Orpheus és Eurydice
szerző: Kazinczy Ferenc
Orpheus a tekenős lanton szelídítve gyötrelmeit,
Tégedet, édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain, a mikoron költ a nap s a mikor elszállt,
Plutónak szomorú küszöbén, a tenarusi aknán,
És a bús ligeten, hol az éj borzalma sötétlik,
Béhata az árnyékok lakjokba, a durva királyhoz,
Kit soha semmi panasz nem tud lágyítni segélyre.
A meghatott Erebus mélyéből íme tolognak
A kiasszott alakok s az elholtak bánatos árnyai
Mint mikor a madarak foltonként ülik el a lázt,
Est szállván, vagy fergeteges vész s zápor, a hegyről:
Nők, férjek, harczokban elhullt nagylelkű hősök
Testei, gyönge fiúk, szűz lányzók, atyjok előtt már
Máglyájokra jutott hamuvá égett, színtelen ifjak.
Itten tartja őket nádas balkánya Cocytnak,
És a sűrü mocsár és a rest pőcze, reszketve,
S a Styx, mely a helyt környűlcsapkodja kilenczszer.
Sőt a vár maga is, s a halál mély tömlöcze, s a kék
Kígyókkal hajókat felkontyolt tartari lányok,
Bámúlják szavait; nem ugat most Cerberus a sok
Szájjal, s Ixíon, kerekét elakasztja szelében.
Túl vala már minden bajain, s ím visszafelé tér,
S a megnyert kedves közelíte a földi lebelhez,
Háta megett mindig; így hagyta Proserpina nékik,
A mikor hirtelenűl rossz ész szállotta meg ifját —
Oh, mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcus! —
Vesztegel, és már-már az üreg fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, felejtve tilalmát,
Hátra tekint, s elömölt tette. Ah, a durva tyrannak
Alkuja szegve vagyon! s háromszor zenge az Avernus.
S az: Ki veszít engem? ki veszít el tégedet? úgymond;
Mely fene düh! ádáz Párcáim visszakiáltnak,
S e habzó szemeket nehez álom zárja, s örökre!
Légy boldog, fogd gyenge kezeim, nem többé a tieidet!
Engemet egy iszonyú éj ránt le hatalmasan innét.
Mondá, s mint mikoronn a füst szétoszlik az égben,
Eltűnt. Hasztalanúl akará megölelni szereltjét
Búsúlt férje, haszontalanúl neki mondani holmit;
Őt többé meg nem látá, s a Csolnakos által-
Menni az elébe vetett fertőn nem hagyja keresztűl.
Mit tegyen? hova végye magát a kétszeri gyászban?
Mely sírás lágyítsa meg a vad poklok hatalmát?
Elhidegűlt hölgyét a Styx sajkája vivé már.
Strymonnak pusztás környén, egy szirtnek alatta
Hét havakig keseregte gyötrelmeit, s éneke lágygyá
Tette a tigriseket, s erdőket vonza magával.
Mint mikor a topoly árnya között a fülmile gyászol
Fészkéért, melyből még pelyhes kisdedit a vad
Földművelő kiszedé, végig csattogja magányos
Éjjeleit gallyán, epedezve újítja siralmait
Szüntelenűl, s a tájt messzére eltölti keservvel.
Szívét meg nem háta Hymen, nem Venus ezentúl.
Béjárá, s maga az északi sark vihar-űzte vidékit,
S a zordon Tanaist, hol az új jég régi jeget lél,
S Eurydicét zokogá s Plutónak szidta tanácsát.
Ciconi nők, kiket ő kikerűle, az istenek éjén,
Bacchusnak szilaj ünnepi közt, ízekre szakaszták.
S szép tetemit magokon hegy völgy elszórva tekinték.
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrus
Habjai közt hömbergett már, s a meghidegűlt nyelv
A leglármásabb örvényben is Eurydicét, és
Eurydicét zajgotta, midőn bús lelke futamlott;
Eurydicét messzére közelre sohajtozik a völgy.