Nyári estén (Madách Imre)

Nyári estén
szerző: Madách Imre

A fáradalmas nap s a csendes éj
Csatában állnak kék bérceknek ormán.
Kiomló vérök a gyors fellegek
Ezüstös szárnya szélein ragyogván.

Mint hogyha ember kétkedőleg áll,
Remény, lemondás lesz-e harci bére,
És szíve vérzik, míg a csendes éj
Szét nem teríti szárnyait fölébe;

És a heves nap nyomdokába jő
Szelíd emlékek rezgő holdsugára,
Vérző sebünket bémerítve a
Mosolygó búnak enyhe harmatába.

A bérc lábánál messze rét terűl,
Kaszák pengése elhangzott felette;
Csak a patakcsa suttog halk zenét,
Ha tükörébe kis virág hajlik be.

S tovább siet, mert messze, messze még
A tenger, melynek keblén béke várja;
Mellette a pór lassan lépeget,
Miért sietne, kis falvát ha látja.

Eléje jő már enyhe szelleten
Az estharangnak reszkető beszéde,
S levont süveggel mén a pór odább,
Úgy érzi, mintha szentegyházba lépne.

És a beszédet kezdi érteni, -
Lágy szellö suhan forró homlokán el,
Felszárogatja azt, majd harmatot
Hullat, majd ismét illatot ragad fel.

Kigyulnak e közt itt-ott kis tüzek,
Sir a furulya és kurjong a pásztor,
A nyáj kolompol, tüsszög és legel,
A visszhang ébred ostorpattogástól.

Száll zsongva a sok esteli bogár
A tűz felé és egyre-egyre koppan -
A denevér cincogva surran el
Mint sejtés félig körrajzolt alakban.

Majd a brekeke ébredez körűl,
Mindent betölt és egy rezgésbe olvad,
Elkábít, mintha a föld szelleme
Felköltött volna minden kis fűszálat.

S e szívverést csak egy hang zengi át,
Az életzajból egy dal zeng csupán ki,
A csattogányé utca-hosszan ím,
S a dalt az ifju nép dallal kiséri.

És mintha a szent béke, mit lehel,
Egész világon széjjeláradozna
A föld és ég, e régen elszakadt
Két testvér is, dűl egymásnak karjába.

Az ég földünknek gyászát ölti fel
S ezen csillagként égnek fénybogárkák,
A méla hold a frígy apostola,
S ezüst sugári azt összébb csatolják.

A pór előtt áll most már a falu,
Előtte mennek bőgő marhanyájak,
Meg-meg ritkulva egy honos kapun,
Mig körmeik porfelhőket kaparnak.

S a porfelhőben fel-feltünedez
Egy-egy háztűz vidám fellobbanása;
A tűz fellobbant, mert bogárszemü
Menyecske rőzsét most rakott reája,

Melléje téve szépen, rendesen
Mázos bögrékben a szűk estebédet,
S kis gyermekével karján a söpört
Udvarra megy, hogy várja ott a férjet.

A font kapun most tért be a tehén,
Vidáman menve a nagyobb leányhoz,
Jól tudja már, hogy simogatja majd
S kicsiny kezében néki sós kenyért hoz.

Mig a pajzánabb, a vadabb fiu
Dobogva jő a tüsszögő lovakkal,
És a csikorgó gémnek vályuján
Meg-megkinálja most huzott itallal.

Szent egyszerűség, boldog kis világ
Hol együtt él még Isten, ember, állat -
Csak lépj be - akit ilyen rév fogad,
Ah, annak lelke nem, csak teste fárad.

A kis menyecske csókkal jő elé,
Mögötte szűköl a házacska őre,
Az örvös eb, és úgy tolakodik
A zajgó kis család vidám körébe.

Majd a kis lakba nyit be a család,
Az estebéd már párologva várja,
A gazda osztja ki a kenyeret,
A házi asszony áldást ad reája.

Mesét hallgatnak aztán a fiúk,
S ki mit tapasztalt az nap, elbeszéli;
Odább vetetten áll a tornyos ágy,
Melyben még élnek tündérhon regéi.

Felette testvér fejdelmek gyanánt,
Az álom és a szerelem honolnak;
Testvéreül csókolják a nyomort
A dús szerencse választott fiának.