmind, mert Baróti fel nem jegyzé megbecsülhetetlen szótárjában, melyiket melyik megyéből vette. De mivel jobb vagy rosszabb az a szó, melyet a Háromszék tarta fel, mint kelme (matéria, Stoff) annál, amelyet Abauj, mint máglya (boglyába rakott tűzifa vagy donga) és ború (azaz borúlat), s annál, amelyet Veszprém, mint hanyag (lágymeleg)? S a magyar szó, mint mindezek, megszűnhet-e magyar lenni, mert a szótár nem mondja, honnan vette a lexikografus?
Neki az arc, arcom, arcán nem jók, noha, a Székelyföld s az egész Erdély s Magyarországnak tiszai fele ezt ismeri, s csak ezt: neki csak az arca, arcám, arcád, arcája kell, mert Túladuna ezt ismeri.
Neki a merés tilalmas, mert aki törött úttól eltávozik, könnyen megtéved; a régi, a kijelölt a célhoz igazán is, hamar is elvezet, az új út csinálása sok munkába s költségbe kerül, s az a más birtokában nem is szabados. Osztán ha merni kell, ne egy merjen, hanem mindnyájan merjünk. Azt kérdi, ha a Curio megértetnék-e, ha templomi beszédét új szókból szővné. Pedig, úgymond, a beszéd célja az, hogy értessék. Gyűlöli az ízlés bíróságát, mert az gyakorta maga sem érti, mit miért akar, s mert az anarchiára vezet; neki pedig egység kell.
Az ortológusokat ez az egység űzése vitte tévelygésre, mert amit a stilisztikának csak némely nemeire kellett volna kiterjeszteniek, általában minden nemeire terjesztik ki.
A stilisztika különböző nemeinek más meg más szavaik, más meg más frázisaik, más meg más nyelvek van, s ezeket nem szabad összetéveszteni. Más a poézis nyelve, más a prózáé, sőt a poézisé és poézisé, s a prózáé és prózáé is más, s ami a templomi beszéd nyelvében nem jó, igen jó lehet a románokéban s a játékszínében, s megfordítva. Így az élet nyelvében is, hol másként szól az udvarnok, másként a falusi lakós, másként az úr és szolgája, másként a had s az iskolák nagyjai. Ezt tanítják a klasszikusok mind példájok, mind leckézéseik által, ezt tanítják az iskolák: de az ortológus azt tagadni akarná, hogy egysége legyen, holott a nyelv annál tökéletesebb s elkészültebb, minél több mértékével bír a sokszínűségnek, hogy mindent az annak saját színben adhasson. Egyszóval ők az egység egységére törekszenek, mely csak a spekuláló bölcs káprázolataiban találtatik: a természet mind a testi, mind a lelki világban mindent a kölönbözés egysége (concordia discors) által tenyésztet, mindent azáltal tart fenn, s a neológus ezt követi.
S árthatnak-e, ártsanak-e a visszaélések és a szerencsétlen merések a szabadságnak, az eszmélettel tett merésnek? S hol esett meg merés tántorgás, siklás, bukás nélkül? Hol és miben mere még minden s egyszerre? De az ortológus azt hiszi, hogy a dolgok jobban mennének, ha az, aki valamit talál; előbb bémutatná és csak úgy élne vele, ha arra engedelmet nyerne. Utoljára talán látná hasznosnak, sőt szükségesnek, hogy magyarság cenzorai állítatnának fel, akik mindazon munkákat, amelyek másként vannak írva, mint amit javalhat a győzedelmes fél, tűzre hányják, s a boldogulásunkra még ez kellene!
A nyelv miénk és így enyém is. Az egész társaság folyamjával az egész társaság parancsol: annak telkemen keresztül futó erével tehetem, amit én ítélek célomra hasznosnak. És ha azt azért zavarom fel, hogy medrét mélyebbé tegyem, vagy egyenesb futásba vegyem, igyekezetemet minden jó javallani fogja. Ha szándékomban megcsalatkoznám, s a ráfordított munka haszontalan volna, magam vesztenék: ha meg nem csalatkoznám, az egész társaság nyerhetne. A zavar így is úgy is hamar elcsillapodik.
S mi érthetetlen? Az-e, amit minden nem ért? vagy az inkább, amit senki sem ért.
Aki az izlés bizonytalanságát emlegeti, gyanúba hozza magát a filozófusnál.
S van-e anarchia a tudomány országában? s a vélekedések különbségét anarchiának fogjuk-e nevezni? nyelvbeli anarchia nem él erőszakkal; s ahol hibás ideák mellett harcol, ott egy tiszta előadás, egy oly ok, melyet a logika szorítónak ismer, az anarchia minden csoportjait egységre olvaszthatja.
Más nemzetek ugyanazon eszközök és szerek által gyarapították nyelveket, amellyel itt igyekeznek a neológusok. Homér felől ugyanezt mondja biográfja: Αυτος εποιης τινα ονοματα ουχ ογτα προτερον s megnevezvén néhányat, melyek Homér előtt nem voltak, ezt veti mellé χαι τα τοιαυτα. Teremte tehát többeket is, de már ma nem tudhatjuk, melyek voltak meg előtte, melyeket csinála ő, melyeket mások.
Szofoklesz és Euripidesz felől ugyanezt bizonyítja Petronius. Cicero és Horác szógyártónak vallák magokat, mégpedig a római literatúrának azon korában, mely a miénknek egy egész század múlva virradjon bár fel; s az elsőbb dícséri Varrót, hogy az úgy gazdagítá honját szóban, mint ismeretekben. Sallust keresve kereste az archaizmusokat, mint minden nemeit a különbözésnek, s a Senati és a labos neki kedvesebb volt, mint a Senatus és a labor: ő görögül gondolkozott, s a Latium szavaival írt: s mint az a Tukydides, akinek szerette csókolgatni nyomait, és mint az a Tacitus, aki viszont Tukydidest és őtet követte, akarva írt úgy, hogy minden olvasóitól meg ne érttethessék, ellenben kevés, de jobb olvasói még szerethessék s csudálhassák is. Lukréc tele van archaizmusokkal, s Liviusnak emlegették ugyan patavinitását, de ő a gáncsolt helyeken nem változtatott. Így ők, azok a nagyok! ők rabi hűséggel s szabad ember bátorságával jártak a görögök nyomaikon, görög sintaxissal, görög frázisokkal éltek, nem vaktában mindenütt, hanem ahol az olyan szépíte, periódusaikat görög példányok után szőtték, s annál szebbnek tartották dolgozásaikat, minél inkább tetszett meg azokon a görög szín és ízlés. Scriptores romani omnem suam et doctrinae et eloquentiae laudem in hoc uno positam esse voluerunt, ut non male Graecos imitari viderentur; atque Latinus sermo quicquid unquam habuit elegantiae atque venustatis, id ex Graecis fontibus accersitum est.
A római nyelv leányai, és az angol, mely annak fogadott leánya, s sok esetekben még a német is, mely nem leánya, azáltal segítének magokon elakadásaikban, hogy a szót a római anyától, néha a görög nagyanyától is, kölcsönveszik, de csaknem mindég elváltoztatják, olykor az utolsó szillabát ellökik.
Fülnek, szemnek érezhetetlenné tétetvén így a lopás, az általvett szó nem tarkítja el beszédeket : – szorsz (sors), szorte (sorte), szór (sort); templom, tempio, tampl (temple), tempel; falx, falcse (falce); fó (faux); matéria (mai kimondása szerint péon láb) és materi (matérie) (anapeszti láb) csak mégis más, mint midőn a magyar ugyanannyi szillabával, ugyanannyi betűvel, ugyanazon hangzással veszi által, s a kölcsönözés szegénységünket minden nyomon érezteti, s nyelvünket, mely egészen más hangokból állott együvé mint azok, eltarkítja. Így mi kénytelenek vagyunk szót csinálni, s mely szerencsénk, hogy azt tenni kénytelenek voltunk! mennyivel vagyunk gazdagabbak! Mely szerencsénk, hogy azon úton indulánk, hogy azt tenni örökké kénytelenek legyünk! úgy örökké fogunk gazdagodni, s nyelvünk soha el nem öregszik. Érdemli-e az ortológusok egysége, hogy ezen istenek ifjúságáról, mely bennünket vár, lemondjunk?
A nevezett nyelvek közül a német az, melyhez a magunkét az előnkbeszabott tekintetekben összehasonlítanunk lehet és kell, mert ez úgy törzsök nyelv, mint a mienk, úgy ázsiai eredetű, mint a mienk, s úgy emelkedésben van, mint a mienk.
Haller Albert és Gellert, s Klopstock és Goethe – mely különbség ezek és azok között! azt mondhatnánk, hogy a két nyelv nem azon század nyelve, hanem ez leánya amannak. S a nagy változást a kettő közt az egész német nyelvű nép csinálta-e, vagy az írók? s a grammatikusok-e, vagy azok, akik a szépliteratúra nemeiben dolgoztak, s az erőt és szépséget keresték? Ezek, és egyedül ezek! Mégpedig küszködve a grammatikusokkal, kik őket nyelvrontóknak szidalmazták, s nemcsak célzásaikat és beszédeiket, de olykor még szavaikat is nem értették. S mennyi vakmerőségnek kelle elkövettetnie, míg a Haller velős, de darabos, s a Gellert kedvesen folyó, de beteges erejű nyelve a Klopstock, Lessing, Winkelmann, Wieland, Herder, Goethe, Schiller, Voss nyelvévé tisztult és emelkedék! S a maguk palládiumokért reszkető németek, mely tarka anarchiát nem láttak ők ez erölködésben, s az a tarka, az a reszkettető anarchia veszedelmére s kárára volt-e a féltett palládiumnak, vagy inkább soha nem képzelt, s magoktól ezen íróktól is nem egészen remélt javára? Való, hogy az igen nagytüzű Klopstock – nagy tett ritkán lesz nagy tűz nélkül – kénytelen vala lemondani némely merészségeiről, nem mivel mások kényszeríték, hanem mivel később maga is látta, hogy nagy tűze elkapta volt. Való, hogy Adelung nem lele nehezteléseiben sem határt, sem mértéket, hogy ezek a vakmerők, akik nem írtak sem lexikont, sem grammatikát, sem stilisztikát, mint ő, mégpedig vastag kötetekben, rontani merik, amit ő épített, s szent haragjában rájuk mérte a porkolábi botot.
Való, hogy Kotzebue nem állhatván az oly rossz író vétkeit, mint Goethe, s talán azt még kevésbé, hogy az oly rossz író, mint Goethe, az egész nemzet nagyjai, azaz a legjobb írók s legjobb olvasók által a legelső német írónak, ő pedig egy geniális mázolónak nézetett, jónak s szükségesnek ítélte, leckézései alá fogni ezt a csudált rossz írót, hogy tanulja meg őtőle, mint kell jól írni; való, hogy Vossnak azt hánytorgatták szemére, hogy erőnek erejével göröggé akarja csinálni a németet. De viszont az is való, hogy amit a nemes vádlottak akarának, megleve, s a német nemzet, megértvén végre, amit elejéntén nem értett, kimondá a soktudományú, de nem jóízlésű, s nem széptollú grammatikusnak, hogy a nyelvnek kell ugyan porkoláb, de a jobb író kinőtt a bot alól. Nem rettegteté a német írókat az, hogy merni egynek nem szabad, hogy a nyelv a más birtoka, hogy az ízlés gyanús bíró, hogy a Vox Dei (Horác ennek más nevet ad) nem fogja javallni dolgozását, mert az igazi művész örül ugyan a jók tapsának, s mind ügye, mind dolgozása, mind személye szeretetéből örül; de ő nem tapsért dolgozik, hanem azon szép örömökért, melyeket neki ideáinak életbehozása s erejének gyakorlása s gyarapítása nyújt. Tout auteur, retunu par la crainte de ne pas plair assez á son siécle, passe raremant aux siécles á venir.
Karamzin meglátogatá Herdert (Briefe eines reisenden Russen. Leipzig, 1802) s ez neki fölolvasá Goethenek némely verseit, fel nevezetesen azt, mely Meine Götting címet visel, s magyarra fordítva Poétai berkem 195. lapján áll.
Das ist wahrhaftig griechisch! mondá Herder, végére érvén az ódának; Und welche Sprache! Welche Reinheit und Leichtigkeit! A tanult utazó még ezt mondja: Herder, Goethe und andere, die mit dem Geiste der alten Griechen vertraut sind, haben auch ihre Sprache nach der griechischen gebildet, wodurch sie die reichste und bequemste für den Dichter geworden ist. Darum haben auch weder Franzosen, noch Engländer so vortreffliche Übersetzungen der Griechen, als jetzt die Deutschen, Homer ist bei ihnen Homer.
A francia és angol fordítónak a dolog volt a dolog; pedig a klasszikusokban, mint a festőnél és a faragónál, nem a dolog a dolog.
A nyelv olyan, mint az ég íve a maga egymásbafutó színeinek gyönyörű játékával. Elbontja a szép játékot, aki a színeket a magok nemeire akarja osztani. Hadd játsszák játékokat itt is a törvény, szokás, analógia, eufónia, ízlés, régiség, újság, magyarság, idegenség, hideg józanság s poétai szállongás, s hagyjuk a cirkalmat és lineát máshová. De minthogy ingó alapon építeni semmit sem lehet, s szükség, hogy a neológiának az a legújabb iskolája, melyet Füredi Vida úr gyakorol a maga vádjaival, elmondja a maga titkát: imhol vagyon az, fátyol nélkül azoknak, akik megérteni tudják, s itt mondatik, amennyire tudnunk lehet, legelőször.
– Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s így egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint?
A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása és törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol. Azon nemekben, ahol az író mindenhez szól, az szabad, amit minden olvasó javalhat.
Minekutána mindeddig az ortológusok megtévedései felől szólánk, illő kimutatnunk a neológusok vétkeiket is. Ilyen, midőn a magyar nyelv tökéletes tudása nélkül írni merünk, s még a mestert játszuk; ilyen, midőn felejtjük, mely nemben s az olvasóknak mely osztályához szólunk, s ott, ahol elég volna tisztán, egyszerűen, csínnal szólani, tarka, cikornyás, csigázott, undokul cifra beszédet tartunk. Ilyen, midőn vadásszuk a xenologizmusokat s a magyarizmus gyönyörű virágait elmellőzzük. Ilyen, midőn azt a darabosságot, melyet a beszédnek az új szó és új szólás még akkor is ád, mikor ez szükséges, stílusunk szépsége s kecsei által kedvességbe hozni nem tudjuk. Ilyen midőn messze vitt purizmusunk annyira ragad el, hogy mindent magyar névvel igyekezünk adni, bár kétségesen, csonkán, nevetségesen. Az új szónak és az új szólásnak nem a mindennapi és az ahhoz hasonlító beszédben van helye; s még ahol van is, csak úgy van, ha a szó és a szólás érthető, kedves, használó.
Egy írónk az elmúlt század nyolcadik tizedében az itt kimutatott hiba által vont magára közönséges neheztelést, anélkül, hogy azt bizonyos tekintetekben érdemlette. Míg Siegwartot fordítá, megismerkedék az akkor mindent kacagtató travesztált Eneidével, s az az idegen gondolat szállá meg, hogy a síkató románt síkató románnak hagyja, de csuda szavai s csuda stílje által nyerje el a Blumauer koszorúját. És mégis Barczafalvi kárt nem teve, hasznot teve, s igen nagyot: egy-két szavat elfogadánk, s akkor egy-kettő is nagy ajándék volt; a többit addig neveténk, míg felvilágosodék előttünk az a nagy titok, hogy a merés csak szerencsétlen volt, nem tilalmas.
Húsz esztendő múlva a Báróczy és Dayka biográfiája azt tanácslá, hogy ahol gyökérszót nem találunk az új szó származtatására, teremtsünk olyat, mert jobb szót csinálni s bírni, mint nem csinálni s nem bírni. Vakmerőnek nevezteték a tanács, mert vakmerő volt. A később idők, azt fogják mondani, hogy bár vakmerőknek adatott volna, mint a mi korunk, hogy bár atyáinknak, s akkor ne vakmerőtleneknek! Minél gazdagabb festékekben a mívész csupra, annál tökéletesebb lesz munkája; mert az igazi mívész olajfestékhez nem örömest veszen pasztelt.
A mi nyelvünk anya, leány s ismert rokon nélkül úgy áll a több nyelvek között, mint a főnix az ég madarainak számában; s emiatt, s azért is, hogy minden új nyelvek közt maga ez zengheti el egész tisztaságában a görög és a római lant mennyei zengzeteit, valamint azért, hogy ez a görög nyelv bájait, a rómainak méltóságát, az olasznak hevét, a franciának könnyűségét, az angolnak és németnek erejét igen nagy mértékben már most is utolérheti, méltó, hogy ha bennünket a halhatatlanok végzése valaha egy idegen győző járma alá hajtana is, azt ez a győző, ha nem barbarus, védelembe vegye, fenntartsa, virágzásra juttassa; s mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is, mert a mienk. Vizsgáljuk, mely szerek által gyarapodhatik: elmélkedjünk, tanuljunk, s tekintsük, mit csináltak mások, s mi használ nékünk. A maradék tanúja lesz tetteinknek; rettegjük ítéletét. Egyéberánt Füredi Vida úrral én is ezt mondom, s szájjal és szóval: In necessariis unitas, in non necessariis libertas; s ezt vetem mellé: in demicatione honesta arma.
Széphalom, 1819. aug.15.